Ami naggyá teheti a magyart

Tíz éve, hogy nincs közöttünk. Miért, hogy többnek érezzük? Azon az októberi napon a nyár is elköltözött a levelekbe. Monsignore Varga Béla, a Nemzetgyűlés egykori elnöke pedig végleg megtért a balatonboglári földbe. A plébános. Az egykori hansági parasztgyerek, aki nem ismerte a félelmet. „Ez Isten adománya – mondta egyszer. – Az emberek félnek a haláltól, félnek egymástól. Én nem azért hagytam el a szülőföldemet, mert féltem, hanem mert az egyházat akarták megfélemlíteni.” Először az oroszok ítélték halálra a lengyel menekültek megsegítése miatt, aztán Rákosi akarta felakasztatni. A háború alatt együtt dolgozott Hitler ellen az amerikaiakkal és a franciákkal. Az utolsó órában menekült el 1947-ben, de sohasem mondott le. Az Egyesült Államok fogadta be, de nem lett amerikai. „Engem lelkileg bántott volna, ha egy idegen országnak vagyok az állampolgára” – vallotta később. Meg aztán Truman elnök is azt javasolta, legalább ő ne legyen amerikai állampolgár. Egy külön utazópapírral járt-kelt a világban. Visszatérési engedély volt a neve.
Lelke mélyén azt hitte, hogy az emigráció másként végződik, és hazamennek. Ők, akik a leghűségesebb gyermekei voltak a hazának, s valami nyomot hagytak maguk után. Aztán a rendszerváltozással, öregen és betegen, már nem akart elindulni. A Parkinson-kór miatt reszketett a keze. Már nem bontotta fel a leveleket. Pedig valamikor azt tanulta a papi szemináriumban, hogy minden levélre nyolc napon belül válaszolni kell. Üzengetett a barátainak, hogy beteg. De a barátok nem hitték el. Végül meggyőzték, hogy mégiscsak ő az utolsó törvényes parlamenti elnök, és 1990-ben hazajött a szabad parlament első ülésére. Negyvenhárom év után érkezett abba az országba, amelyért az életét áldozta. „Az Úristen nagy kegyelme volt ez – mondta –, hogy még láthattam a szülőföldemet, szüleim sírját. Elmentem Bolgárra, és együtt miséztünk a püspökkel abban a templomban, amelyet én építettem.”
Amikor rövid budapesti útja után, 1991. január 18-án New Yorkban meglátogattam, megkérdeztem tőle: mit üzen az otthon élő magyaroknak? Azt válaszolta: „Azt üzenem nekik, ami a legnagyobbá teheti a magyart; ki merem mondani a szót: szeressék egymást! Már elfelejtették volna ezt a szót? Nemcsak testvérek vagyunk, hanem nehéz sorsot átélt nemzet is. Ha mi nem szeretjük egymást, ha mi veszekszünk és gyűlölködünk, hogyan várhatjuk el, hogy a világ szeressen bennünket?”
Egy aranyjelvényt kaptam tőle, amit őrzök ma is. A jelvény a Parlament épületét ábrázolja, s kitehető az őszi kabátra. Egy zsidó aranyműves csinált belőle néhány darabot, hálából, amiért segítette az életben.
Készültem Varga Bélához újra, amikor híre jött, hogy agyvérzéssel kórházba került. Lesújtott a hír, de reménykedtem, hogy hamarosan felépül. Aztán hónapokig nem hallottam felőle. Váratlanul ért, hogy mégis hazajön – meghalni. És még 1991-ben – úgy ahogy felépülve – megérkezett. A fogadtatás illő volt a személyiségéhez. Antall József miniszterelnök rezidenciát ajánlott fel neki, amit Varga Béla elfogadott.
Kétszer jártam nála itt Budapesten. Egyre romlott az egészsége. De mindig azt ismételgette: szeressük egymást, és ne felejtsük el a szavakat. S amikor egyszer úgy éreztem, örökké fogja ezt nekünk mondogatni, belehasított a lelkekbe a valóság: Varga Béla meghalt.
1960-ban De Gaulle Franciaországától megkapta a becsületrendet. Az Egyesült Államokban a magyarság első számú követe volt. Vajon mit szólna a mai Magyarországhoz?