A kondor szőrű születése

Rejtőzködő Magyarország

Fehér Béla
2005. 12. 03. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Sertéstenyésztésünk történetének egyik aránylag ismert mozzanata, hogy 1833-ban József nádor (1776–1847) kisjenői (Arad megye) uradalmába érkezett Obrenovics Milán szerb fejedelem ajándéka: két kanból és tíz kocából álló sertéscsalád, mégpedig az uralkodó topcsideri gazdaságában kitenyészett sumadia fajtából, amelyet neveztek Knyáz Milosnak, rác disznónak, mangónak, mankának, mangalinak, mangicának és persze mangalicának. A köznyelvben az utóbbi vert gyökeret. A szó egyébként szerb hangzása ellenére ismeretlen eredetű, etimológiája nincs tisztázva, de az még különösebb, hogy már korábbról, az 1700-as évek végéről is akadnak adatok (Füzesgyarmatról, Ajkáról, a gödöllői Grassalkovich-uradalomból) a mangalica magyarországi jelenlétére, noha kérdés, hogy miféle sertést értettek rajta. Mindenesetre a közvélekedéssel ellentétben szó sincs róla, hogy a mangalica ősi magyar fajta volna.
A kondor szőrű (szőke) magyar mangalicát Kisjenőn, a Fehér-Körös partján tenyésztették ki, de hogy milyen keresztezéssel, arra nézve legfeljebb találgatni lehet. A szakirodalom négy valóban ősi magyar sertésfajtát ismer, mégpedig a Dunántúlra jellemző s a vaddisznóra emlékeztető bakonyit (siska, bagoner), a hegyi (lengyel) disznót, amely a prágai és a kassai sonkát tette híressé, az Alföldön elterjedt vörös színű, vastag szalonnájú szalontait, valamint a tüskés szőrű erdélyit. Mindegyiknek volt előnye és sok hátránya, s a korabeli szakirodalmat tanulmányozva úgy tűnik, hogy ezek közül a nagy termetű – a kanok borjú nagyságúra nőttek –, erős csontú szalontai volt a legértékesebb, ennek azonban a húsa nem volt igazán jó minőségű, rosszul szaporodott, lassan hízott, két év alatt fejlődött ki. (A geszti Tisza-birtokon sokáig folyt a tenyésztése, de a századfordulóra már egyetlen példány sem maradt belőle.)
Nem tudjuk tehát, hogy milyen fajták alkották a kisjenői törzstenyészetet, s a szakemberek az eltelt másfél évszázad alatt sokat találgatták, hogy melyik fajtát vagy fajtákat keresztezték a szerb sumadiával. Esetleg a bakonyi, de elsősorban a szalontai jöhet szóba. A vérkeveredés, majd az átalakító keresztezés, végül a kiválasztás eredményezte a kitűnő tulajdonságokkal, páratlan hízékonysággal (a hárommázsás súlyt is elérték!), elsőrangú szalonnával és minden igényt kielégítő sonkával rendelkező, a ridegtartást jól bíró magyar szőke mangalicát, amely a XIX. század közepére teljesen átalakította Magyarország sertéspopulációját, nagyban hozzájárult a magyar mezőgazdaság hírnevének öregbítéséhez. (Míg aztán csaknem kipusztult, de az egy másik történet!)
A kisjenői törzstenyészet alig győzte kanokkal és anyákkal ellátni a magyar sertéshizlalókat, a továbbtenyésztéssel is sikeresen foglalkozó uradalmakat. Ez utóbbiaknak köszönhetően született meg a fekete (Szunyogh-fajta) és a betegségeknek nagyon ellenálló fecskehasú (szőke-fekete) mangalica. E kiváló sertésfajta értékeit, a mangalicatermékek nagyszerű ízeit az utóbbi években kezdjük újra felismerni. A magyar mangalica hungaricum, már csak azért is – emlékeztetnek a fajta hívői –, mert sehol nem tudott gyökeret verni, csak a mi viszonyaink között fejlődik, csak nálunk érzi jól magát.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.