Syára Sándort biztosan nem ismertem volna föl, pedig az elsõ sorban áll.
Az semmi, de õ sem emlékezett rá, hogy ott volt… Nagyon megörültem, amikor néhány évvel ezelõtt megláttam az archív híradórészletet a televízióban. Rózsa Jánossal – a film producerével – rögtön el is határoztuk, hogy az akkori Színház- és Filmmûvészeti Fõiskola hallgatóinak visszaemlékezései alapján megpróbáljuk rekonstruálni 1956. október 23-a eseményeit.
Hogyan állapították meg, hogy kik láthatók a nem túl jó minõségû felvételen?
Bonyolult digitális eljárással felnagyítottuk és kijavítottuk a filmkockákat. Aztán az intézmény könyvtárában, amely diákkorunkban életünk egyikmeghatározó helyszíne volt, levetítettem a filmet egykori fõiskolás társaimnak. Sok elmosódott arcot én sem tudtam azonosítani, de szerencsére, mindenki felismert valakit. Így „akadtunk rá” a Csurka István mögött álló dramaturg szakos Moldova Györgyre.
Aztán mikrofon- és kameravégre kapták a többi között Bodrogi Gyulát, Makk Károlyt, Bacsó Pétert Gombár Juditot…
Körülbelül harminc embert kértünk meg, hogy meséljen arról, mit csinált október 23-án, én pedig „kronológiába” szerkesztettem a nap eseményeit. Érdekes vállalkozás volt a fõiskolások élményei alapján szinte percrõl-percre rekonstruálni a forradalom kitörésének huszonnégy óráját. Döbbenetes, hogy az emberi emlékezet hogyan módosítja a valóságot, ugyanazokat a dolgokat például, hogy milyen útvonalon jutottunk el a Petõfi-szobortól a Bem térre, vagy a Sztálin-szobor ledöntésének részleteit – egyesek egészen másképp idézték fel.
Azt viszont egyként állítják, soha olyan örömöt nem éltek át, mint azokban az órákban.
Talán Törõcsik Mari jellemezte legtalálóbban a mindenkit átjáró érzést, olyan volt, mintha repültünk volna, mondta. Keveseknek adatik meg, hogy ilyen történelmi esemény részeseivé váljanak, pláne húszévesen. Nem véletlen, hogy mindegyikünk életének egyik meghatározó emléke lett a forradalom.
Arról senki nem mesélt, hogy mi következett az önfeledt boldogság napjai után?
Dehogynem! Interjúalanyaim hosszasan meséltek arról, mi történt velük aztán. Volt, aki disszidált, majd mindenféle kalandos esemény után visszatért, volt, akinek eszébe sem jutott, hogy külföldön próbáljon szerencsét. A filmbe azonban kizárólag az október 23-i eseményekrõl szóló részleteket vágtuk be. A kimaradt történetek, ha minden jól megy, jövõre, a forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából könyv alakban látnak napvilágot. A dokumentumfilm egyébként, a Filmmúzeumban ma is gyakran látható.
A hatvanas évek közepe óta számos filmet forgatott. Közülük nem is egy a politika visszásságait, a társadalom perifériájára szorult emberek sorsát mutatja be.
Az én generációm annyi minden átélt, hogy ezekrõl a dolgokról muszáj volt valamilyen formában beszélni. Nem direkt módon – úgy sokáig nem lehetett –, hanem, mondjuk, egy történelmi filmbe vagy szerelmi históriába „ágyazva” az igazságot. Ilyen volt például a Visszaesõk címû nagyjátékfilmem, amely megtörtént esetet dolgoz fel: két, vidéken, nagy szegénységben élõ ember életét mutatja be, akik egymásba szeretnek, anélkül, hogy tudnák, valójában féltestvérek. Akkoriban Magyarországon nem „illett” a társadalom szélére sodródott, furcsa, paraszt-proletár létbe kényszerült emberekrõl filmet forgatni. Az „elvtársak” szerint, ugyanis a munkásosztály mindennapjai jólétben és boldogságban teltek.
Érdekes módon a Hernádi Gyula betiltott „ávósregényébõl” készült Kiáltás és kiáltás címû filmje, annak ellenére, hogy szintén kényes kérdéseket feszeget,az 1988-as filmszemlén Budapest város díjában részesült.
A történet 1958-ban, a legszörnyûbb megtorlások idõszakában játszódik. Az egyik jelenetben egy „háttérhang” felolvassa Nagy Imre és társai halálos ítéletét. A magyar filmszemle zsûrijének akkoriban Pozsgay Imre is a tagja volt. A szemle közvetlenül az után zajlott, hogy Pozsgay kijelentette 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Azt a filmet, amiért egy hónappal korábban még büntetés járt volna, kitörõ örömmel fogadták.
Hogyan jutott eszébe éppen 1956-ban rendezõ szakra jelentkezni?
Véletlenül láttam meg 1956 tavaszán a filmrendezõ szakra invitáló hirdetést. Azért mertem jelentkezni, mert a mûvészeti fõiskolákon nem számított sem a bizonyítvány, sem a származás. Engem pedig,
gyógyszerészgyerekként, nemesi elõnévvel, valószínûleg úgy sem vettek volna fel sehova. (A nevemet jó ideig csak Kovács Zsoltként használhattam.) Ezren jelentkeztünk filmrendezõ szakra, a felvételi vizsgák végére tízen maradtunk.
Az utóbbi tíz-tizenöt évben mintha kevesebbet hallottunk volna önrõl, legalábbis filmrendezõként.
A rendszerváltozás óta keveset forgattam. Utoljára az És mégis… címû játékfilmet Kozák András fõszereplésével, 1991-ben. Abban a filmben minden benne van, amit az elmúlt ötven évrõl szerettem volna elmondani. Négy évvel késõbb kezdtem Erdély leírása címen tévésorozatot készíteni. Ötven részbõl állt volna, amelyben egész Erdélyt bemutatjuk. Mire elkészültünk a felvételekkel, a televízió pénze elfogyott, a százharmincöt órányi felvett anyag nagy része dobozban maradt. Mostanában pedig az Eurimages nevû európai filmes szervezet igazgatótanácsában „lobbizok” a magyar filmekért.
origo.hu
Szorcsik Viki metróbalhéba keveredett
