Köznapló

Szeptember 10., szombat
Ahogy én, más se rikkantotta el magát augusztus végén: emberek, 110 éve született Almásy László! Igen, ő az, akiről összeütöttek egy filmet a hollywoodiak. Hamis volt elejétől a végéig, bár próbálták palástolni kilenc Oscar-díjjal, de Az angol betegen ez sem segített. Vacak mozi.
Sokkal nagyobb baj, hogy a közemlékezetben sem szerepel a gróf, aki mellesleg nem gróf, „csupán” magyar nemes. Bátran kötnék fogadásokat arra, hogy a nagyérdemű magyar utókornak fogalma sincs: Egyiptomban repülőtér, Líbiában egy tanúhegy viseli a nevét, és hogy afrikai expedíciója során ő volt, aki az Uvainat-hegységben ősi barlangképekre bukkant. A sziklarajzokat jóhiszeműen megmutatta Leo Frobeniusnak; mire a német „hálából” telekiabálta a sajtót, hogy ő fedezte fel őket. Almásy úriember volt, legyintett rá, amúgy is talált valami fontosabbat: a Nílus egyik szigetén a magyarabokat, még hajdan II. Szulejmán cipelte oda őket. És ne felejtsük Almásy világrekordját: 1949-ben motoros gépével Párizsból Kairóba leszállás nélkül vontatott egy vitorlázórepülőt.
Vonzotta minden, ami ismeretlen, ami felfedezésre vár. Apai örökség ez: Almásy György jogi doktorátust szerzett, de nem sok kedve volt ahhoz, hogy táblabíró legyen. Harmincévesen nekiindult, és meg se állt a Duna-deltáig, a madárvilág érdekelte. Itthon megírta ornitológiai könyvét, aztán ment Ázsiába. Ő fedezte fel a Tien-san addig ismeretlen déli vonulatát, nagy néprajzi és zoológiai anyagot hozott haza, de nem sokáig pihent babérjain: 1906-ban már indult is Kínába.
Aligha lepődött meg fián, aki tízévesen el tudta indítani autójukat, és tizenkilenc se volt, mikor megszerezte a pilótaigazolványt. Hogy László öröme teljes legyen, vásárolt neki egy Farman típusú olasz vadászgépet, azzal részt vehet a világháborúban. Akkoriban hazafias kötelességnek tartották az ifjú emberek, hogy önként vonuljanak hadba, megvetették, aki orvosi papírral mentette fel magát. Olyanok is kimentek a frontra, mint gróf Mikes János, akinek családját Erdélyben így emlegették: „Gazdag, mint egy Mikes.” Találkoztak, barátok lettek, s mivel mindkettő derűs volt és kalandvágyó, sok mindent kipróbáltak, amit a kor kínált. Fütyültek a tradíciókra, és gyakran megbotránkoztatták sápadt környezetüket.
Mikes, mihelyt püspök lett, felvitette magát Almásyval a levegőbe: látni akarta, milyen a székhelye magasból, közelebb Istenhez. Egyházmegyei takarékpénztárt alapított, hogy jusson papi nyugdíjra, a tőkekamatokból kedvezményes kölcsönt kaptak a kezdő plébánosok; bevezettette a villanyt a püspöki palotába, felkarolt és kitaníttatott olyan tehetségeket, mint Palló Imre, az Operaház későbbi csillaga. 1921 tavaszán bemutatja Almásyt IV. Károlynak, ő vezeti majd Szombathelyről a puccsra készülő király kocsiját, de a vállalkozást lefülelik, Almásy pakol, és indul a nyugodtabb Afrikába. Pár év, és nincs, aki jobban ismerné a sivatagokat nálánál: 1934-ben ő térképezi fel a nyugat-egyiptomi homoktengert, ám a háború véget a vet a boldog geodétaéveknek. 1940-ben besorozzák a német hadseregbe, és ez a történet a népbíróságon ér véget.
Megkínozzák, azzal vádolják, hogy Afrikában támogatta Rommelt. Ebből annyi igaz, hogy kézzel rajzolt térképe segítette a németeket átcsúszni a szoros angol védőgyűrűn. Máig se tudni, miért mentették fel végül. Úgy mondják, Germanus telefonon hívta Rákosit a tárgyalás alatt, s ez a bíró fülébe jutott. Azt hitte, a világhírű orientalista Rákosi embere: felmentette a grófot. A másik verzió szerint Alaedlin Mohtor egyiptomi herceg fizetett hatalmas összeget Almásyért.
Szabadulása után rögtön elhagyta az országot. Emlékezett, mint értek a püspökségről lemondott Mikes kastélyába az oroszok: a bezárt szoba ajtajára egy vöröskatona kézigránátot dobott. A püspök rögtön szörnyethalt. Mire előkerült egy orvos, aranylánca, gyűrűje nem volt rajta. Almásy László 1951-ben hunyt el, a salzburgi köztemetőben nyugszik, az Ausztriáról szóló útikönyv nem említi. Sírján arab betűs felirat: A sivatag ura… Török Zsolt szép könyvet írt róla. Remélem, kapni még.

Szeptember 11., vasárnap
Ugyan miért kell nekünk New York négy év előtti borzalmaiból a magyar tévében különkiadást csinálni? Miért kell a kettes csatornán ugyanerről további 128 percet sugározni? Beszállt a Spektrum is: az évfordulóra kétszer egy órás műsorral emlékeztek. És akkor most lássuk, ugyanezen az estén mivel traktálták másfelé a nézőt…
A műsorújság szerint a német ZDF a 60 éves Beckenbauert ünnepelte nagy gálával, a francia–német kulturális adó, az Arte családi találkozókról, a BBC Prime autócsodákról szólt. A francia Tv 5 műsorának címe Éljen a vasárnap! volt, ezt bajnoki meccsek követték, míg a spanyolok a Fekete pata címmel filmet mutattak.
Közben persze figyeltem a különkiadást, szólnak-e egyszer is a százezer iraki halottról? Nem szóltak. Említik-e legalább egy fél mondatban, hogy a „művelt” Nyugat Kelet ellen indított újabb háborújának indoka az első betűtől az utolsóig hazugság? Nem említették… Mikor egy lány az égett emberhús szagát idézte, azt mondtam: ezt ne… Előkerestem a kazettát, amire pár hete egy török városról, Konyáról és a szúfikról szóló műsort vettem. Készítői sokat emlegetik a perzsa Rúmit, a kerengődervis rend alapítóját, aki nemes férfiú volt, ma szentként tisztelik, emellett költő, a legszebb szúfi versek szerzője. Tőle való tán a legrövidebb ima, amikor hallom, könnyes lesz a szemem. Alig négy szó: „Isten: a fény kezdete.”
Mi köze ennek ahhoz, ami négy éve New Yorkban történt? Ó, akinek magyarázni kell, úgyis hiába magyarázom… Ha e szavak nem érnek el a szívéhez, az értelme nem tud velük mit kezdeni.

Szeptember 12., hétfő
Kérdi tőlem valaki, miért vagyok unióellenes? Van indokom számos, de elég csak kinyitni a lapokat. Az egyikben azt olvasom, hogy egy német, akit Kehidakustányba hozott a rossz nyavalya, erotikaoázist akar a portáján, mert Deák Ferenc szülőhelyén vett kertes házat. Nagy ívű elképzeléseit az interneten tette közzé: huszonöt sátor, bungalók, benn fülledt izgalom. A bulvárlap, a Bild felfigyelt a tervre, és „Gulasch-Kamasutra” címmel megszellőztette… Micsoda kretén szóösszetétel: hamis méz nyugati madzagra.
Jut eszembe: miért, hogy a németek folyton külföldön akarják kivágni a szexuális rezet? Nem sajnálják a pénzt, hogy Thaiföldre utazzanak, hogy részt vegyenek Mallorcán egy tengerparti orgián, most meg jön a pannon Kehidakustány – otthon képtelenek? Miért? Egyszer egy talján a német férfiak képébe vágta a tévében: maguk mind hülyék. Folyton dolgoznak, nem törődnek az asszonnyal, aki így aztán ránk, olaszokra marad…
De vissza az unióhoz. A másik hír szintén zalai, Sümegcsehiből való. A rendőrök vadkenderültetvényre bukkantak, s mit tesz isten, három német volt a hunyó. Ők is a Lajtán túlról jöttek, házuk van itt, a házhoz kert tartozik, a kertben nyílik a vad fajta kender, a kamrában meg szárad, és ez nem minden. Kiderült, a három német csupa szív, nem sajnálták a helyi ifjúságtól a kábítószert, erre püff, jönnek a zsaruk.
Ilyeneket olvasva azt gondolom, sok német azért üt nálunk tanyát, mert otthon nem jut semmire. Vagy azért, mert tökfej, vagy mert gazember, akárcsak rabló ősei, akik királyi támogatással és fegyverrel a kézben pályáztak ide. Hallották, hogy errefelé jó a klíma, remekül terem a föld, a magyar ember maga a türelem, úgy képzelték hát, s képzelik máig, itt mindent lehet, ők nyugatról jöttek: törvényen kívüliek. Nem, lelkeim, ez Magyarország, amit tudomásul kell venni. Ha nem, akkor menjetek haza! Mielöbb…

Szeptember 13., kedd
Aki házi halhatatlanságra vágyik, itt az idő: elrakhatja az uborkát és a lecsót. Semmi mosolygás, van, ahol ez óriási esemény: Bulgáriában a népek, hogy eltehessék az összes savanyúságot, szabadságot vettek ki. Velük szemben elfogult vagyok, sorsfordító okból hónapokat töltöttem úrfiként Szófiában, és épp az elrakás idején. Huszonévesen az ember persze nem figyel a részletekre, ezért utóbb a sós uborkát itt élő bolgár barátaim receptjei szerint „balkánosítottam”. Így maradt volna ez az idők végezetéig, ám változott a rendszer, vele a politika, a sós uborkára nem jutott idő. Amikor arra gondoltam a minap, jó lenne megint elrakni pár üveggel, nem volt kit kérdezni, mennyi só és ecet kell egy üvegbe: a barátok egyikéből államtitkár lett, másikból orrát magasra tartó történész, Krumov Gyurinak lejárt a tudósítói mandátuma, és hazautazott – bajban voltam.
Szerencsére gödi festő barátunk, Benkő Viktor felesége előtt kezdtem sóhajtozni, mire felkiáltott: de hisz a szomszédunkban lakik Docska! Ágnes még aznap leírta formás építészbetűivel, miből mennyi kell, indulhattam a váci piacra. Százhatvan volt az uborka kilója, kaptam szép kaprot, hagymát, vittem őket nagy örömmel haza. Otthon az uborkát lavórba raktam, vizet öntöttem rá, leázik róla a föld, míg lehozom az üvegeket a padlásról.
Ekkor ütött be a krach. Üveg volt, fémtető nem, anélkül pedig nem megy. Rövidre fogom: jártam a multiknál, jártam edényboltban, két napba telt, mire kiderült, a helyi gazdaboltba kellett volna mennem. Ám addigra az uborka, amiről közben leöntöttem a vizet, foltos lett, megpuhult, muslicák lepték el, ki kellett dobni. A következő adag kilója már száznyolcvan volt, így az évtized legdrágább uborkáját fogjuk enni a télen. Most már csak azért fohászkodom, meg ne puhuljon és foltos ne legyen, mert üvegből kiönteni sokkal szomorúbb, mint egy sárga műanyag lavórból.
Epilógus. Vettem egy üveg sós uborkát 217 forintért, jóízű volt, mégis tartom, amit az elején: aki egy kis házi örökkévalóságra vágyik, maga tegye el az uborkát, maga a lecsót és a lekvárt – ez egyfajta harc, amit a világ egyformásítása ellen vív az ember, és győznünk kell, bármibe kerül.