Megszűnt, lezártam, befejeztem. Barátaim azt mondták, eredj, vedd vissza, aztán szerezz embereket, akik ott valami firmát alakítanak, kivágják az erdőt, te pedig megkapod a pénzt – és kész. Na, ettől fölfordult a gyomrom, én ezt nem tudnám megtenni, gyerekkorom óta jól ismerek minden fát, fűszálat a kilencezer holdon.
Lezártam, befejeztem.
Zichy Katalin grófnő többször bizonygatja majd ezt szomorkás mosollyal, amint a félhomályos nagypolgári szobában üldögélünk, s egyre vigasztalanabbul zuhog odakint a bécsi eső. Fejünk fölött kurucos és labancos viseletű ősök portréi, régi bútorok, megsárgult fényképek, a sarokban díszes zöld cserépkályha – a belvárosi lakásban, ugrásnyira a Kärtnerstrassétól minden a Zichy-múlt lezárhatatlanságára, befejezhetetlenségére emlékeztet.
– Aki nálunk praxi, erdőmérnök volt, az lett a háború után az állami erdészet direktora, így a mi területeinket is ő felügyelte. Nemrég levélben kért, hogy utazzak haza Szlovákiába, nézzem meg a volt birtokainkat. Bejártuk az erdőket, körülsétáltuk régi kastélyunkat… Én már rég túl vagyok ezen az egészen, mert rettentően szerettem a falut, éltem ott fiatalkoromban, s nem egy sarokban ücsörögtem, hanem lóháton bejártam mindent, anyám legnagyobb elkeseredésére… De ahogy sétáltam a mérnökünkkel, egyszer csak megint visszajöttek a helyek, minden kis domb, dűlő elnevezése.
Nem, mégsem lehet ezt lezárni. Ilyesmit nem lehet. De nem tudok haragudni.
Katalin grófnő alaprajzokat, két háború közötti fotókat terít az asztalra, csönd lesz, majd azt mondja száraz hangon: várkastélyuk különlegessége, hogy az olasz bástyákkal, nehéz kapuval, vaskos falakkal, gyilokjárókkal övezett udvar tökéletesen üres, csak az egyik szegletben épült ki a szerény palota a XVI. században, amikor Lipót császár engedélyezte bizonyos Balassa Imrének, afféle garázda, iszákos végvidéki rablólovagnak, hogy elkobozott divényi vára helyett felépítse ezt. Balassa hálából vacsorára hívta, s desszertnek fölvagdalta elbitorolt fellegvárának labanc kapitányát, s annak ruhájában visszafoglalta jussát. Sebtében épült a kastély, hat hónap alatt, de azért minden toronyban voltak szobák és fürdőszobák, teszi hozzá büszkén a grófnő. És még azt: ha egy kastély pusztulni kezd, legutoljára a cserépkályhák omlanak össze.
A nehéz várkapuról még szólunk, az a XX. század közepén kitüntetett szerepet kap.
– Amikor újra megláttam ezt a váracskát, először azt követően, hogy kiutasítottak minket a szlovákok, a ködös időben úgy nézett ki az épület, mintha minden rendben volna. Elöntött az érzés: szegény mami, biztos most is vár rám, és azt hiszi, valaki megölt egy sarkon, mert nem jöttem haza idejében. Mintha semmi nem változott volna. A menyem felkiáltott: jaj, de szép ez a kastély, cirógatni lehetne a tetejét! Valóban gyönyörűen megjavították a zsindelyt. De amikor odaértünk, belül mocskos romhalmazt találtunk. Gondoltam, nem kell nekem ebből semmi. Csak egy kályhát szeretnék elvinni emlékbe. Végigjártam az összes szobát, egyetlenegy kályha nem volt ép. Berúgták mindegyiket.
Zichy Katalin grófnő hol felnevet, hol összeszorítja fogait, de csillognak a szemei, ha Divényről, erről a Losonc és Zólyom között fekvő kis felvidéki faluról mesél. Pedig ötven éve már, hogy a világháborút követően az új hatalom átlökdöste őket a szlovák–magyar határon, s negyven éve, hogy életfogytig tartó osztrák emigrációba kényszerültek férjével, a hajdani demokrata néppárti képviselővel, gróf Pállfy Józseffel együtt. Katalin édesapja, a neves őstörténész, a Nemzeti Múzeum egykori igazgatója Magyarországon maradt: gróf Zichy István 1951-ben halt meg Fejér megyei száműzetésében, Abán, nem sokkal azután, hogy szépen letisztázta s három példányban lemásolta hatalmas magyar viselettörténeti munkáját. Grób Lászlót, egy budapesti könyvkiadó vezetőjét kísértük Bécsbe, aki abban reménykedik, hogy e pótolhatatlan mű kézirata fennmaradhatott valahol.
Finom, tatáros arcú asszony gróf Zichy Katalin; amikor összefoglalja földönfutásuk történetét, minden szavát mély belenyugvás, nem beletörődés hatja át. Sztoikus bölcsek ezek a mindent túlélő felvidéki arisztokrata hölgyek, nyolcvanévesen is szikrázó szelleműek, rég kiveszett magyar szavak, hangsúlyok, gondolatok istápolói. Nevetve beszélnek széthordott, téeszistállónak használt kastélyaikról, trágyadombra hányt könyvtáraikról, hajszál híja kivégzéseikről. Ám amikor a grófnő szóba hozza a divényi palotát, megjelenik háta mögött a lánya, Julie, ez a hasonlóan szívélyes és adakozó mosolyú, a magyart már csak törve beszélő asszony, és simogatásokkal, torokköszörülésekkel adja értésére, hogy Divényről, a kastély sorsáról talán jobb volna hallgatni.
– Az én hibám, hogy a lányom nem beszéli jól a nyelvünket – csóválja a fejét Katalin grófnő, ügyet sem vetve a csitításra. – Pedig a férjemmel magyarul beszéltünk az emigrációban is, csak a gyerekekkel és a kutyával nem.
– És az unokák?
– Ők már egy szót sem tudnak magyarul. Be kell vallanom, Magyarországot nem ismerem, nem láttam én belőle semmit a világ hátán. Szlovákiában születtem, onnan küldtek szüleim a bécsi Sacré Coeurbe, hogy tanuljak németül. Kicsi korunkban a nevelőnőnk még németül beszélt velünk, de amikor papi meghallotta, hogy alig tudok magyarul, azt mondta: vigyétek a szemem elől! Ha tud magyarul, jöhet, németül csak rosszul szabad tudni. Így is lett, ezen a helyzeten javítandó küldtek Bécsbe. De bevonult Hitler, és akkor mi a testvéreimmel kivonultunk Pestre.
– A család elvi döntése volt, hogy ha Hitler bevonul, akkor önök elhagyják az országot?
– Nem igazán. Bár a papi nem állhatta őt. Hitler egyszerűen bezáratta a Sacré Coeurt, mint minden más katolikus oktatási intézményt. De amikor Magyarországon is bekövetkezett a nyilas-hatalomátvétel, már főleg elvi okokból vonultunk vissza divényi birtokunkra. 1944 októberében az egész család fönt volt a Várban, a Fortuna utcai lakásunkban, s a papi kijelentette, hogy ő most megy és megvédi a hazát meg Horthyt, mire anyám kiabálni kezdett vele, hogy meg van őrülve. Mi, gyerekek mind odaálltunk eléjük, és biztattuk apámat: papi, menj, mi is megyünk! Anyám nyomására végül mégis visszaköltöztünk.
Az elátkozott vár, amelynek természetesen megvolt a maga házi kísértete az orvul legyilkolt labanc kapitány személyében, már a trianoni döntéstől kezdve végső viszonyítási ponttá vált a Zichy család számára – otthontudatuk, hűségük legfőbb jelképévé. Csakhogy mindez kelepcének bizonyult: az új határ közelében tökéletesen és visszavonhatatlanul határlétbe szorultak, arra ítélve, hogy ide-oda ingázzanak országok, történelmi osztályok, nemzeti sérelmek és bosszúvágyak között. Zichy István mindvégig magyar állampolgár maradt az ország feldarabolása után is, amikor mindjobban fogyatkozó vagyonukkal makacsul kitartottak Divényben, éjszakánként fülelve, hogy melyik folyosón téblábol éppen a labanc tiszt. Körülöttük nem változott semmi, a tót falu ugyanolyan szívélyes és szolgálatkész maradt. Sőt a rigorózus István gróf kedvéért egyszer megállították a poros kis állomáson a Budapest–Berlin expresszt is, hogy a tudós idejében érjen munkahelyére. Aztán jött a Szálasi-puccs, és – igaz, rövid és nagyon bizonytalan időre – vége lett a pesti ingázásnak. Divény megint a török időkre kezdett emlékeztetni, amikor kontyosok és gyaurok egymás kezéből kapkodták ki a vár kulcsát.
Megérkeztek a háború hivatásos ingázói.
A határvidék felizzott 1944 augusztusában, amikor megteltek a környező erdők mindenféle nációjú partizánokkal, s kitört a szlovák nemzeti felkelés, amelybe a németeknek csaknem beletörött a bicskájuk. Zichy Katalin emlékszik arra is, hogy ekkortájt már javában folyt a zsidó menekültek ide-oda tologatása a határon, attól függően, hogy éppen melyik oldalon volt razzia. Aztán a divényi várkastély vasalt kapuján bekopogtattak a francia partizánok.
– Mindenki rettegett, de én nem értettem, miért, mert mi csak a segítségükre lehettünk. Tulajdonképpen olyan vicces volt az egész. Belakták a kastélyunkat, együtt éltek velünk, s amikor a németek visszafoglalták a területet, mind elbújtak az erdőkben, sokan a mi erdészházunkban húzták meg magukat. Talán az volt a szerencsénk, hogy anyám francia volt, és mi mind beszéltünk ezen a nyelven. Ám a németek nem mertek beköltözni kastélyunkba. Bejönni sem volt merszük. Olyan volt ez az épület. Néha éjszakánként egyszer csak kitárult a kapu – a szobámból jól leláttam oda –, s hol a németbarátok rángattak be az udvarunkra kommunistákat, hogy agyonlőjék őket, hol vice versa, sohase lehetett tudni, éppen ki kit cipel ott. De szerencsére sosem lőttek le senkit, csak állati üvöltözést rendeztek – mulat Katalin grófnő.
A Zichyek Divényben maradtak a háború után is, vagyis csak szerettek volna ott maradni. Bejöttek az oroszok, és rejtélyes módon már tudomásuk volt arról, hogy ez a falu baráti hely, itt nem szabad rendetlenséget csinálni. Zichy Katalin jól tudja, Magyarországon máshogy viselkedtek a megszállók, borzasztó dolgokat műveltek, de hát Szlovákia szláv, ezt nem szabad elfelejteni. Azért minden ment a Vörös Hadsereg forgatókönyve szerint. A partizánháború után a németek már elkobozták mindenüket. Az oroszok is rögtön kisajátítottak, direkt az ölükbe hullott az egész, amit a németek összegyűjtöttek. Utóbbiak rekviráltak, de azért ment tovább az élet, használatukban hagyták a vagyonukat. Az oroszok viszont akkor is a parasztok mögött álltak árgus szemekkel, amikor csépeltek, emlékezik a grófnő.
– A nálunk dolgozó embereknek az uradalom kommenciót biztosított búzából, lisztből, zsírból. Az oroszok résen álltak, hogy mindent elszedjenek tőlünk. Nem tudtuk, mit tegyünk, hogyan fogunk a munkásainknak enni adni. Egyik éjszaka megint kinyílt a kapu, a híres vasalt kapu, és bejött egy lovas kocsi, majd még egy, tele zsákokkal. A falusiaktól kaptuk. „Korábban maguktól loptunk, sosem szóltak semmit. Hát most maguknak lopunk” – mondták.
Mert az utolsó divényi Zichyek és a divényi tótok között mindig nagy összhang uralkodott. István grófék nem törekedtek görcsösen a régi hűbéri viszonyok fenntartására, az impériumváltozással és az idő múlásával ez mind nevetségesebb is lett volna, ezek a viszonyok valahogy mégis fönnmaradtak.
– Hatalmas volt a birtokunk, mégsem volt egy lyukas vasunk sem. Amikor apám 1934-ben a Nemzeti Múzeum igazgatója lett, egyik rokonunk, bizonyos Zichy Ladomér vette át a gazdaság irányítását, akkor teljesen el voltunk adósodva, ő hozta rendbe az ügyeinket. Egy fillér adósság nem volt a birtokon, amikor bejöttek az oroszok.
Hogy a Zichy család szegénysége ellenére mit tudott megőrizni az arisztokrata életformából a kitoloncolásukig? A grófnő megrántja vállát. Ez az a kérdés, amellyel nem tud mit kezdeni. Mert akkor úgy érezték, normálisan élnek. Csak azután ébredtek rá, hogy azért nem egészen normális volt. Hogyan magyarázza el? Nem volt ez erőltetett életstílus. Az ember sokat olvasott, nyelveket tanult. Aztán persze bálokba járt. Magyarországra, mert a társaságukat is leválasztotta a határmódosítás.
– Nem volt a mi életünkben semmi különös. Volt szakácsnénk, inasunk, cselédjeink, bejárónk és persze a mademoiselle… Amikor kidobtak minket a háború után, egykori inasunk, a Józsi fogta az összes képet, családi albumot, mondván, sosem lehet tudni, egyszer talán majd örülünk nekik. Mert mi nem vihettünk el semmit. Csak a paradicsomszószt, amelyet a mami pont befőzött, azt nem hagyta ott, annyit dolgozott mindenki vele; s hál’ istennek lepedőket is becsomagoltunk, mert azt legalább el lehetett adni a rommá lőtt Magyarországon. Amikor a rendszerváltás után először Losoncon jártam, barátomnál megláttam egy szlovák újságot, rajta a Józsi képe. Micsoda aranyos cikket írt rólunk! Komornyik voltam a gróféknál címmel a divényi életünkről. Jézusom, én azt hittem, már régen meghalt. Pedig élt, a saját házában, Panyidarócon. Beültem az autóba, és neki. Megállok a faluban, jön egy paraszt, mondom neki, László Józsit keresem – azt mondja, abból sok van. Nem, mondom, abból csak egy van. Rám néz, megvilágosodik, megmutatja Józsi házát. Benyitok, az egész falu tudta már, hogy ott vagyok, mert ez az ember csak belőlünk élt. Apámat rettentően szerette. Ő mindig magával vitte, ha Pestre ment, s azt hajtogatta, nem kell neki semmiféle blőd szakácsnő, a Józsi tud főzni, takarítani, vasalni. Itt a Józsi, és itt vannak a macskák, s akkor ő meg volt elégedve. A cikkében leírta volt komornyikunk, hogyan élt, milyen ember volt az apám. Ha az ember ezt elolvassa, sírva fakad, pedig szlovákul volt… Amikor belépek a házába, megszólítom – igazán nem tudom, hogy ki maga, mondja Józsi. Hát a Kata. Ennek úgy megörült! „Te gyerek, te milyen szép voltál” – mondta. „Az régen volt” – feleltem. Mindig nála bújtunk el, ha a guvernáns tanulásra szorított bennünket. Hát így volt. Akkor most valami okosat beszéljünk – szól Katalin grófnő, és elakad a hangja.
Folytatjuk
origo.hu
Elképesztő, 30 fokos hőség lehet ma, este felhőszakadás várható
