Isten kemencéi

Bármilyen házat csinálok, a történelem köszön vissza, mondja Csete György, õsi magyar hajlékok újraálmodója, a kiskunmajsai 56-os kápolna építõmûvésze. Ifjabb pályatársa, Cságoly Ferenc arról beszél, hogy maradandó épület csak abból lesz, amelyiknek vannak gyökerei. Közben a kép a Barbakán irodaházat mutatja, a híres-neves Medve utcai iskola rekonstrukcióját, Cságoly Ferenc „gyökeres? házait. Kapy Jenõ húsz éven át volt „iparterves? (a szocializmus parancsuralmi éveiben egyedül az ipari építészetnek engedélyezték odafönt az ideológiamentességet és a technológiai újításokat), szerinte, ha nem tudjuk vállalni a múltunkat, nem tudunk megújulni sem. Finta József, aki sosem tudta elfelejteni erdélyiségét, Kós Károly szellemét idézi. Rá hivatkozik az organikus építészet Európa-szerte ismert mestere, Makovecz Imre is. A háttérben csárdák, templomok, iskolák, faluházak, mûvelõdési központok tûnnek fel, Isten kemencéi. Szénaboglyák és nemezsátrak körvonalát követõ, természetes anyagokból emelt építmények. A búbos kemence- hasonlatot már nem Makovecz Imrétõl hallja, aki a Tizenkét (pontosabban: XII) kõmíves címû sorozatot figyelemmel követi, hanem Vadász Györgytõl. Az idõs mester sényei boglyas kápolnáját becézi így. Úgy tûnik, gazdag és változatos életmûvébõl erre a pici épületre a legbüszkébb. A Hír Televízióban péntek délutánonként megjelenõ építõmûvészeti portrésorozat, a Csontos-testvérpár, Csontos Györgyi és Csontos János munkája nem önkényes válogatás eredményeként állt össze, noha biztosan lesz, aki a sikert ezzel a váddal akarja majd elorozni tõle. Azokat az alkotókat helyezi ez a mintegy ötórányi televíziós produkció a közfigyelem fókuszába, akik – bármilyen stílusban terveznek is, legyenek akár a funkcionalista építészetnek vagy a posztmodernnek a hívei – a nemzeti építõmûvészet alapeszméje szerint munkálkodnak. Az egyszerûséget, a tisztaságot és a természetességet tartják az építészet lényegének, ahogyan Cságoly Ferenc is vallja. A hely szelleme mindennél fontosabb számukra. A pénznél is, természetesen, mondja Makovecz Imre. Ennek a tizenkét embernek (a legidõsebb hetvenöt éves, a legifjabb ötvenkettõ) alapélménye a magyar história. A közelmúlt történelme is. Szinte valamennyien szóba hozzák a II. világháború rettenetét (az 1937-es születésû Csete György arról mesél, miként avatta felnõtté 1944-ben a feje fölött zajló légi csata) és az 56-os forradalom emlékét. Ha nem is mondják, vallomásaikból mégis kihallani, a fél világot romba döntõ háborús pusztítás és a magyarság szabadságvágyának brutális eltaposása már akkor megrajzolta majdani pályaívüket, amikor talán még nem is gondoltak rá, hogy építészek lesznek. Szellemi, lelki formálódásukban – a róluk szóló sorozat tanúsága szerint – sokat segített a család és az iskola. Még többet a mesteriskola, az idõsebb pályatársak segítõ köre. Aztán a mûhelyek, ahol a legelsõ megbízatásaikat kapták… Micsoda szellemi közösségek éltek és munkálkodtak itt a legutálatosabb években is! – sóhajt a nézõ nagy irigyen, miközben a Hír Televízióban megjelenõ építõmûvészi sorozatot figyeli. De az irigységbõl egy-kettõre a jogos követelés hangján föltett kérdés válik: vajon mikor láthatjuk azoknak a kiváló személyiségeknek a televíziós arcmásait, akikre a kameravégre kapott tizenkét építész hivatkozik? Egyik-másik még szóra bírható, s akik elköltöztek is e földi világból, megérdemelnék, hogy legalább az ismeretterjesztés szintjén földolgozzák az életmûveiket, az egyre satnyuló felsõoktatás elé példaként állítható pedagógiai teljesítményüket. Mert ez a legfõbb érdeme ennek a kiváló érzékkel tetõ alá hozott médiás újdonságnak: más érdekes és értékes televíziós programok iránt kelt igényt. A sorozat folytatására legelébb, hogy azokat a tehetséges embereket is megismerhesse a társadalom – a fiatalokat! – akik sajnálatos módon kimaradtak a jobbára csak az idõsebb, a középkorú építészeket képbe hozó sorozatból. Jól mondta lapunk hasábjain a szerkesztõ s a rendezõ, a XII kõmíves csak a kezdet, az irány mutatója, hogy merre kellene haladni közszolgálati televízióinknak. A nemzeti értékek tudatosításának és népszerûsítésének az irányába. Még a világban – amúgy – nyitott szemmel járó ember is elámul a sorozat képanyaga láttán: mennyi szépség termett körülöttünk az utóbbi másfél-két évtizedben! De nekünk csak a grandiózus csúfságokra jut a figyelmünkbõl. Az indulatainkból is. Az olyan szívet melengetõ látványokra pedig, mint amilyen Turányi Gábor tornapajtája, erdei iskolája, óbudai plébániabõvítése, rá sem hederítünk. Okos elgondolás volt a sorozat gazdáitól, hogy a kiválasztott építõmûvészeket magukra hagyták a kamera elõtt: mondják a magukét, ahogyan akarják, részletezzék az életmûvüket, ahogy jónak látják. És a felkért mûvészek mondják is, B-tõl V-ig (Bán Ferenc, Cságoly Ferenc, Csete György, Ekler Dezsõ, Finta József, Janáky István, Kapy Jenõ, Makovecz Imre, Plesz Antal, Reischl Gábor, Turányi Gábor, Vadász György), mind a tizenketten. Ki érzelmesen, ki ironikusan, ki akadozva, ki folyékonyan. Az egyik filozofál, a másik értekezik, a harmadik anekdotázik…, így lesz érdekes, sokszínû s gazdag ez a különös építészeti bemutató. S, ami ennél is fontosabb, így bukkanhatunk sosem látott, hallott építészeti kincsek nyomára. Úgynevezett kis munkákra, meg nem valósult tervekre, külföldi megrendelésre is olykor. Ami eddig csak a tervezõnek volt fontos – Reischl Gábor istállója, kambodzsai gyermekvárosa, közép-amerikai mezõgazdasági iskolája például – ám most, hogy a nagyobb rész is megismerkedhetett velük, többé nem lehet megfeledkezni róluk. Három kitûnõ operatõr, Bucsek Tibor, Bodnár Imre és Zalányi Márton és három tehetséges muzsikus, a kísérõzenét „szolgáltató? Bognár Eszter, Mócsai Tamás és Vándor Béla is gondoskodik róla, hogy így legyen. Nekem csak a produkció címével van bajom, a kõmíves szóval leginkább. A híres-neves népballada elterjedése s annak megannyi irodalmi s zenés feldolgozása óta kultúránkban a kõmíves szó a gyilkos áldozatvállalás árán emelt alkotásnak lett a szinonimája. Annak a tizenkét mûvésznek a teljesítménye azonban, akiket a sorozat a Hír Televízió nézõinek bemutat, semmiképpen nem illethetõ sem a gyilkos jelzõvel, sem az áldozat fogalmával. Csak az értékteremtésével. Ahogyan Isten kemencéjében formálódik az alkotás.