Nehéz emberek – ez volt a címe a hatvanas évek sikerfilmjének, amely arról szólt, miként bánt az „emberarcú szocializmus” a különleges képességű, de nem simulékony természetű dolgozókkal, a feltalálókkal. Wilheim László története azt mutatja, hogy a kreatív, innovatív embertípus sorsa a vadkapitalizmus világában sem éppen könnyű. A feltalálók manapság is nehéz emberek.
A ma 70 esztendős mérnök-feltaláló már a rendszerváltozás előtt komoly vállalkozói tevékenységet folytatott. Az ország legnagyobb vállalatainak gyártott nagy értékű gépalkatrészeket, például dízelmozdonyok motorjához dugattyút. A kor színvonalán álló precíziós gépekkel és berendezésekkel dolgozó Wilheim a gyártásban szerzett tapasztalatai alapján dolgozta ki találmányát, amelyet évek alatt tökéletesített és 1996-ban szabadalmaztatott. A szabadalmi okirat tanúsága szerint az „osztott tömítőgyűrű tetszőleges dugattyúrendszerekhez” nevű technológia megakadályozza, hogy a dízelmotorok dugattyúi aszimmetrikusan – ovális alakban – kopjanak. Ezzel nő a motor élettartama, jelentős megtakarítás érhető el az üzemanyag-fogyasztásban, csökken a károsanyag-kibocsátás, így a környezetterhelés. A feltaláló jelentős európai járműgyártókkal tárgyalt találmánya hasznosításáról. A Volvo svéd haszongépjármű- és buszgyártóval jelenleg is folynak az előkészítő tárgyalások, és jó néhány autóbusz fut Wilheim-féle technológiával. Az európai hasznosítás mellett más földrészekről, Ázsiából és Ausztráliából is érkezett érdeklődés a dugattyúrendszerek iránt, ezért Wilheim László úgy határozott, hogy a szabadalom hasznosításának a jogát ügynökön keresztül értékesíti. Az ügynök – egy magyar tulajdonú, fővárosi székhelyű vállalkozás – meg is vette a jogot, nem kevesebb mint tizenötmilliárd forintért.
Az üzletből azonban nem lett semmi. Bár Wilheim igyekezett körültekintően előkészíteni a nagy értékű számla kibocsátásának, befogadásának, valamint a hárommilliárdnyi általános forgalmi adónak az útját, az adóhatóság hibát vélt felfedezni a cégpapírokban. A verdikt: a WILA motor fiktív, a számla fiktív, az általános forgalmi adó nem kifizethető a vevőnek, ugyanakkor a számla kibocsátójának be kell fizetnie a meghatározott határidőre az áfát. Nem kevesebbet, mint hárommilliárd forintot.
Hogyan és miért történt mindez? – vetődik fel a kérdés, miként Wilheim László maga is százszor feltette magának. Mielőtt a rejtélyt megfejtenénk, ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről a tizenötmilliárdos számlával! A formanyomtatványt géppel töltötték ki. Az áru neve és cikkszáma: „szabadalom hasznosítási jog mellékelt szerződés szerint”, SzJ: 144. Mennyiség 1 db, értéke 11 750 000 000 forint. Az áfa 25 százalékos, értéke 2 937 500 000 forint. Fizetendő: 14 687 500 000, azaz Tizennégymilliárd-hatszáznyolcvanhétmillió-ötszázezer forint.
Vagyis ezért a köznapi ember számára szinte felfoghatatlan összegért egy találmány felhasználói jogát, azaz láthatatlan, tapinthatatlan valamit adtak és vettek. Ám ennek a nehezen körülhatárolható valaminek van egy nagyon is kézzelfogható következménye: az általános forgalmi adó, amelyet az állam az ügylet során először kiad, később bevesz. Az állam, illetve annak adóhatósága szempontjából mindebből tehát annyi érdekes, hogy – rövid távon – nagyon sok pénzt, hárommilliárd forintot ki kell adni az államkasszából.
Nézzük, mi is történik egy áfás számla kibocsátásakor! Az eladó és a vevő megállapodnak a termék vagy szolgáltatás eladásában, illetve megvásárlásában és az árban. Az eladó számlát bocsát ki. A vevő befogadja, és miután megkapta az árut vagy szolgáltatást, kifizeti az ellenértéket, valamint az áfát is. Az adó innentől az eladónál, a számla kibocsátójánál van. A vevő ezután a törvényben meghatározott időpontban az általános forgalmi adót visszaigényli a költségvetéstől. Az eladó pedig – ugyancsak a törvények megszabta időben – bevallja és befizeti az áfát. A papírforma szerint az állam nem jár sem jól, sem rosszul, az áfa kimegy és visszajön, ahogy kártyanyelven mondják: „pénz az ablakban”.
Wilheim László és ügynöke esetében kicsit bonyolultabb volt az ügymenet, mert a vevő nem fizetett azonnal, hiszen továbbértékesítette – volna – a jogokat. Az áfát azonban – mivel a cég negyedéves áfabevallásra kötelezett volt – a számla kibocsátásához (májushoz) képest viszonylag rövid idő múlva, júliusban igényelhette vissza. A WILA motor pedig – mert az éves bevallói körhöz tartozott – bevallani és befizetni csak a következő év februárjában volt köteles. Vagyis az érvényes törvények szerint előfordulhatott, hogy egy vállalkozás fél évig ingyen használhatta „állam bácsi” pénzét. Ezt a nem kevés összeget forgathatta, fialtathatta, szabadon rendelkezett vele. Az akkor érvényes szabályok szerint az adóhatóság csak az éves bevallás után követelhette az adót. A nagy összegű adó-visszaigénylés miatt óvatosan kívántak eljárni, ezért Wilheim László és partnere, vevője felkereste az adóhatóság területileg illetékes vezetőit, és ott igyekezett előre tisztázni a lehetséges buktatókat. Megállapodásukról jegyzőkönyvet készítettek, azt a hatóság embereivel aláíratták.
A krach mégis beütött: néhány nap múlva kiderült, az adóhatóság nyilvántartása szerint a cégnek más volt a tevékenységi köre, mint a cégpapírokon szerepelt, ezért az APEH kezdeményezte a cégbíróságon a WILA motor törlését visszamenőlegesen, 1984-es bejegyzéséig. Ha pedig nincs cég, akkor fiktív a számla is, amit kibocsátott. Az áfát nem fizették ki, a visszaigénylő társaságot megbírságolták. A feltaláló igyekezett minden jogorvoslati lehetőséget igénybe venni. Fellebbezett, feljelentést tett az ügyészségen, a Legfelsőbb Bíróságig is eljutott az ügye, amely megállapította, hogy cégének visszamenőleges hatályú törlése törvénytelen volt, vagyis a számla kibocsátásakor létezett a cég, azaz nem volt fiktív, ahogy a számla sem.
Wilheim László most polgári pert folytat az APEH ellen károkozás címén. A káröszszeg nem csekély: a számla értéke, azaz kis híján tizenötmilliárd forint. A perben épp a napokban került sor újabb tárgyalásra.
Kinek és miért jó ez a pereskedés, százmilliós büntetések, milliárdos kártérítések?
Wilheim László szerint az adóhatóság igazgatóságai versenyben állnak egymással a kárérték felderítése tekintetében. Az adóellenőrök jutalma azon múlik, hogyan teljesítenek ebben a versenyben. Amikor Wilheim partnerével felkereste a területileg illetékes igazgatóságot, annak vezetői utaltak rá, jó lenne, ha a feltaláló telephelyet változtatna, és Pest megyei illetékességét feladva egy bizonyos fővárosi kerületben lévő telephelyre jegyeztetné be magát, hogy az áfabevétel annak az igazgatóságnak a teljesítményét növelje.
Az illető vezető azonban valószínűleg még továbbment a „munkaversenyben” – véli a feltaláló. Azt gondolhatta, hogy ha egy hárommilliárdos visszaélést lepleznek le, annak a dicsősége és nem mellékesen nyolcszázalékos jutaléka az adóellenőrök zsebébe kerül. Ennek érdekében kis módosítást végeztek a hatóság adatbázisában. Ekkor változott meg a WILA motor tevékenységének besorolása, aminek következménye aztán a cégbírósági törlés és sok minden egyéb lett. Wilheim László szerint több APEH-elnök és más magas beosztású vezető elismerte, hogy az adóhatóság tévedett. Ám a tévedést és annak következményeit nem korrigálták a mai napig sem. Nyilvánvalóan azért, mert annak büntetőjogi és anyagi hozadékai lehetnek. A feltaláló azonban nem adja fel, és ha itthon nem talál jogorvoslati fórumot, igazáért Strasbourgig, az emberi jogi bíróságig is képes elmenni.
origo.hu
Holttestet találtak az M3-ason
