MI A MAGYAR?

A pusztán csaknem kivétel nélkül minden család tartott több-kevesebb disznót, s nagyon élhetetlen ember volt az, akinek nem volt disznaja. A puszta legszegényebb embere, a kistanyás is minden évben vágott egy-két disznót. […]
Régebben ősszel kezdték el hizlalni a disznót. Amikor volt már árpa, a hízónakvalót jobban tartották. Továbbra is kijártak legelni, együtt tartották, de külön etették őket, bár ezeket még nem fogták be. Csattogtatással, ostorral történt a különválasztásuk. A jobb moslékot nagyon könnyen megtalálta a disznó. Egy hét alatt megszokta a különetetést. A befogásra váró disznó ivós árpamoslékot kapott. Az árpaliszt csak ivósan ehető, különben a szájpadlásra ragad. Ivós moslékkal kimoslékulták, kitágították a gyomrát. Naponta kétszer kapott enni, javult is szépen.
A hízót a pusztán is szeptember 1-jén, Egyed-napkor fogták be. Ezentúl már nem járt ki legelni. Csak járatni hajtották ki alkalomadtán. Ha nem volt akol, inni mindig kieresztették, s ekkor egyúttal fordultak is egyet. A befogás napjától kezdve kukoricát is kapott. A gyönge kukoricát csutástól együtt, baltával összevágták az etetés helyén. Eleinte csak keveset adtak neki. Azután moslékból adtak kevesebbet s kukoricából pedig többet. Amikor a kukorica megérett, s a csutát már nem ette meg, akkor csövestől adták. Voltak olyanok is, akik így hizlalták meg a disznót. Nem csömörlött meg, mert a régi fajta kukoricát csak lassan lehetett enni, evése több bajjal járt, s így nem zabálta meg. Eleinte szárazon, később áztatva ette a kukoricát. Az avas kukoricát mindenképpen áztatták, mert megunta a foga. Annyit adtak neki, hogy jóízűen megegye, de ne lakjon nagyon jól. Ha szemet hagyott, sokat kapott. „A fene ögye mög, már nem öszik” – mondták ilyenkor, s kiéheztették.
A szemes kukoricáról öt-hat hét múlva áttértek a vegyes darára. Először a darából keveset kapott, s a kukoricából is elvettek. A darának fele vagy egyharmada árpadara volt. Összekeverve őrlették. Sokszor végig megmaradt ez az arány, de sokszor – különösen a vége felé – csupa kukoricadarával etették. A hízó is kétszer kapott enni naponta. Amikor darára tértek át, rövidesen a szemet teljesen elvonták, s azután már kemény darát evett. Csak „passzióból” kapott néha szemet. Ekkorára rendszerint nehéz lett a jószág, megunta az állást, lefeküdt, s nem kellett neki a kukorica. A moslékot, darát evés előtt keverték meg. Mikor nagyon hideg volt, hogy a dara ne fagyjon a vályúhoz, langyos vízzel keverték meg, de sokan hideg vízhez szoktatták a disznót.
Három-négy kg eleséget kapott egy hízó naponta. A süldőnek elég volt három kg is, viszont éves múlt jószágnak négy kg kellett. Ötöt is fölvett, de nem volt célszerű odaadni, mert megcsömörlött, s akkor még a napi négy kg-ot sem ette meg. Úgy mondták, hogy naponta egy kg-ot hízik a disznó, de nem mindegyik. Általában 70-80 dkg-ot hízott egy nap.
Általában csak egy hétre való kukoricát daráltak meg, hogy meg ne keseredjen. Ha árpával keverték, akkor tovább elállt. Sokan ládában, kevesebben hordóban tartották a darát. Néhol a tiszta kamra földjére öntötték. A nyers kukoricadara hamar keseredett, s elrontotta a disznó étvágyát.
A hízó alá szalmát nem tettek, anélkül is melegük volt. Legföljebb homokot tettek a disznóólba. Rendszerint kijártak ganézni az akolba. Nyáron, meleg időben a hízókat kiengedték fürödni, vagy az akolban meglocsolták. Egyesek nem szerették a hízókat füröszteni, mert akkor a súlyából levontak. Szántay István megmondta a hízókat átadás előtt, a koloncokat bicskával levágta. Csak szemmel mérték a pusztán a disznó súlyát. Némely ember pontosan megmondta, s nem sokat tévedett.
Nagy Gyula: Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán (1968)