Iván László, az ötvenhatos mártír Tóth Ilona orvosegyetemista csoporttársa volt az egyike azoknak, akik minden követ megmozgattak a szigorló medika rehabilitációjáért. A megtorlás idején és a Kádár-korszakban gyakorló igazságügyi pszichiáterként tapasztalta, hogy mi történik a „legvidámabb barakk” kulisszái mögött. Pákh Tibor ügyével akkoriban személyesen nem foglalkozott, de annak idején a pszichiátriai klinikán dolgozott, és – ahogy mondja – sok mindent látott.
– Ismertem azokat az embereket, akiknek szakmai véleményt kellett mondaniuk róla. Az ő esete valóban a kor szörnyű tükre. Köztörvényes vagy politikai alapon nem tudták bebörtönözni. Akkoriban már figyelemmel kellett lenni a nemzetközi közvéleményre, és a jogállamiság látszatát is fenn kellett tartani, ezért beteggé nyilvánították, így próbálták meg elszigetelni. Több ezerre tehető sorstársainak száma – emlékezik Iván László, aki nemcsak Tóth Ilona igazságáért, hanem Pákh Tibor politikai célú megbélyegzése ellen is kiállt.
– A hatalom rettegett azoktól, akik az igazság kimondásával zavart kelthettek a rendszerben. Pákh Tibor kiváltképp olyan személyiség volt, akivel nem tudtak mit kezdeni. Hihetetlen elhivatottsággal szállt harcba a hazáért, a közösségért, a keresztény értékekért. Olyan erős küldetéstudata volt, mint a középkori szenteknek: élete árán is ragaszkodott az igazsághoz, kimondásának jogához. Mikor éhségsztrájkba kezdett, és világossá vált, hogy nem adja fel, a hatalom megijedt. Összehívták a szakértőket, és mint a diktatúrákban általában lenni szokott, akadtak olyanok, akik segédkezet nyújtottak a hatalomnak. A Pákh Tiborral történtek jól modellezik a diktatúrák működési módját. Ha akasztófával, száműzetéssel, börtönnel nem megy, jön az agymosás. Persze van olyan eset is, amikor a személyes, szenvedélyes igazságkeresés valóban párosul az elmebetegség valamely formájával. Ilyenre is akadt példa a praxisomban, de az más eset – szögezte le.
Ahogy Iván László elmondta: a diktatúrák kínzó, befolyásoló pszichiátriai módszereihez tartoztak az úgynevezett drogos manipulációk. Kezdetben egyszerű drogokkal – például ópiátokkal – kísérleteztek. Alkalmazták a morfint és a hasonló típusú bódító-altató szereket, amelyekhez intravénásan Evipant adagoltak. Ennek hatására az elalvás előtti, közeli fázisban olyan sajátos pszichés állapotot értek el az alannyal, hogy hipnoszuggesztiós módszerekkel tudattartalmakat tudtak törölni, vagy éppen új információkat vittek be.
– Én magam is ismertem egy orvost, aki a belügyi szervezetek felkérésére rendszeresen alkalmazta ezt a módszert. Később Amerikába szökött. De nem ő volt az egyetlen. Egyszerűbb volt a lélektani megtörés, aminek hallatlan gazdag metodikáját dolgozták ki és alkalmazták a Szovjetunióban és a csatlós államokban, így Magyarországon is. Olyan börtönviszonyokat alakítottak ki, amelyek ezt szolgálták. Sötétzárka, patkányok beeresztése, folyamatos zaklatás, a fizikai, lelki gyötrés számtalan formája, amelyeket irányítottan, tudatmódosító szándékkal alkalmaztak. A harmadik módszer a halmozott elektrosokk-kezelés volt, hiszen az elektrosokkal – mint az epilepsziás nagy rohamoknál – sajátos tudatvesztést lehetett elérni: ki lehetett lúgozni, üresíteni az illető agyát. Ezután pedig be lehetett vinni azokat a tartalmakat, amelyekre a befolyásolóknak később szükségük volt. Mondhatnánk úgy is: „új szoftvert” ültettek be az áldozatba. A hipnózist, a szuggesztív pszichológiai módszereket alkalmazták a fárasztásos módszerek – mint például az alvásmegvonás – és drogok, más tudatmódosító vegyületek kombinációjával. Sajnálatos, de tény: ezekkel a módszerekkel vallomásokat, aláírásokat lehetett kicsikarni, el lehetett érni, hogy az áldozat azt mondja a bíróság előtt, amit a befolyásolók akartak. Persze az az áldozat lelkialkatától függött, hogy mennyire volt tartós az agymosás hatása. De mikor visszatértek, ha egyáltalán visszatértek a saját emlékek, érzések, már késő volt. Kevesen voltak olyanok, akik – mint például Pákh Tibor – meg tudták őrizni integritásukat, a beavatkozás hosszú távú következményei általában tragikusak voltak.
– A személyiség megtöretése után az áldozatok rendszerint nem találták helyüket az életben. Lelkiismeret-furdalások, megmagyarázhatatlan kényszerképzetek, búskomorság, félelmek gyötörték őket. Egy részük nem tudott családot alapítani, a családosoknak ráment a házasságuk, sokan később öngyilkosságot követtek el. És voltak olyanok is, akiket a hatalom birtokosai és későbbi örököseik be tudtak építeni a rendszerbe. A tortúra következtében zsarolhatóvá váltak, szégyellték, ami velük történt, féltek, ezzel pedig a különféle titkosszolgálatok, belügyi szervek hálójába kerültek. Volt olyan eset is, hogy egy ilyen kiüresített személyiségű áldozatból a megtért szocialista bárány mintapéldányát állították elő. Az én véleményem szerint több ezerre tehető azok száma, akik a kemény manipulációs technikák áldozatai voltak, és legalább tízezer azoknak a száma, akiknek az enyhébb eszközökhöz volt „szerencséjük” – véli Iván László.
Ma már sokkal kifinomultabb módszerek léteznek. Ez azt jelenti, hogy még modernebb kémiai szerek, még modernebb elektromos és elektromágneses befolyásoló módszerek léteznek, és ezeknek a módszereknek csak nagyon kicsiny része az, ami akár a szakma számára is megismerhetővé válik. Teljes mértékben titkosak a kutatások, de hogy milyen fejlettségi fokon állhatnak, arra sok jel utal. Az elektronika, a különféle mikrocsip-beültetéses technikák, a kémia, a rezgéstartományok és energiahullámok felhasználásával, összekapcsolásával – elméletben legalábbis – jelentős eredmények érhetők el – figyelmeztet Iván László.
Közhely, hogy amit kitalálnak, azt előbb-utóbb használni is fogják. Éppen ezért nagyon fontos a „civil kurázsi”, hogy ne vethesse meg a lábát olyan intézményesített hatalom, amely ilyenfajta eszközök bevetésétől sem riad vissza, hogy megőrizze legitimitását. Ahogy a professzor fogalmaz: a diktátorok színre lépése, negatív hatalmi tényezővé válásuk folyamata bonyolult történelmi, kulturális összefüggések sorozatában értelmezhető. A hatás, a megjelenítés, a módszerek tekintetében – lélektanilag – alig-alig fedezhető fel különbség a diktátorok, diktatúrák között az egyetemes emberi történelem során. Mint rámutatott, a helyzetek és a személyiségek megtalálják egymást: a diktátori személyiség és az őt befogadó, kitermelő társadalmi közeg között oda-vissza ható a kapcsolat. A háttérben mindig ott van valamiféle lobbicsoport, érdekközösség – a mese nyelvén a „negyven rabló” –, amelynek az érdekérvényesítéshez szüksége van Ali babára. A segítségével – előbb megtévesztéssel, később terrorral – el tudják érni céljukat az adott társadalmi közegben, és generációkon keresztül biztosítják a klán hatalmi pozícióját. A „negyven rabló” mindig megtalálja azt az autoriter személyiséget, akiben elegendő a becsvágy, a mohóság, a narcisztikus hajlam és nem utolsósorban a képesség ahhoz, hogy a klán érdekeinek megfelelően interpretálja a közismert dolgokat – vagyis hitelesen tud demagóg lenni.
Ez érvényes napjaink történelmét vizsgálva is – hívja fel rá a figyelmet. Kádár János, aki munkásmozgalmi múltjának tapasztalataival felvértezve pszichológiai értelemben egyfajta megváltói szerepkörben lépett színre, szemben a Rákosi-korszak nyílt terrorjával, az olcsó sör, kenyér, hétvégi telek utáni nosztalgia ködében lassan jóságos apóként jelenik meg a kollektív emlékezetben, és ez pszichológiailag érthető – hiszen nagyon ügyesen „felépítették”. Pedig akkor még nem is léteztek PR-menedzserek. A módszer egyszerű volt. Fókuszba állították raboskodását Horthy és Rákosi börtönében: egész legendáriumot szőttek a megkínozása, körömletépése köré, ugyanakkor az ötvenhatos megtorlásokat, az egyéb, a rendszer lényegéből fakadó kegyetlenkedéseket, igazságtalanságokat úgy állították be az első pillanattól kezdve a tömegkommunikációban, mintha neki személyesen semmi köze nem lenne hozzájuk. Sőt…
A klasszikus mitológiai séma: a jó király nem tud arról, hogyan sanyargatják alattvalóit a gonosz udvaroncok, és csak népe javát nézi. Kádár meghalt ugyan, de retusált árnyalakja még mindig rávetül valóságunkra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Tóth Ilona ügyében 15 évvel a rendszerváltozás után még mindig elevenek a köztudatban a kádárista megtorló gépezet aljas, koholt vádjai. A „negyven rabló”, a Kádár Jánost hatalomba toló érdekkör leszármazottai, a rendszer haszonélvezői, elkötelezettjei ma is buzgón dolgoznak az egykori csatlós diktátor portréjának átfestésén, mert ez az érdekük. Többek között a tömegkommunikáció mindenkori felelőssége, hogy ne hagyja elfeledtetni a diktatúra embertelenségét, súlyos bűneit, hogy ne kövessük el többé ugyanazt a hibát – szögezte le a professzor.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
