Populizmusból csillagos ötös

Gyakran vádolja meg a jelenlegi hatalom a polgári kormányt, illetve Orbán Viktor volt miniszterelnököt piac-, bank- és tőkeellenességgel, továbbá gazdasági nacionalizmussal. Holott 1998–2002 között igazán befektetőbarát klímát hozott létre az akkori kabinet. A statisztikák alapján a polgári kormány idején intenzívebb volt a tőkebeáramlás, mint az utóbbi években, s a pénzügyi szektor tőkéje is csaknem megduplázódott. Az európai politikában – gondoljunk csak Ausztriára, Franciaországra és Olaszországra – nem ismeretlen fogalom a gazdasági nacionalizmus. De menjünk sorjában.
Az 1990 óta Magyarországra érkezett külföldi közvetlen tőkebefektetések állománya tavaly év végén elérte a 48,3 milliárd eurót. Ebből 38,7 milliárd eurót tettek ki a részvénybefektetések. A kimutatások szerint az egy főre eső magyarországi működőtőke-állomány ezzel változatlanul a legmagasabb a kelet-közép-európai térségben. Miért is olyan fontos a működő tőke folyamatos áramlása? Röviden leegyszerűsítve azért, mert az egyensúlytartó növekedés két tartóoszlopa a beruházás és az export, míg a lassuló jövedelemtermelés mögött általában a fogyasztás áll. A külső és belső hiányt, vagyis az államháztartási és külgazdasági mérlegek egyenlegeiből fakadó deficitet pedig a külföldi tőke beáramlása finanszírozza – jó magyar szokás szerint. A működő tőke adatsora az ország tőkevonzási képességét, valamint versenyképességét is jelzi. Ha imponáló egy adott ország gazdasági klímája, úgy jön a vállalati pénz, ha nem, akkor a politikusoknak sürgősen tenniük kell valamit.
A szóban forgó időszakban évente átlagosan 1,8-1,9 milliárd euró közvetlen tőkebefektetés jutott Magyarországra. Vagyis szó sincs arról, hogy a baloldali szakértők által oly sokszor kárhoztatott „magyar modell” beindítása után csökkent volna a multinacionális cégek jelentősége a nemzetgazdaságban. Épp ellenkezőleg. Ha a polgári kormány utolsó teljes évét vizsgáljuk, kiderül, hogy a befektetések 2,7 milliárd euróra ugrottak, mivel felgyorsult a tulajdonosi hitelnyújtás, az anyavállalatok a korábbi érték több mint ötszörösének megfelelő, 1,6 milliárd euró kölcsönnel látták el magyarországi leányaikat.
Azt most ne firtassuk, mert igazán nincs jelentősége, hogy többek szerint a növekedés mögött részben spekulatív befektetések is állnak. A lényeg, hogy 2001 végéig az összes magyarországi működőtőke-befektetés megközelítette a 25,9 milliárd eurót, ami Magyarország nettó külföldi adósságának 2,0-2,5-szeresére rúgó befektetési aktivitást mutat, vagy egy másik összehasonlításban a GDP 43 százalékának felel meg. 2000 végén már 25 132 külföldi érdekeltségű vállalatot tartottak nyilván, 3385 milliárd forintnyi alapító tőkével, ennek 85 százalékát külföldi befektetők jegyezték. A külföldi irányítású – több mint 50 százalékos tulajdonban lévő – társaságok produkálták 2000-ben a hozzáadott érték 35,7 százalékát, pénzügyi társaságok nélkül pedig 21,9 százalékát – derül ki a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adataiból.
Bár az Orbán-kormányt gyakran illetik bankellenességgel is, a hitelintézetek különadóját éppen a Gyurcsány-kormány vezette be. Akárhogyan is, a tények nem azt mutatják, hogy a pénzügyi szektorban általában félni kellene a Fidesztől: a Magyarországon működő pénzintézetek saját tőkéje 2000 végén – megközelítve a bankkonszolidáció meghatározó esztendejében, 1996-ban kimutatott 397,6 milliárd forint kétszeresét – elérte a 782,3 milliárd forintot.
Ha már piac- és tőkeellenesség vádjánál tartunk, nézzük, mi is a helyzet a fejlett világ politikai gyakorlatában. Az Európai Unióban a piacok jó közérzete ugyan szent tehén, ám a nagytőke túlsúlyát, a vele szemben valósan mutatkozó kiszolgáltatottságot számos nyugat-európai országban, sőt az Egyesült Államokban is szóvá teszik a politikai erők. A fő vonalaiban neoliberális gazdaságirányítás különösen a vén kontinensen nem túl népszerű.
Mindez Nyugaton sem jár együtt tőke- és privatizációellenességgel. Például az osztrák néppárti-szabadságpárti koalíció a 2000-es évek legelején retorikájában és tetteiben is erősen tőkebarát volt, ráadásul a privatizációs folyamatot fel is gyorsította. A nagytőkés Silvio Berlusconi olasz kormányfő pedig kampányában vállalkozásra buzdította a talján választókat. Al Gore volt amerikai demokrata párti alelnök 2000-ben egyenesen úgy fogalmazott, hogy a „nagytőkének különleges érdekei” vannak, utalva arra, hogy ezek nem feltétlenül esnek egybe az amerikai nép érdekeivel. Franciaország politikusai a nagytőke hatalmának korlátozását az országon belül a korporatív struktúrák erősítésével, kifelé pedig a multilaterális intézmények szabályozó hatalmának növelésével kívánják elérni. Nem ismeretlen ugyanakkor az európai politikában az úgynevezett gazdasági nacionalizmus sem: a külföldi tőkével szembeni ellenérzéseket leginkább a fentebb már említett franciák és az olaszok serkentik. Ám a belföldi és a külföldi tőke mesterséges szembeállítása Ausztriában sem ismeretlen jelenség. Tegyük hozzá, ezek az országok azonban – kedvezőbb gazdasági és földrajzi helyzetük miatt – jóval kevésbé vannak ráutalva a külföldi tőkére, mint a kelet- és közép-európai államok, vagy például hazánk.
Említsük meg azt is, hogy szakértők az 1997–2001 közötti periódust, vagyis a Horn-kormány utolsó évétől számított, az Orbán-kormány utolsó teljes esztendejéig tartó időszakot kitüntetetten jó gazdasági pályaívnek tartják. Való igaz: a számok imponálóak, s felettébb dinamikus volt a gazdasági növekedés. Például az infláció jelentősen mérséklődött – 1996-ban még 23,2 százalékos, 2000-ben már csak 9,8 százalékos volt a drágulás üteme. Javult a külső és belső egyensúly: az államháztartás 1996. évi adóssága a GDP 74 százalékáról 56,7 százalékra esett, a nettó külföldi adósság pedig az 1996. évi 32,6 százalékról a GDP 24 százalékára. Jelentősen bővült a foglalkoztatás: hozzávetőleg 200 ezer fős volt a növekmény, s ezzel együtt esett a munkanélküliségi ráta; az 1996. évi 9,9 százalékról 6,4 százalékra. A beruházások mintegy 40 százalékkal emelkedtek, az exportált áruk menynyisége több mint kétszeresére bővült. S ide tartozik: az egy főre jutó reálkeresetek 13 százalékkal nőttek.
Azért részleteztük a számokat, mert a jövő évi országgyűlési választások miatt gyakran hangzanak el igaztalan vádak. Legutóbb Kóka János gazdasági miniszter támadt rá Orbán Viktorra, amikor a volt miniszterelnök az áramárak leszorítására dolgozott ki tervet, amelynek a lényege: előre kell hozni a piac liberalizálását, addig is az államnak le kell törnie az árakat.
Bármennyire is a tőke ostorozásának tartja a gazdasági tárca első embere a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjének felvetését, az jogos. Arra ugyanis, hogy miért kerül annyiba, amennyibe az áram, egy miniszternek kötelessége konkrétumokkal válaszolni. Kóka ehelyett a parlamentben csak vagdalkozott, továbbá azzal jött, hogy a Fidesz elnöke személyesen igyekezett a külföldi befektetőket lebeszélni arról, hogy „sikeresnek ígérkező magyarországi privatizációban részt vegyenek”. Kóka exkluzív értesülését azonban a magánosításban érdekelt külföldi cégek vagy a társaságok vezetői nem erősítették meg. Mint azt sem, hogy az Orbán-kormány piac-, bank- és tőkeellenes volt.
Végtére is konstatálhatjuk: a Gyurcsány-kormány populizmussal akar hatalmon maradni. Ezen a téren nyerésre áll.