MI A MAGYAR?

Nagy szellemek és nagy művek a régibb időkben sem hiányoznak a magyar irodalomból: valami mégis hiányzik, hogy ezt az egységes elnevezést: irodalom teljesen igazolja. Hiányzik az irodalomnak egységes folyama, ami az egyes szellemeket és műveket egymáshoz csatolja, s ezáltal az irodalmat, a magyar lelket önmagának, önnön kincseinek tudatára ébressze – az öntudat mindig összekapcsolódás, mint a pszichológusok mondják. Hiányzik az irodalom az irodalomról, mely hagyományt és egységet teremt, az összekötő lélek; s a magyar irodalom a megszakadozott öntudatokhoz hasonlít, amilyeneket Janet tanulmányozott. Ma is, ugyebár, nem idézzük egymást, és kritikánk lényegesen szubjektív, és kérdés, hogy olvassuk-e egymást. De régen minden zsenink olyan volt, mint egy sziget a mérhetetlen pusztaság között. Kincses keleti országok átka ez, ahol nagy erők laknak kicsi kultúrában, s így nagy különbségek. De íme, felírtam egy zsenink nevét, aki irodalmi társaságok központjában élt, ifjúkorától országos hírnévben, legnagyobbként tisztelve; most hatalmas szobra van, s neve minden magyar ajakán – s alapjában nem ismert költő és nem sejtett lélek. Lehetne kérdezni, megvan-e a szép magyar irodalom, amiről voltaképp senki sem tud, nem annyi-e, mintha nem is léteznék?
A Vörösmarty-irodalom szánalmasan csekély. Gyulai Pál egy mintaszerű kiadással és egy eleven és tiszta nyelven művészileg megírt életrajzzal ajándékozott meg bennünket, de a kiadás jegyzetei csak nyers adatok; s az életrajz inkább kor- és miliőrajz, melyben a hős alakja csak kívülről nézve jelenik meg úgy, amint környezetében mozgott és kortársai előtt mutatkozott. Gyulai nem mert Vörösmarty lelkének mélységeibe lehatolni – s talán nem is gondolt rá. S amink azonkívül és azóta van, alig több iskolás – és valóban iskolai – dolgozatoknál. S ami csodálatos, ezek a dolgozatok, kezdve az öreg Toldién, aki könyvet írt Vörösmarty epikai műveiről – majdnem mind a költő oly oldalait rajzolják, melyek bevallottan gyengébb oldalai, pl. újabban a legtöbben drámai műveit. Líráját mintha nem mernék vizsgálni; pedig legtöbben itt érzik őt nagynak – érzik, ha nem is ismerik.
Mert ismerni Vörösmartyt nem ismerik – jóformán senki sem ismeri, még az írók sem. Vörösmarty a Szózat költője – egy olyan költeményé, amelynek szépségeit a megszokástól nehezen érezzük –, Vörösmarty a Zalán futásának költője, egy hosszú eposzé, amely (mondjuk csak ki) számunkra unalmas. De Vörösmarty A vén cigány költője is, kétségkívül a legcsodálatosabb magyar versé, amelyet ismerünk; s ezért Vörösmarty nagy ember és izgató talány számunkra, töredékekből, amelyek összetartozandóságát nem értjük – mint a fejtörő játékok, amelyekben különböző alakú kövecsekből kell kirakni egy figurát. De lehet-e kirakni a figurát, ha a kövecsek nagy része hiányzik? Vörösmarty műveinek legnagyobb részét egyáltalában nem ismerjük. Vörösmarty elfeledett költő és nagyságát csak sejthetjük.
Részlet Babits Mihály Az ifjú Vörösmarty című esszéjéből. Nyugat, 1911