Futok

Nem a busz után, még csak nem is a pénzem után. Az erdőben futok. Kora hajnalban. Nem hajt a tatár: azért futok, mert futni jó. Na jó, nem jó, de egészséges. És ami egészséges, az jó. De ha nem lenne jó azért, mert egészséges, akkor azért lenne jó, mert a hajnali erdő megrázó és fenséges. Rikoltoznak a madarak, illatoznak a virágok, ózont lihegnek a fák. Pompás füvek, parádés gizgazok, fejedelmi dudvák kelletik magukat. Már csak ezért is megéri. Igen, így érdemes élni. Amíg a többi ember édesdeden alszik, én itt futkosok a harmatban, a friss levegőn. Őzekkel, hollókkal társalgok. Oxigénben fürdőzök. A többiek, az úgynevezett emberek, az emberiség most fordul át a másik oldalára, én meg itt szaladok. Nem iszkolok iszkiri, nem vágtázom lóhalálában, nem rohanok lélekszakadva, loholok hanyatt-homlok, inalok inamszakadtából: egyszerűen futok. Rakosgatom egyik lábamat a másik után. Egy-kettő. Jobb-bal. Szépen összehangoltan dolgoznak az izmok, az inak, erek, csont, rongy, miegymás. Egy-kettő, egy-kettő. Könnyű vagyok, fürge és boldog, mint egy olajozottan csillogó gőzgép. Egy gőzmozdony. Szállok, mint a 424-es! Micsoda mennyei érzés: talpam alatt egyhangú aszfalt helyett nyers föld, gyökér és kavics, harmattól síkos fű, nyálkás, rothadó avar. Jó itt az erdőben. Megnyugszom a friss levegőn. Csicsergő mókusok, szarkák és csigák közt. Amíg a sok tunya ember az ágyban tenyészik, a nyirkos lepedőjén forgolódik, növeszti a háját, én itt szökellek a vadonban. Mint Tarzan. Egyedül, de nem magányosan. Mert ismerem a dzsungelt, akár a tenyeremet. Az ott például Csipcsip, a cinege. Vagy veréb? Holló? Mit tudom én. Mindegy. Kicsi. Csip-csup kis madarak. Egyformák mind. De lám! Ott kúszik sebesen Ká, az óriás földigiliszta. Ott meg Bagira, az óriás éti csiga. Honnan keverednek ezek elő? Így nem lehet futni. Ennyi rusnya bogár meg féreg közt. Ki kellene tiltani őket az erdőből. A csigákat. Sportot űznek abból, hogy keresztbe mászkáljanak az ösvényeken. És a földigiliszták. Folyton kibújnak a földből. Mi nem kéne még nekik? A végén itt fognak röpdösni a fák között. Egy rendes földigiliszta a földben mászkáljon. Addig nyújtózkodjon, amíg a földje ér. Mit tekereg itt összevissza? Tessék! Olyan kövér, hogy be sem fér a lyukába. Én meg szökdécselhetek itt, hogy szét ne tapossam őket. Csak egy pillanatra lanyhuljon az éberség, az ember rögvest egy kövér gilisztára lép. Pfúúú! Borzalom. Fröccsenés, kenődés. Péppé taknyul a rózsaszín gilisztahús. Tessék, az ott szerintem legalább félméteres! Egy kígyó. Tiszta életveszély. Ha rálépek, még hanyatt vágódom. Vagy megmar. „HAJNALI TESTEDZÉSE KÖZBEN HALÁLOS SEBET EJTETT RAJTA EGY GILISZTA!” Na, na! Azért ne túlozz! Különben sem lépsz rá, mert olyan a látásod, mint egy bagolyé. Atletikus vagy, mint a puma, éles szemű, akár a sas. Egy-kettő, egy-kettő, jobb-bal. Szépen olajozottan dolgoznak az izmok. Csak semmi zihálás: nyugodtan, ritmusosan venni a levegőt. Egy-kettő, egy-kettő. Futok, mint a gép. Egy Iron man vagyok. Kipcsumba, Etiópia gazellája. Egy Dibaba, Kenya megvadult gepárdja. Nurmi, Núbia párduca. Aki nem szül nyúlfiakat? Hülye, hogy jön ez ide? De nicsak! Ki közelít ottan hátulról? Maugli, a dzsungel fia? Ki lehet az? Mit csinál itt? … Fut. Ő is fut. De még hogy fut! Még jó, hogy arra is futja az erőmből, hogy időnként hátrapillantsak. Na, gyorsítsunk kicsit mi is, húzzunk csak bele. Hiszen ez nem is fut. Ez rohan. Hülye ez? Mit rohangál itt? Megveszett? Lehet, hogy menekül. Üldözik a farkasok. A maffiózók. A nápolyi gonorrhoea. … Lehet, hogy ég az erdő? … Az biztos, hogy nem normális. Egy ámokfutó. Így vágtázni! Mindjárt utolér. „ŐRÜLT GÁTFUTÓ GÁZOLTA EL AZ ERDŐBEN!” Úgy robog mögöttem, mint egy megvadult teve. Gyerünk! Húzzunk bele! Jesszus, hát mikor kezdjen szúrni az oldalam!? Nem baj! Mosolyogj! Felháborító! Mit szaladgál ez itt kora hajnalban? Ahelyett, hogy otthon aludna. Mindig utáltam az ilyeneket. Aszkéták! Lehet, hogy tényleg őrült? A végén még megharap. Már hallom a fújtatását is. Duhog, mint egy gőzmozdony. Undorító. Így nem is lehet futni. Ez nem egészséges. Mindjárt itt van! Ez nem is ember! Ez egy robot. Mindent bele! Ruganyosan, könnyedén! Szemeket behúzni, zihálást, hörgést abbahagyni! Nehogy már azt higgye, hogy így futok, ahogy futok. Hogy nem bírom a tempót, hogy kiszakad a tüdőm, kiugrik a szemem, kettéreped a szívem, és a két fél szívem beleszorul a két fülembe, és most ott dübörög a dobhártyámhoz nőve, hogy úgy érzem, az összes belemet magam után húzom az avaron, és beleakad mindenféle letört, korhadt ágba, kiálló facsonkba… Kitartás! Különben is, ez biztosan profi. Hivatásos ámokfutó. Többszörös világ- és elmebajnok, egy távfutóbolond. Szegény, beteg ember. Nem is ember. Gőzeke. Duhog és dübög. Nem lélegzik, hanem szivattyúz: úgy szürcsöli és fújja a levegőt, mint egy karburátor, egy elevátor, egy cséplőgép. Borzalom! Ez nem sport, ez tényleg ámokfutás… Itt van! A sarkamban. Fújtat, dübörög, zakatol. Félelmetes. Be kellene olvasni a rádióban, hogy mely napokon közlekedik. Be kéne sorompózni az ösvényeket. Mi lesz, ha kisiklik?! Ha rám borul, ha maga alá temet?! … Gyerünk! Mindent bele! Hogy legalább elmondhassuk, nem kapta könnyen a győzelmet. „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak…” Valamit ordibál. Artikulátlanul, rekedten, mint a vadszamár. De mit? Hogy álljak már félre? Azt már nem! Nem állok! Előzz meg! Már az oldalamban csühög, sípol, nyihatol. Menj csak! Menj! Állat! Fújtat, a képembe bámul, a szeme kigúvad, arca vörös. Hadonászik, valamit mond. Menjél! Mit lihegsz a nyakamba, te rozmárpofájú! Borzasztó! Sehol sincs nyugta az embernek. Elegem van az örökös lótás-futásból. A nagyvárosból. Egyszerűen szeretnék élni. Falun. Csöndesen, boldogan. Szeretném, ha állatok vennének körül, szeretnék libát, kacsát és tyúkot tömni, hulló leveleket söprögetni, avart égetni, esténként ósdi, véget nem érő regényeket olvasgatni vagy a kocsmában félkarú rablózni… Jézus! Ez rám ugrik! Naaa, ez tényleg őrült! Letépi a trikómat, a gatyámba kapaszkodva lerogy, térdre zuhan a kavicsos ösvényen, szemében eszelős csillogás. „Álljon meg végre, maga ámokfutó – hörgi, és habzik a szája. – A kulcsa” – suttogja elhalón, és nyújtja felém a kezét.