Álomvilág

Vonaton utaztam, egy bombázó fiatal amerikai színésznő, egy világhírű popsztár csaj és az angol királynő volt velem, a szemközti padon kuporgott az Amerikai Egyesült Államok elnöke meg a hadügyminisztere, fejük fölött a siófoki strand légypiszokkal pettyezett fényképe, állatira feszengtem, mert velük senki nem törődött, a nők az ajkamon csüggtek, és arra gondoltam, hogy milyen fontos ember lehetek, ha ennyi fontos emberrel vonatozom, és mindenki az én szavamat lesi.
Gyerekkori jó barátom, András olykor elmeséli az álmait. Mindig tátott szájjal, irigyen hallgatom, mert én magam is szoktam vadakat álmodni, de az ő álmaihoz képest az enyémek gyermekmesék. Nem is. Inkább fordítva. Az enyémek fantáziátlan felnőttmesék, tele bujasággal, rejtett érzékiséggel. Egyszerűek, olyanok, mint a valóság: rettegés, zuhanás, üldözés, kínzás, etyepetye. Könnyű megfejteni őket, hiszen jelentésük világos: a vér vöröse, a gazdagság aranya, a könny ezüstje és a vágy rothadt narancsbarnája színezi őket. András álmai légiesek, gyöngyházfényben ragyognak. Ártatlan arccal, ragyogó szemmel meséli őket.
Ültünk a vonaton, én meg a csajok meg a savanyú elnök, a királynő rágózott, viccet meséltem magyarul, ők egészen közel hajoltak, és szervilisen kacarásztak, az elnökön látszott, ha tehetné, rögtön rám uszítaná a miniszterét, és akkor befutottunk az állomásra, ácsorogtam a tömegben a peronon, egy barlangból kirobogott a vidám parki ciklon, a tömeg felhördült, sikoltoztak, az összeütközés elkerülhetetlennek látszott, mindenki behunyta a szemét, csak én nem, mert valahogy tudtam, hogy nem lesz baj, és a ciklon fékezett, egy centire megállt a másik vonat ütközőitől, én pedig éktelen csörömpölésbe kezdtem a kezemben tartott lábosokkal, mindenki visított, és akkor elkiáltottam magam – „tessék kinyitni a szemeket!” –, ismét csörömpölni kezdtem a lábosokkal, mire mindenki megkönnyebbülten nevetett, hogy csak vicc volt az egész. Állati sikerem volt, még az elnök is legyőzte a kisebbrendűségi komplexusát, és Brad Pitt-tel együtt odarohant hozzám, megragadta a kezemet és megvallotta, hogy soha olyan körömpörköltet nem evett még, amilyet Árpád főzött. Mer’ előző este – néz rám, hogy lássa, minden világos-e –, mer’ előző este megengedtem neki, hogy tunkoljon a kislábosból.
András nem mindig kiszámítható. Sosem járt és (azt hittem) sosem vágyott Erdélybe. De amikor 1989 decemberében Kolozsvárra indultam volna (hamis útlevéllel, mert a nevem – pontosabban apámé – akkoriban hol az első, hol a második helyen szerepelt Ceausescu szekusainak listáin), barátaim egyike, akivel kifundáltam az utat, az utolsó pillanatban megbetegedett, a másik úgy döntött, nem hagyhatja magára várandós szerelmét, s midőn elkeseredetten pöröltem D.-vel, aki idős édesanyja gyámolítására hivatkozva hagyott cserben, megszólalt András, aki addig szótlanul hevert az ágyamon. – Miért nem engem hívsz? – kérdezte. Rám se pillantott, cipónyi kenyérbéllel itatgatta álláról a csirkepörkölt szaftját, melyet kedvesem édesanyja főzött. – Hívlak – mondtam. Előző nap a Conducator még kihirdette a rendkívüli állapotot, de január első napjaiban már a saját útlevelemmel utaztam. Hevertünk Kolozsvárott a főtér sarkán, a Continental szálloda, az egykori New York legnagyobb szobájában, ablakaink Szent Mihály székesegyházának éjsötét tömbjére nyíltak, Mátyás szótlanul szemlélte lováról a szálloda bejáratánál, a vérfoltos járdán égő gyertyákat, a havas-jégkásás földre szórt virágokat, az éjszaka csöndes volt, a lakosztályt nem kértük, szinte ingyen tukmálták ránk, feküdtünk a sötétben, bámultuk a mennyezetbe lőtt géppisztolysorozat sötétlő, néma hangjegyeit, a törött ablakokon jeges víz, halotti lehelet áradt észrevétlenül, és András az előző éjszakai álmát mesélte.
Sosem láttam olyan szépet, oszlopcsarnok volt, nem tudom, görög-e vagy egyiptomi, krétai vagy perzsa, nem tudom, a múlt, a hajdanvolt aranykor támadt-e fel, vagy a jövendő kelt életre bennem, mintha az elsüllyedt, boldog Atlantisz elevenedett volna meg az álom napsütött felhőboltozatai alatt, bennem és mégse bennem, hiszen a ligetes táj én voltam, mégis befogadott engem, könnyű voltam, mert nem is én voltam, hanem az, aki lehetnék, és aki sosem leszek, vidám voltam, egyedül és mégis együtt mindenkivel, akit valaha szerettem és elveszítettem és szeretni fogok, lépkedtem a csarnok oszlopai közt, az arányok tökéletessége szinte muzsikált, a véremben zengett, mint nyári mezőn a bogarak zsongó, gordonkázó szimfóniája.
Másnap már a Székelyföldön jártunk, éjnek évadján, méteres hó borította erdők közt autóztunk a Békás-szoros felé. Egyetlen autóval sem találkoztunk, a motor halkan, békésen duruzsolt, a kerekek puhán szaladtak a hóban, a reflektorfény úgy forgott-pásztázott a szerpentin éjszakai körhintáján, hogy beleszédültünk, és András arról beszélt, hogy egyszer álmában szivárványszínű örvény ragadta magával, lusta, szelíd, lágy örvény, és ő végig tudta, hogy Szegeden van, a kedvese szüleinek a lakásában, ebéd után szundít a kis szoba kanapéján, és az örvény puhán ringatta, forgatta, kedvesen szédítgette és igézte, ragadta magával, és ő hagyta volna magát boldogan, de tudta, hogy nincs visszaút, és nem baj, hogy nincs, csak a szeretteit sajnálta volna, ezért úgy döntött, marad még egy kicsit és felébredt. Rámorogtam, hogy én is álmodtam, de az én álmomban a Székelyföldön jártunk, magányos autó a havasok telében, és a Gyilkos-tónál az út egyik kanyarjában úttorlasz, terepjáró bukkant fel előttünk, s a fák közül gépfegyveres, bujkáló szekusok rontottak elő, s lemészároltak minket az útlevelünkért.
Hallgattunk. András addig még nem járt a Békás-szorosban. A gigászi kőfalak néma sötétjében lehúzott ablakkal, reflektorok nélkül, lépésben gurultunk végig. – Itt vagy, Zeusz? – kérdezte valamelyikünk. Nem felelt, de éreztük, ahogy az Isten visszatartja a levegőt.
Éjjel kettő lehetett, valahol Gyergyóban voltunk még, amikor az éji köd derengéséből hirtelen kibukkant előttünk a szekér. Legfeljebb húszan tornyosulhattak rajta. Egyetlen percbe telt, már körül is vettek a hullarészeg, szekercés legények. Feltépték az ajtót, recsegett a hó a talpuk alatt, a reflektorfényben a köd úgy szitált, párállt, mint a gőz… – Magyarok! – Harsant valahonnan a kiáltás. – Magyarok ezek, te! – Ölelés, pálinka, közös nagy éneklés lett a dologból. Hajnal felé András átadta a volánt. – Vezess most te – nézett rám csúfondárosan –, én meg szundítok egy kicsit. Aztán majd elmesélem, hogy mit álmodtam.