Brüsszeli kudarc

Újabb egyértelmű jel, ami az Európai Unió válságára utal. Sok év után először nem sikerült megegyezni az EU következő évi költségvetéséről; egy elszámolási vita áll a kudarc hátterében. Ne higgyük, hogy ez csak a brüsszeli bürokrácia problémája, hiszen az uniós adófizetők, köztük hazánk polgárainak befizetéseiről van szó. De menjünk sorjában.
Elsősorban két uniós intézmény, a tagországokat képviselő tanács és az Európai Parlament (EP) nézeteltérései miatt nem tudtak megállapodni péntek hajnalig tartó ülésükön a költségvetési ügyekért felelős miniszterek a jövő évi uniós büdzsé számaiban. A döntéshozók úgy álltak fel az asztaltól, hogy a büdzsé elméletileg még időben, az EP decemberi plenáris ülése előtt véglegesíthető. A költségvetés azon ügyek közé tartozik, amelyekről az Európai Parlament hivatott dönteni a miniszteri tanács előterjesztése alapján. Miközben a brüsszeli intézmények egyik része a mostani elvek alapján számolná és szabná meg a közösség kiadásait, addig a másik oldal emelné az összeget. Utóbbi verzió alapján több jutna a visszaosztásra. Az eredeti költségvetési javaslat ugyanis az összesített uniós termék alig több mint egy százalékára rúgott, az EP azonban saját első szavazásán ezt nem tartotta elégségesnek. Számokban kifejezve: az EP utolsó ajánlata az eredeti tervhez képest legalább 800 millió euró plusz volt, amit a tanács soknak talált. Pedig a szóban forgó tétel uniós viszonylatban nevetséges összeg. Amennyiben az uniós döntéshozók nem tudnak megállapodni, úgy a mostani elv alapján osztja vissza a tagállamok befizetett pénzét Brüsszel. Vagyis mi is csupán a 2005-ös költségvetési tételekre leszünk jogosultak.
Cseppet sem biztató a helyzet. Miközben ugyanis munkahelyeket kellene teremteni, a kutatás-fejlesztésre többet fordítani, a versenyképességet növelni, a kis- és középvállalkozásokat segíteni, addig a tanács a lehető legolcsóbban akarja megúszni a dolgot. Persze a lényeg abban rejlik, hogy a 2006-os költségvetés átmenetet jelent a mielőbb ismét napirendre kerülő 2007–2013-as pénzügyi keretköltségvetéshez. Csakhogy a soros elnökséget betöltő Nagy-Britannia nem kifejezetten reformpárti. Éppen Tony Blair akadályozta meg júniusban a reformokat, hogy ne ússzon el az ötmilliárdos visszatérítés a szigetországnak. Egyébként ez is nevetséges összeg a brit gazdaság éves gyarapodásához képest.
Vagyis a dolgok jelenlegi állása szerint nemcsak a hosszú, hanem a rövid távú költségvetés is – amely létfontosságú forrásokat jelentene az új tagoknak, így nekünk is – az aktuálpolitika túszává válhat. Azt pedig nem tudni, ebben a helyzetben elégséges lesz-e az, hogy az új tagállamok egységesen demonstrálnak, a tervek szerint éppen Budapesten. Alighanem szükség lesz az uniós nagyhatalmak – Németország, Franciaország és Olaszország – fellépésére is. De a „nagyoknak” a közös büdzsé bővítése nem létkérdés.
Akárhogyan is alakul, a növelt, vagy az idei összegre visszakurtított 2006-os uniós támogatások fogadására illene végre felkészülni. Mert hiába az uniós lobbi vagy ellenlobbi, ha a hazai hálózatok nem tudják kezelni az EU-s forrásokat, s pályázni sem igazán tudunk. Ne feledjük, csatlakozásunk első évében befizetői voltunk a közös költségvetésnek. Így felemás érzésekkel várjuk a brüsszeli elszámolási vita kimenetelét.
– Mi az ördögöt akar tőlünk Európa? – szegezte a kérdést a magyar megahiányt szóvá tevő Brüsszelnek Gyurcsány Ferenc. Az itthoni bürokratikus botladozást látva jogos a kérdés: mit akarunk mi Európától? Brüsszel és Budapest viszonyát leginkább azzal a mondással lehetne jellemezni: vak vezet világtalant.