Szórványbiblia

Rejtőzködő Magyarország

Kézirat nem ég el, jól tudjuk Bulgakovtól, bár maga is kénytelen volt saját kezűleg megcáfolni tételét Koba nagy terrorja idején; ott van kitűnő ellenpéldának a teljes alexandriai könyvtár is, melynek félmillió tekercse háborús tűzvész áldozata lett, s e pusztítás arra kárhoztatta az európai kultúrát, hogy az ókori írásbeliségnek csupán a sejtelmére, afféle platóni árnyaira hagyatkozhasson.
Azt mondják, a szent iratok is csak nehezen égnek el, ha egyáltalán. Azért erre is vannak ellenpéldák. De talán még több a csodás történet természeti és emberi katasztrófákat elképesztő módon átvészelt bibliákról, tórákról, koránokról; ugyanakkor nem feledkezhetünk meg azokról a kemény fedelű imakönyvecskékről sem, amelyek frontszolgálatos katonák szíve fölött fogják föl a puskagolyót. A dél-erdélyi Nagyrápolt Bibliája e csodás történetek sorát gyarapítja: habár alaposan megpörkölődött abban a tűzben, amely a hatvanas években elhamvasztotta a kezdetleges bájú, XIV. századi kis gótikus templom bútorzatát, és feketére festette a falakat, azért jól olvashatók a kétszáz éves betűk.
Már ha jószerével akadna olyan ember Nagyrápolton, aki értené e szavakat. A község történelmi táj szívében fekszik: nincs messze innen sem Déva, sem Vajdahunyad, a kiégett templom tornyából éppen a Kenyérmezőre látni, ahol Kinizsi Pál lejtette táncát fogai között janicsárhullákkal; s látni innen a Sztrigy folyót is, amelynek hídján 1849 februárjában Bem serege megállította az osztrák előrenyomulást. Ha a híd elvész, egész Erdély elveszett, jelentette ki Bem a Piski melletti csatamezőn, s azt is hozzáfűzte: „A híd enyém marad, vagy meghalok.” Ezt a csatát tehát nem illett elveszíteni, sőt a honvédek innen kaptak lendületet egész Erdély fölszabadításához.
A Hunyad vármegyei Nagyrápolt minden történelmi atmoszférája ellenére alig 15 százaléknyi magyarral „büszkélkedhetett” a XIX. században; az 1930-as – jóllehet román vezénylésű – népszámláláson már csak 53-an vallották meg magyarságukat, ma pedig egytucatnyi református mélyszórványáról szól a fáma. A toronyból jól látni a Rápolthy-kastélyt is, amelynek rogyadozó bástyái között kölykök fociznak, és nem lehet nem észrevenni az ortodox és a görög katolikus szentélyek hivalkodó tornyait.
Rapoltu Mare talán utolsó magyar nyelvű, megpörkölődött szélű Bibliája furcsamód mindig az özönvíz levonulásának verseinél nyílik ki: „és botsátá az Isten szelet a’ földre, hogy a’ vizek megszünnének”. A víz levonult ugyan, de már Horea és Closca idején elvitte a magyarokat is. Akit nem, azt Avram Iancu szabadcsapatai prédálhatták fel, a maradék maradékát pedig a népszámlálások matematikai tűzvésze.
Lehetséges: kézirat és biblia nem ég el – az olvasó igen, meglehetősen jól ég. És erre nemigen vannak ellenpéldák.