(mi a rákfene…)

Én nem tudom, hogy a politikai küzdelem a világ minden pontján csupán a soron lévő választások megnyeréséért folyik-e. Valószínűleg a nyugati demokráciákban a verseny hosszabb távra szól, s a különböző pártcsoportosulások megszokták már a libikókát, az egyszer fent, máskor lent enyhén gyomorszorító érzését.
A magyarországi viszonyok mégsem tekinthetők különlegesnek. Észre kell vennünk végre, hogy még mindig a keleti tömbhöz tartozunk, s ennek a tömbnek építőköveit jelenleg is szocialista malter tartja össze. Különös szerencsétlenségünk, hogy az SZDSZ önkéntes kényszerszövetségre lépett az MSZP-vel, s így ő lett a malter liberális cementje. Ebben az állításomban persze több nehezen értelmezhető gondolati és stiláris fordulat fedezhető fel: például az „önkéntes kényszerszövetség”. Ez olyan, mint az eleve elrendeltség és a szabad akarat. A szabad demokraták akarata rögvest szabad lenne, ha nem vonzódnának betegesen a hatalomhoz. A „liberális cement” képzavarnak is tekinthető, bár én viccnek szántam.
A szerencsétlenség, amire utaltam, azonban nem vicc; néhány korszakos szabad demokrata politikus már észhez tért, s kissé elborzadva vette észre, hogy pártja azt erősíti, aminek gyengítéséért, sőt felszámolásáért létrejött. Közülük jó néhányan elhagyták már az SZDSZ érdekközösségét, bár valószínűleg magával az elvvel nem szakítottak mindannyian. Az őskövület egyes alkotóelemei azonban az egyre kétesebbé váló helyzet ellenére maradtak: Pető Iván, Magyar Bálint, s a jó öreg Kuncze még mindig úgy viselkedik, mintha pártjuk hordozná Magyarországon a korszerű önálló szabad szellemet. Erre egyetlen érdemleges okuk lehet: néhányszor farok voltuk ellenére sikerült megcsóválniuk a kutyát, s bizonyítaniuk, hogy nem mindig az erősebb kutya… (bocsánat!)
Magyar Bálintról közben (állítólag) az is kiderült, hogy a híresztelésekkel ellentétben nemcsak ordibálni, hanem turbékolni is tud. Ki gondolta volna erről a kőkemény férfiúról? De mindezzel még nem válaszoltunk az alapkérdésre: miért megy vérre minálunk a politikai küzdelem, miért választott a baloldal végső kétségbeesésében vezérül egy Gyurcsány-jellegű figurát, remélve, hogy így méltó ellenfelet állíthat a „démoni” Orbán Viktorral szemben. Mit mondhatunk? Nyugaton nincsenek démonok a politikában, bár a politikailag korrektek gyakorta aggódnak egy-egy jobboldali politikus demokráciadeficitje miatt. A sajtó sem látja egyértelműnek a jobboldali veszélyt, az amerikai republikánusokat pedig hiába, hogy a liberális baloldalhoz közelebb álló demokraták mindenkori ellenfelei, csak egy eszement vádolhatná antiszemitizmussal.
Kelet, az más. Itt képzelhető el úgy a sajtószabadság, hogy az újságok és tévéadók 90 százaléka kormánypárti (már ha a baloldal van hatalmon), s a tényfeltáró sajtómunkások többsége az ellenzék lejáratását tekinti feladatának. Csakis ezért jár Pulitzer-emlékdíj és sok más egyéb. Csak keleten képzelhető el, hogy a volt kommunisták osztogatnak Sajtószabadság-díjat. Miért? Mert keleten halmozódtak fel az exkommunisták és az ő kedvenc szavuk, a szabadság. Ezért nincs béke. Ezért nem lehet nyugalom, s csendesebb a közélet.
Ám elmarasztalhatjuk-e azért az időnként kormányzati pozícióba kerülő exkommunistákat, hogy léteznek? Aligha. A létező maga nem felelős a létezéséért, csak létrehozója. Legfeljebb akkor támadhat bennünk neheztelés, ha egy ilyen létező elszemtelenedve túl nagyra nyitja a száját és önhittségében megátalkodik. Van ilyen? Van. Ki a felelős érte? Aki hatalomra juttatja. Tehát a választók? Dehogy. Ha a volt „rendszerváltó” párt persze, az egykori demokratikus ellenzék, az SZDSZ nem lihegne hatalomért, s nem szegődött volna el az MSZP mindenkori vazallusának, a volt kommunisták legfeljebb ellenzéki pozícióból oszthatnák az észt, de nem a pénzt.
Hogy ezt a szövetséget és a szabad magyar sajtó bűnpártolását joggal nevezhetjük-e politikai életünk rákfenéjének és társadalmi kettészakadásunk elsőrendű okának, én nem tudom…