A miniszterelnök félúton

Gyurcsány Ferenc minap megjelent könyve lehetőséget ad arra, hogy megértsük a ma Magyarországot irányító gyurcsányista agytröszt gondolkodását, s ezzel valós képet alkossunk a köztársaság mai helyzetéről. Gyurcsány és a könyve megírásában közreműködő szakértők – kérem, most ne döbbenjenek meg – számos elemében jobboldali Magyarország-víziót vázoltak föl opuszukban. Csak ebből a perspektívából érthető mg, hogy a könyv talán legfontosabb fejezetei miért a polgárságról és a polgárosodásról szólnak. Idézzünk:
„A baloldal programja nemzeti modernizációs program. Olyan program, amely segíti és ösztönzi a polgárosodás, a polgárrá válás folyamatát. A célja az, hogy növekedjen és erősödjön a magyar polgárság. Erősödjön jogaiban, anyagi és szellemi javaiban. A polgár önálló. Önállóságát teljesítménye, meggyőződése, kultúrája, valamint kiterjedt és garantált demokratikus jogai teremtik meg. Polgárnak lenni nem foglalkozás vagy beosztás dolga. Polgár a munkás, a nyugdíjas vagy bárki más, aki a demokratikus jogok és kötelességek egyensúlyi rendszerében önmagáért, a családjáért, a hazájáért cselekszik és felelősséget visel. Aki tudja, hogy nemcsak jogai, hanem azzal egyenértékű kötelességei is vannak, s hogy a jogok szabad gyakorlásának természetes korlátja mások hasonló jogainak tiszteletben tartása.”
Polgár, kötelesség, önállóság, teljesítmény – a jobboldali retorika és konzervatív ideológiák állandó és fontos szereplői. S most vessünk egy pillantást az MSZP 2002-es választási programjának bevezető soraira, hogy a két idézet összevetéséből képet kaphassunk a két és fél év alatt az MSZP uralkodó nézeteiben végbement változásról: „Közel 1 millió állásnélküli várja, hogy munkát, a munkába álláshoz támogatást kapjon; 2 millió szülő várja, hogy igazságos gyermektámogatási rendszer szülessen; 3 millió nyugdíjas várja, hogy tisztességes megélhetést biztosító nyugdíjat kapjon, és közel 4 millió munkavállaló várja, hogy munkahelyén nagyobb biztonságban és kiszolgáltatottság nélkül dolgozhasson. A versenyszféra munkavállalói teljesítményükkel arányos, megélhetést biztosítható béreket akarnak; a közalkalmazottak – közöttük az egészségügyi dolgozók és a pedagógusok – tisztességes fizetést akarnak; a vállalkozók megfelelő gazdasági környezetet akarnak; a mezőgazdasági termelők átlátható és igazságos támogatási rendszert akarnak; a vidéken élők emberhez méltó életet, új munkahelyeket, virágzó falvakat és városokat akarnak; az értelmiségiek biztonságos megélhetést, független, demokratikusan működő intézményeket akarnak.”
Ebben az idézetben még a munka, az igazságosság, a tisztességes megélhetés, a kiszolgáltatottság fogalmai foglalják el a központi helyeket, nem is véletlenül, hisz akkoriban az MSZP még a gyurcsányi szemantikai fordulat előtt állt. Most idézzünk egy részt a Fidesz 2002-es választási programjából: „A polgárok azt akarták, hogy életkörülményeik megváltozzanak. Lehetőséget akartak, hogy megvalósíthassák saját személyes céljaikat. Hogy maguk és családjuk számára méltó életkörülményeket teremthessenek. Hogy olyan értékrendet tudhassanak magukénak, amelynek középpontjában a tisztesség, a munka becsülete és a szeretet áll. Mindannyian újat akartunk: szabad, polgári Magyarországot. Olyan országban akartunk élni, ahol mindenkinek van esélye a jólétre és a felemelkedésre. Olyan országban, ahol a tisztességes munka eredménye a tisztes megélhetés. Olyan országban, ahol biztosítottak a polgári lét alapfeltételei: a szabadság és a jólét; az egyén, a család, az ország, a nemzet biztonsága.”
Nem állunk azt hiszem messze az igazságtól, ha kijelentjük: a gyurcsányi polgárosodásvízió nem más, mint a Fidesz szellemi műhelyeiben a kilencvenes évek második felében kimunkált polgárosodáskoncepció kicsit átdolgozott, átfényezett változata. A különbség csak annyi, hogy néhány, egyébként a fő mondanivaló szempontjából jelentéktelen elemmel kiegészülve, most baloldali ideológiai alapvetésként jelenik meg a politikai piacon.
Gyurcsány könyvében a Fidesz polgári Magyarország-programját nem azért bírálja, mert az tévút lenne, hanem mert – figyeljünk! – azt szerinte a Fidesz nem jól valósította meg. Gyurcsány szerint a Fidesz klientúrát épített és a polgárosodás programját a párthoz közel álló csoportok helyzetének jobbítására használta, ahelyett, hogy a társadalom egészének polgárosítását próbálta volna elérni (mintha Gyurcsány e helyütt magáról beszélne…). Nem semmi változás ez 2002-höz, sőt 2004-hez képest, a jó Medgyessy Péter, és a még jobb Lendvai Ildikó biztos kellemetlenül érzi magát Gyurcsány mondatainak olvastán. Mert bizony a munkásruhát a miniszterelnökük a szögre akasztotta, mint Tisza Kálmán a bihari pontokat.
Nem kívánom a gyurcsányi alapvetés baloldaliságdeficitjét e helyütt részletesen bírálni. Ezt tegyék meg azok, akik a piacgazdaságban, horribile dictu a kapitalizmusban minden nyavalyák okozóját látják, s még mindig várják az igazságtalanságokat végérvényesen elsöprő forradalom beköszöntét. Gyurcsány nem a várt hírnök, hanem egy magát szakértőkkel és ideológusokkal jól körülvevő néptribun, aki épp most irtja ki a szolidaritás, az internacionalizmus és a munkásönbecsülés eszméit a magukat – tévesen – baloldalinak képzelő emberek gondolkodásából. Hogy a következő választásokig a kritikai értelmiség mozgolódásából semmiféle politikailag releváns mozgalom nem fog kinőni, az biztos. Gyurcsány az ideológiai térképen tehát jobbra mozdult, s most egy olyan fehér királynőre emlékeztet, aki a sakktáblán a feketék parasztjainak vonala mögé kerül, s onnét hergeli, „saját pályán” a feketék tisztjeit. Azzal, hogy a polgárosodás jobboldali programját baloldaliként árusítja, kommunikációs kényszerpályára szorítja az őt bírálni kívánókat. Ha több szociális igazságosságot kérnek rajta számon, akkor kádárista nosztalgiát kiált, ha a gazdasági felelősségvállalás és szabadság növelését követelik tőle, akkor széttárja a karját, s azt mondja, „hisz önök nem akarják a privatizációt, önök akarnak államosítani”.
Az, hogy Gyurcsány a polgári Magyarország vízióját beengedte gondolati univerzumába (nagytőkésként, ha következetes akar maradni, nem is tehetett mást), nem teszi jelentéktelenné a két nagy párt programja s még inkább társadalmi háttérmiliője közti különbségeket. Mert Gyurcsány a kulturális életben és az identitáspolitikákban nyitott a mára teljességgel kiüresedett liberalizmus újabb és újabb agyszüleményeire (pl. melegek jogainak törvénybe iktatására, az antikatolicizmusra), míg a Fidesz – legalábbis a szerző reményei szerint – markáns konzervatív álláspontot foglal el ezekben az ügyekben. De a Gyurcsány-kormány tevékenységével szembeni józan kritikának nem ezek a kérdések kell vázát képezzék (egész egyszerűen ezek a viták a mai Magyarországon még nem nyerhetők meg), hanem az olyan égető kérdések, mint a kormányzati, közigazgatási tevékenységet átható korrupció, Gyurcsány régi és új üzlettársainak privatizációs és fejlesztési előnyökhöz juttatása, a Nemzeti fejlesztési terv felhasználása kampánycélokra, a magyar pénzügyi rendszer összeomlásával fenyegető államháztartási hiány, valamint az, hogy a kormány képtelen az ország normális működtetésére (vö. érettségibotrány).
Kérdés, hogy a Szentkirályi utca agytrösztje mindezt képes-e érzékelni, s a konzultációdömping után képes lesz-e irányt mutatni, víziót festeni és a jobboldal győzelmi hitét visszaadni.