Kései csók

Még mindig érzem a bódulatot, és szaporább a szívverésem, amikor arra a régi szűk kis utcára gondolok. Mindenki életében vannak ilyen szűk utak, amilyenben akkor Katóka dolgozott. Eladó volt egy kenyérboltban. A sarki cukrászdában ismerkedtünk meg, ahová eljárt olykor fagylaltozni. Még arra is emlékszem, hogy a vaníliafagylaltot kedvelte. Én meg abban az időben a csokoládét.
Aztán hazakísértem a szűk utcában lévő kenyérboltból egy még szűkebb, sivárabb kis utcába. Nem hívott be soha, nem ismertem a szüleit. Amikor hazament, mindig vitt magával egy kilónyi friss kenyeret vagy néhány zsemlét. Szőke volt, a szemében mélységek örvénylettek, homlokán frufruként röpködött egy hajtincs. Nagyon szép volt.
Amikor néha elszabadult az üzletből, moziba mentünk. A hangversenyeket is kedvelte.
A sarkon vártam rá üzletzárás után, ha volt pénzem, apró kis ajándékokkal. Képeslappal, rejtvényújsággal, elvétve egy szál olcsóbb virággal. Holdfényes éjszakákon sokat sétáltunk, kiültünk a Duna-partra is. Ez a legolcsóbb szórakozás, ücsörögni a vízparti lépcsőkön és ábrándozni. Abban az időben verseket írtam. Hozzá is. Ennek ellenére csak nagy ritkán jutalmazott meg egy-egy csókkal.
Csakhamar rájöttem, mi az igazi oka hideg távolságtartásának. Ő maga kotyogta el, hogy van egy férfi ismerőse. Most végzett az egyetemen, régész. Ásatásoknál dolgozik. Lehet, hogy külföldre is meghívják, akkor vele megy.
Minden ékesszólásommal próbáltam erről lebeszélni. Féltékeny voltam, harcoltam érte.
Ócsároltam a régészetet. A régész a földben vájkál, keres valamit, de csak avas dolgokat talál. Repülni érdemes, fel a magasba, mint a madarak. Micsoda különbség van egy költő és egy földet turkáló régész között!
Megfogta akkor a karomat, és azt mondta:
„És mi van akkor, ha a régész az ásatás során kincsre lel? Aranyat talál? Mert az is előfordulhat az életben, hogy sok-sok aranyra lel a régész.
Ezen nevettünk, mintha mindez csak tréfa volna. Kivillantak ritkás fogai. Szép volt. A régész meg okos, sokkal okosabb, mint én, mert fél év múltán oltárhoz vezette Katókát.
Egy ideig jártam még esténkét azt a szűk kis utcát, hátha a véletlen összehoz vele, egyszerre csak elébem toppan, belém karol, és azt mondja, hogy az egész régészdolog csak gyerekes vicc volt. De nem is láttam azóta, a pékség is megszűnt. Később hallottam, hogy Egyiptomba utaztak, a piramisok árnyékában végeznek ásatásokat. Lehet, hogy neki is eszébe jutottam olykor, amikor a Nílus partján sétált.
Aztán a közbejött háború engem is messze sodort. De az emléke továbbra is élt bennem, láttam olykor ritkás fogait, s azt a szőke hajtincset a homlokán. És suttogva, szinte leheletszerűen kimondtam olyankor a nevét.
Hogy miért mondom most el mindezt?
Mert csoda történt velem a minap.
Hűséges barátom, Attila kitolt kocsimon a Városligetbe. A délelőtti nagy zápor után szinte hangosan lélegeztek a fák. Soha ilyen csodát! – ámultam.
És amikor hazafelé tartottunk a tolókocsival, meg kellett állnunk egy percre az Ajtósi Dürer sori zebránál, piros volt a lámpa. És ott történt a csoda.
A zöld jelzésre várakozók közül kivált egy idős asszony, nejlonszatyor volt a kezében. Hozzám lépett, rám nézett, örvénylő mélykék kavargott a szemében. Frufruja volt és ritka foga. „Sanyi!” mondta, és megcsókolt. Felismertem: Katóka tért vissza egy pillanatra. S aztán eltűnt a forgatagban. Melegség öntött el. Lám, nem a régész találta meg az aranyat, hanem én.
Vagy csak álmodtam az egészet? Mert olyan szép volt ez a találkozás, hogy csak álom lehetett. Az ifjúság visszaköszönt egy tolókocsiban ülő öreg embernek.