Hősök és haramiák

Megdöbbentő az az írás, amelyik felkerült a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának honlapjára. Arról szól, hogy Mansfeld Péter 1958-ban kivégzett, tizennyolc éves fiatalember köztörvényes bűnöző volt, nem szabadságharcos. Mélyebb hazugságot régen lehetett hallani idehaza – nem tudom, hogyan került egyáltalán terítékre az ügy. Egy olyan fiatalembert akarnak most – halála után negyvenhét évvel – meggyalázni, aki előtt egy nemzetnek kellene vigyázzba állnia.
Tizenhat éves volt ötvenhatban, „bűne” volt, hogy szerette a hazáját, utálta Rákosiékat, az ávósokat. Két esztendőt várt az „emberbarát”, grízes tésztás Kádár, mire bitóra éretté lett Mansfeld Péter, merthogy tizennyolc éves kor előtt a törvény szerint nem adhattak kötelet – és Kádár betartotta a törvényeket. A korabeli tudósítások szerint tizenkét percen át vergődött Péter az akasztófán – még ügyes hóhéra sem volt a kommunizmusnak.
Miközben mind a jobb-, mind a baloldali történetírás a forradalom áldozatának tartja Mansfeldet, a kultusztárca most (vajon miért éppen most?) „bűnözőt” akar csinálni belőle. Nem a Haynaut ötször túllicitáló Kádár a bűnöző, hanem egy tizenhat éves forradalmár gyerekember.
Az idő mindent begyógyít, mondják – én meg azt mondom, hiába van a legtöbb virág Mansfeld Péter sírján (az övén van a legtöbb), a sötét utókor itt marad mögötte. A túlélő haramiáké. Akiktől viszket az ember tenyere. És kavarog a gyomra.