Hattyúdalok

S z i g e tv i l á g

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Amikor az ókori görögök megpillantottak egy hattyút, az számos képet fölidézett bennük. Ma, ha valamelyik tavunkon meglátunk egy hattyút, mi jut eszünkbe róla? A madárinfluenza. Azután pedig – főleg idősebbeknek – a Patyolat. Nos, ez utóbbi szálon nyugodtan elindulhatunk, apró segédasszociációval megtoldva megfelelő kiindulópont lehet. A Patyolathoz hasonló ruhatisztító cég ugyanis Görögországban is létezik. Ennek teherautóit a következő felirat ékesíti: Katharszisz. Ha a katarzist házhoz szállító jármű szürreális képét elhessegetjük, és minden, a szürrealizmushoz húzó asszociációnk előtt elzárjuk az utat, akkor oda jutunk, hogy a hattyú valamiképpen – talán véletlenül – összefügg a katarzissal.
Nem véletlenül. A görög katharszisz eredeti értelme orvosi. A test nedvektől való megtisztítását jelentette (vö.: katéter). A szó jelentése innen tisztult föl átvitt értelméig: a lelki értelemben vett megtisztulásig. Arisztotelész Poétikájában már a szenvedélyektől való megszabadulást jelöli, míg korábban – például Platónnál – a lelki-vallási megtisztulás megnevezésére inkább az aphosziószisz volt használatos. A katarzis mai, kizárólag esztétikai jelentésében a műélvező megrendülését, szellemi megtisztulását jelöli.
A lelki megtisztulás ideje az ókori görögöknél a tavasz volt. Ekkor tartották az Apollón-ünnepségeket. Apollón azonban nemcsak megbocsátó isten, a katarzissal tehát nem kizárólag annak vallási értelmén keresztül hozható összefüggésbe. Apollónnak még számos „szerepe” van: ő a tiszta, a phoibosz, aki őrködik az isteni rend fölött; ő a messze lövő, a halálisten, aki könyörtelenül lenyilazza a rend ellen vétőt; ő a bajelhárító, a pártfogó és a gyógyító, akinek gyermeke Aszklépiosz, az orvosisten. Mürában és Patarában a templomába éjjel bezárkózó jósnőnek álmában jelenik meg Apollón, mert ő az álom és a jóslás istene is. Végül ő az, akinek kitüntetett kapcsolata van a költészettel, a zenével és az énekkel. A múzsák vezetője is ő.
Nietzsche A tragédia születésében így foglalja össze Apollón attribútumait: „A belső fantáziavilág szép látszata fölött is ő, eredete szerint a »ragyogó«, a fényistenség uralkodik. A magasabb igazság ezen állapotainak a tökéletessége, szembeállítva a hézagosan érthető mindennapi valósággal, valamint az alvásban és az álomban gyógyító és serkentő természettel mélységesen átitatott tudat egyben a jövendőmondó képesség szimbolikus analogonja is és egyáltalán a művészeteké, amelyek az életet élhetővé és élni érdemessé teszik.” Nietzsche számára azonban Apollón legfőbb ismérve, hogy ő a schopenhaueri princípium individuationis istene. Az egyed a közösségből úgy válik ki, hogy elnyeri határait. Az individuum lehatárolásának elvei: a tér és az idő. Apollón a tér és az idő, azaz a lehatároltság istene, aki igyekszik az életet mederben tartani. Itt ragadható meg a döntő ellentét apollóni és dionüszoszi között, hiszen a dionüszián elolvadnak az individuális határok a kollektív mámor kohójában. Az orgia után azonban rögtön Apollón jön, hogy visszavezesse az egyéneket önmaguk határai közé. A dionüszoszi tobzódás végeztével a nép végignézett egy tragédia-előadást. Az apollóni elvek szerint szerkesztett tragédia szerepe tehát már itt, a kialakulásakor az volt, hogy visszalopja a távolságot az ember életébe, hogy kimentse az egyént a kollektív áradásból, és visszavezesse társadalmi önmagába, az önreflektív létezők közé.
Mielőtt a létezőkkel kapcsolatba lépnénk, fel kell vennünk a megfelelő távolságot. Distancia nélkül csak belezuhannánk a dolgokba, és nem létezne megismerés, költészet. Apollón hatalmas távolságok őre. A beláthatatlan jövő birtokosaként ő közli a jóslatot papnőivel, és ő öli meg az isteni rend megsértőit, mindent múlttá változtatva. Apollón előtt fekete holló repül, és hófehér hattyú úszik a nyomában. Hírnöke a sötétség, kísérője a fény.
Apollón madarának, a hattyúnak legjellemzőbb tulajdonsága, hogy – a legenda szerint – halála előtt gyönyörű énekbe kezd. A hattyú éneke régóta foglalkoztatja az emberi fantáziát, számos alkotót megihletve. A hattyú dalának értelmezését mindig a halálnak az aktuális korszellemben játszott szerepe irányította; mindig az adott kor szellemének tanatológiai horizontja volt a hattyúdal értelmezési kerete. Platón Phaidónjában a halálba induló Szókratész a hattyúról is beszél tanítványainak. „Énekelnek ők előbb is, de amikor érzik, hogy meg kell halniuk, akkor énekelnek a legtöbbet és a legszebben: örömükben, hogy az istenekhez kell elmenniük, akiknek szolgái. Az emberek azonban halálfélelmükben a hattyúról is hazugságot beszélnek. Azt mondják, hogy gyászukat siratva énekelnek. Nem gondolják meg, hogy egy madár sem énekel, amikor éhezik vagy fázik, vagy más fájdalmat érez, még a fülemüle, a fecske meg a búbos banka sem, amelyekről azt mondják, hogy gyászukat siratva énekelnek. Sem ezekről nem hiszem, hogy fájdalmukban dalolnak, sem a hattyúkról. Hanem, mivel ezek Apollón madarai, jóstehetségük van, és előre tudják a jót, ami a halálban vár ránk. Ezért éreznek azon a napon különb gyönyörűséget, mint az előbbi időben. Én pedig magamat is egy úr szolgájának tartom a hatytyúkkal, ugyanazon isten szent tulajdonának.” A hatytyú dalának elemzése itt, a Phaidónban a lélek halhatatlanságának szókratészi, platóni tanát támogatja. Annál inkább helye van itt, mivel ez a dialógus maga is hattyúdal: a halálba induló Szókratész utolsó éneke.
Ovidius azt írja az Átváltozások Cygnus című darabjában, hogy a hattyú azért a tavak és mocsarak madara, mert látván Phaetón égi zuhanását, megirtózott a tűztől, és hűvös vizek mélyére húzódott. A hattyú tehát a hübriszt és annak büntetését látva húzódott a tűzesőből a lét csöndes vízi világába, ahol a fény átszűrtebb, imbolygóbb, túlvilágibb. Ez nekünk, késői utódoknak már csak egy mítosz. A mítosz nekünk, késői utódoknak már csak egy mese. A hattyú képe azonban titokzatos módon átmentett valamit a régi bölcsességből, mert a hattyú alakját ma is misztikus fény lengi körül. Mintha nem tudottan is a megtisztulás túlvilági útjának isteni jelképét látnánk benne. Ez nem véletlen, Apollón, a távolság istene egyben a tér és idő istene. De hogyan repül át a fényisten madara időkön, tereken? Balassi – akinek első verse, az Aenigma is hattyúkról szól – a Júliáról szerzett énekek első verse befejezésében említi a madarat:
„… Ezt ha megnyerhetem, bár meghaljak ottan,
Búmnak, mint hattyúnak légyen vége vígan,
Más kévánságom ez, üdvözűlök osztán.”
Eckhardt Sándor Balassi-monográfiájában fölteszi a kérdést, hogyan lehetséges, hogy a hattyú halálát víg eseménynek írja le Balassi. És rögtön utána rámutat Volaterranusra, akinek könyve ezúttal nem torlasz az ókor felé, hanem híd. Volaterranus ugyanis explicite idézi a Phaidón Szókratészét, ami tökéletes magyarázattal szolgál a magyar költő versrészletére. Balassi nyilván itt olvasott a platóni elméletről, és megverselte a püthagoreus eredetű gondolatot. A görög hattyú ezzel berepült a magyar költészet vizeire.
A hattyú képe Berzsenyi Dániel költészetében is fölmerül. Berzsenyi – Matthissonon keresztül – élénk kapcsolatban volt Horatius szellemével. Pontosabban annak a Horatiusnak a szellemével, akit a preromantika elképzelt magának. Szerb Antal írt kitűnő esszét erről Az ihletett költő címmel. Deákos költőinket igencsak vonzotta az antik forma, amelynek szimbiózisa a romantikus tartalommal oly organikussá vált, hogy paradigmaváltást eredményezett. Szerb Antal azt mondja, a romantika úgy kezdődik, hogy a költők belefáradnak az alexandrinusba. Az egyensúly megbomlik, a világ felbillen, és ezt a világ- és lelkiállapotot már nem lehet egyensúlyba hozni a Sándor-vers libikókáján. Vihar támad. A preromantika által életre keltett antik világ azonban – Nietzschével szólva – nem dionüszoszi leheletközelségben támad föl, hanem apollóni eltartottságban. A vallási eksztázis a preromantikában költői ihletté enyhül.
Apollón, a távolság istene egyúttal a belső, tudati távolság, a fantázia istene is. Jóslatai messze elérnek, nyila bárkit bárhol eltalál. Ő az, aki minden évben hattyúfogaton érkezik delphoi templomába, és aki az „alexandrinba belefáradt” költőknek ihletet küld a letűnt korokból.
„Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyu,
S hallgat örökre hideg vizekben.”
Berzsenyi utolsó költeményéből való az idézet. A költő hasonlata a romantikát kárhoztatja „hübriszéért”. A költészet azonban, az apollóni hattyú – s ezt a megalázott és megszomorított, niklai magányába visszavonult Berzsenyi írja –, átérezve a mindenség végtelen hidegét, hallgat. Hölderlin híres Hälfte des Lebens című versét már megbomlott elmével, túl a megbicsaklott harmónia tapasztalatán, de még a költészet ihletterében írta:
„… Ó, drága hattyúk,
csóktól ittasult
koponyátok bukjon
józanító, szent vízbe.
Jaj nekem, ha a tél jön,
honnét vegyek virágot,
napfényt, honnét
árnyát e földnek?
Szótlan falak állnak
ridegen, a szélben
megzörrennek az érckakasok.”
(Az élet felén – Tandori Dezső fordítása)
Szerb Antal megjegyzi, hogy ez a vers kísérteties egyezést mutat Berzsenyi allegorikus hattyúúsztató versével, holott Berzsenyi direkt hatása kizárt. Mi a titkos szellemi kapcsolat a két költő között? Az ihlet, feleli Szerb Antal, aki szerint Berzsenyi kiváltképpeni nagysága ihletettségében áll. A Berzsenyi ihletét föltérképező Szerb-tanulmány nagy része egyébként arról szól, hogy Berzsenyi ihletét a verbalitás, a nyelvcentrikusság határok közé szorította, s nem engedte meg, hogy ez a versvilág a képekben, a képi gondolkodásban gyökerezzen. Berzsenyi költészetében tehát a logosz behatárolta az ideát, ami nem véletlen, mondja a szerző, hiszen a nagy preromantikus és kora romantikus költőinek mindegyikére jellemző, hogy fantáziájuk nem kép-, hanem nyelvalkotó. Ezért nem képújítást, hanem nyelvújítást vittek véghez.
Engem mégis egy kép nyugtalanít: Apollón ihlettavának tájképe. A hatalmas és mégis lágy, nemes, hallgatag madár hűs, szent vízen úszik. Ez a tó Apollón birodalmától Berzsenyi ihletéig ér. Berzsenyi ihletétől pedig a megőrült Hölderlin ihletéig. Hatalmas, időn és téren túli tóba merül a fénymadár. Apollón ihletet küld az időbe. És az emberélet útjának felén Hölderlin lepillant a mélységbe. Elmerül örökre hideg vizekben. Az emberélet útjának felén Berzsenyi elnémul. Koponyáját józanító, szent tóba, a magány vizébe hajtja. Mint két félénk vadhattyú, elhúzódtak az ártó világ zajai elől. Az emberek az egyikre azt mondják: megőrült. A másikra: remete lett. Mi történt velük? Apollón tudja.