A régi szánkó

Becsöngetett hozzám a napokban a szomszédom. Művészember, ismert szobrász. A közös pincénk kulcsát akarta elkérni. Mivel a társasházban csak minden második lakónak jutott pince, én ideköltözésemkor vele társultam. Egy szűk kis kamra jelentette a pincét. A lakók oda hordták le feleslegessé vált holmijaikat. Neki most néhány szobrot kellett volna ott elhelyeznie, de elvesztette a lakat kulcsát. Én se találtam az enyémet.
Hiszen több mint húsz éve már senki se használta a pincének nevezett odút. Lakatost hívtunk, az percek alatt kinyitotta az ajtót. Hívott a szomszéd, menjek le vele én is szétnézni, de nem volt rá kedvem. Néhány nap múlva azonban értesített, hogy új lakatot vásárolt, és néhány holmi kimaradt, mert nem fért el a pincében.
Többek között egy szánkó. Mindjárt be is hozta, és letette elém az előszobában. „Kell ez még magának? – kérdezte. – Vagy már nemigen szánkázik?” – mosolygott.
Néztem a régi szánkót. Mikor is vettük?
Emlékszem, mintha tegnap lett volna, havas tél volt, csikorgó hideg, amikor kisiskolás fiam elébem állt: „Apa, mért nincs nekünk szánkónk? A szomszéd Ferikééknek kettő is van!”
Még aznap kézen fogtam, és elmentünk egy szánkóboltba. Sokáig nézegette az árukészletet, míg végre az egyikre rámutatott: „Ezt vegyük meg, apu, ezen ketten is elférünk!”
Ez volt az a szánkó, amelyet akkor hazahúztunk, olykor futva és izgatottan kiabálva az utcán. A feleségem készített rá egy kis ülőkét is pokrócból. És máris adta a jó tanácsokat: „Aztán meg ne fázzatok nekem ebben a fagyos időben!”
Az első szánkázásunkra is jól emlékszem. A városligeti dombról siklottunk alá. Nem csak mi ketten! Mert volt egy harmadik utasa is a szánkónak.
Egy játék mackó! Ő közöttünk foglalt helyet, mi meg összekapaszkodtunk a fiammal.
A mi szánkónk volt a leggyorsabb. Hármunk súlya miatt, ámbár a mackó egy pillekönnyű posztófigura volt csak. De ehhez az is hozzájárult, hogy siklását segítettem a lábammal. Otthon aztán beszámolt a kalandunkról a fiam a mamának: „Siklottunk, mint a szélvész! Mindenki minket nézett. Mama, te nem jössz velünk a ligetbe? Te is elférnél még a szánkón, a mackó helyén!”
De a feleségem nem állt kötélnek, bár olykor ő is elkísért bennünket a lesiklópályáig.
Nézem ezt a régi szánkót, és megtelik a szemem könnyel. Aztán fogom és a falhoz támasztom. Majd keresek neki egy jó helyet a lakásban, hogy ne legyen szem előtt. Mert nem jó az emlékekhez kötődni. Olyan, mintha gúzsba kötnék a szívét, fogollyá válik. Rab lesz. Valahová el kellene tehát tüntetni. Mert így folyton rágondolok, és hallom olykor a fiam ujjongó hangját is: „Jobbra kanyarodj, apa, mert a fának rohanunk!”
Micsoda telek voltak, istenem! Porzott nyomunkban a hó, vad szelek csavargatták a fák derekát, s mi repültünk, suhantunk, mint a szélvész, a legtávolabbi pontig elsiklottunk. Arcunkat kicsípte a hideg, szemünk csillogott, néha megöleltük egymást a fiammal. A dombra mindig én húztam fel üresen a szánkót. Én igazgattam meg az ülőkéjén a takarót. Aztán rátelepedtünk, és hangos kiáltással lesiklottunk a dombról.
Emlékszem, jóval később az unokámat is én szánkáztattam meg először. Hogy sikongatott a kis szöszi: „Még egyszer, nagyapa! Még egyszer!” – kiáltozta.
Nem bírtam tovább az emlékek súlyát. Becsöngettem a szomszédnak, s arra kértem, tüntesse el a szánkót. „De amikor nincs már hely a pincében!” – szabadkozott.
Akkor hát mi legyen vele? Kigondoltam, s megkértem, vigye ki a Városligetbe és hagyja ott. Hátha kell valakinek. Talán lesz, aki elviszi. Ha nem, akkor lökjék le a szánkózódombról. Fusson egyedül, céltalanul.
Csak vissza ne hozzák. Nem akarok rabja lenni az emlékeknek. A fiam biztosan élvezettel nézi majd fentről, hogy siklik a havon. A régi szánkó…