A jugoszláviai elnökválasztási kampány finisében, 2000 szeptemberében nemcsak déli szomszédunknál, hanem talán egész Európában ismertté vált egy rövid, ütős mondat, amely így szólt: Gotov Je!, azaz Elég volt! A jelszó az 1998-ban diákszerveződésként indult, később civil engedetlenségi mozgalommá terebélyesedő Otpor szlogenje volt.
Otpor, ami szerbül annyit tesz: ellenállás.
Az Otpor jól megjegyezhető, ökölbe szorított kezet mintázó jelvénye és az ehhez társuló Gotov Je! azokban a napokban ismertebb védjegynek számított sok olyan világmárkánál, amelyek népszerűsítésére sok milliárd dollárt költöttek tulajdonosaik. Az összehasonlítás önkényesnek hathat, ám maga Ivan Marovics, a mozgalom egyik vezéralakja állította az amerikai közszolgálati rádiónak, az NPR-nek tavaly adott interjújában, hogy kampányuk megtervezésénél ihletük „a multinacionális cégektől jött, olyan dolgoktól, mint a Coca-Cola vagy a Levi’s”. Olyan üzenetet akartak találni és olyan egyszerű lógót, amelyet az emberek egy másodperc alatt felismernek és azonosítanak. És amellyel, ahogy a mosópornál vagy egy tábla csokinál, racionális megfontolások helyett elsősorban érzelmi alapon, a márkák által sugallt üzenetek szerint döntenek a politika fogyasztói, azaz a választópolgárok (nos, jobb esetben választópolgárok, mint ahogy e mozgalmak éppen a szabadságjogok korlátozása okán születnek).
Az Otpor öt évvel ezelőtt kulcsszerepet játszott Szlobodan Milosevics elnök vér nélküli megbuktatásában, de a változás, amelyet ez a mozgalom magával hozott, ennél is nagyobb horderejű volt. Az ukrajnai és grúziai „színes forradalmak” szervezői bevallottan az Otpor filozófiája, tapasztalatai alapján munkálkodtak, vagy legalábbis felhasználták azt a helyi establishment elleni küzdelmük során.
Az elmúlt években nemcsak az Otpor és logója, hanem e vér nélküli forradalmak technikája is egyféle védjegy lett, konkrét nevekhez köthető szellemi termék. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy jelenleg Marovics egy olyan számítógépes játék fejlesztőinek tanácsadója, amely az efféle csendes forradalmakat dolgozza fel.
Olyan stratégiai játékról van szó, amelyben egy erőszakmentes ellenállási mozgalom vezetőjeként kell megdöntenünk a rajtunk és polgártársainkon uralkodó totalitárius rezsimet. A program igyekszik a lehető legélethűbben szimulálni a döntési lehetőségeket, a választható stratégiákat és azt a környezetet, amelyben az elképzelt cselekmény játszódik. (Kicsit az abszurd humor kategóriájába tartozik, hogy a játékot fejlesztő BreakAway Ltd. nem is olyan régen olyan szoftvert dobott piacra, amelyben egy közelebbről meg nem nevezett latin-amerikai diktátor szerepében próbálhattuk ki magunkat.)
A fejlesztők a játékot 2006 januárjára ígérik, és potom 20 dollárért bárki szert tehet rá. „Potom”, mert többről van szó, mint egyszerű játékszoftverről: a készítőknek, de legfőképpen azoknak, akik mindehhez a szakmai segítséget nyújtják, nem titkolt céljuk, hogy a Még hatalmasabb erő (A Force More Powerful) névre keresztelt program segítségére legyen azoknak is, akik esetleg a rendszerváltás mikéntjén törik éppen fejüket hazájukban.
Hogy pontosan miként is fogja segíteni az aktivistákat ez a három év óta fejlesztett szoftver, egyelőre féltve őrzött titok: Peter Ackerman, a játékot szponzoráló washingtoni Erőszakmentes Konfliktus Nemzetközi Központ (ICNC) nevű civil szervezet alapítója szeptember végi budapesti látogatásán nem volt hajlandó válaszolni erre a kérdésemre, mondván, erről a programról egyelőre nem nyilatkozik.
Ackermant és Marovicsot egyébként a Még hatalmasabb erőn kívül összeköti egymással egy másik név is. Gene Sharpról van szó, akinek 1973-ban kiadott könyve alapműnek számít az erőszakmentes politikai mozgalmak szakirodalmában: ő volt az első, aki nem csupán elméleti, hanem gyakorlati útmutatóval szolgált a leendő rendszerváltoztató aktivisták számára.
A könyvből kölcsönzött, az Erőszakmentes cselekvés 198 módszere nevű lista a fejlesztett játék internetes honlapján is szerepel afféle kedvcsinálóként.
Ivan Marovics és az Otpor bevallottan sokat tanult Sharp könyvéből, amikor mozgalmukat megszervezték: ha úgy tetszik, a jugoszláviai változások egyik próbaterepét is jelentették a kutató által részletezett módszereknek, amelyek láthatólag sikerrel vizsgáztak a gyakorlatban. Az Otpor aztán Ukrajnában és Grúziában is igyekezett átadni e téren szerzett tudását és tapasztalatait.
Peter Ackerman könyve ebben a témában, amelyet a dokumentumfilmes Jack Duvall-lal írt, a most készülő játékkal megegyező címmel 2000-ben jelent meg. A Még hatalmasabb erő című könyv a Gene Sharp által alapított Albert Einstein Intézet (AEI) égisze alatt jelent meg: a bostoni intézet, csakúgy, ahogy Sharp tanítványának, Ackermannak washingtoni intézete, az erőszakmentes mozgalmak módszereinek népszerűsítésén fáradozik.
*
Korábban ez a szerzőpáros ugyanezen a címen dokumentumfilmet is forgatott ugyanebben a témában: Sharp, majd a „civilben” mellesleg kiváló üzletember és befektető Ackerman eredeti gondolata tehát az évek során a film, a könyv és most a játékprogram formájában jól eladható termékké változott – rosszmájúan megjegyezhetnénk, hogy talán már csak a kis műanyag ellenálló figurák hiányoznak a készletből, amelyet valamely gyorsétterem szolgálhat majd fel menüje mellé az utóbbi években a filmiparban elterjedt reklámtechnikát utánozva.
Ám e termék mégiscsak sajátos, máshoz nemigen hasonlítható árucikk, mert éppenséggel a fogyasztók – bizonyos esetekben – nem elégszenek meg a szellemi kalanddal. A leírtak a jól ismert figyelmeztetés ellentétét sugallják: „Próbálja ki otthon!” És lám, e „tananyagok” tulajdonképpen ma már a színes forradalmak know-how-ját jelentik.
Ackermant megkérdeztem, vajon nem okozhat-e gondot, hogy e tudást szabadon hozzáférhetővé teszik, és az internet révén bárki a földgolyó minden pontján hozzá is férhet, épp ezért megszaporodhat nemcsak a demokráciáért küzdő aktivisták, de a bajkeverők száma is. Erre az ICNC elnöke azt mondta: „Nem propagáljuk a változtatást, egyszerűen ennek módszereit közöljük.” Leszögezi: nem céljuk valamilyen szempont alapján kiszemelt rezsimek megváltoztatása, csupán megosztják ezeket a gondolatokat azokkal (is), akik elnyomás alatt élnek.
Amikor arról kérdezem, hogy mint e rendszerváltoztatási technikák ismerőjének van-e „kedvenc”, erőszakmentes rezsimváltoztatása az utóbbi időkből, nevetve a szerbiai és a dél-afrikai sikereket említi. Azt is hangsúlyozza azonban, hogy ezek nem az ICNC sikerei, hanem az ott élőké, mert mindezek a technikák mit sem érnek önmagukban; legfeljebb szervezettebbé tehetik azok munkáját, akik már eleve olyan közegben dolgoznak, ahol a társadalom nagy része változást akar, és ezért hajlandó tenni is. Emiatt, mondja Ackerman, nem kell tartani attól, hogy bárki csupán saját szórakozására a valóságba ültetné ezeket az elképzeléseket.
Az erőszakmentes mozgalmak alapvetése nagyon leegyszerűsítve felvilágosodás kori terminológiára épít, és a társadalmi szerződés valamiféle felmondása jelenti központi elemét. Elmélete és gyakorlata egyfajta társadalmi méretekben folyó játék analógiáját használja (ilyen tekintetben nem meglepő a számítógépes játék fejlesztése). Az érvelés szerint az uralkodó elit és a kontroll alatt lévő polgár is meg tud tagadni bizonyos dolgokat egymástól. Az előző mondjuk a szabadságjogokat, anyagi előnyöket, a boldogulást renitens polgáraitól, míg az utóbbi az együttműködést a hatalommal. Ha az együttműködés megtagadása, az elégedetlenségi mozgalom tömeges méreteket ölt, a hatalom tehetetlenné válik: túl „költséges” lesz számára az elnyomás fenntartása. Hogy végül is ki nyeri ezt a csendes háborút, az azon múlik, ki az ügyesebb játékos ebben a küzdelemben.
Sokan úgy látják, ez a szélesebb értelemben vett játék nemcsak az ICNC és az AEI részvételével zajlik amerikai részről. Ackerman egyben a rangos Freedom House nevű szervezet elnöke is, amely évről évre jelentéseket ad ki, osztályozva a világ országainak szabadságfokát és sajtójának állapotát. Az igazgatótanácsban neves szakértők és az amerikai külpolitikát egykor aktívan alakító kormányzati tisztviselők is helyet foglalnak, a szervezet pedig, bár nem meghatározó részben, állami támogatásban is részesül.
Peter Ackerman ugyanakkor kérdésemre határozottan visszautasította, hogy „Foggy Bottomból”, azaz a washingtoni külügyből bárminemű utasítást kapnának arra vonatkozólag, hogy a független szervezet éppen mit és hogyan kérjen számon jelentéseiben, nyilatkozataiban a demokrácia eszményei és a szabadságjogok ellen vétő kormányoktól. Való igaz, a Freedom House álláspontja több fontos kérdésben is lényegesen eltér a State Department által képviseltektől.
Ackerman szerzőtársa, Jack Duvall az idén nyáron ez ügyben a Financial Times brit pénzügyi napilappal is vitába keveredett. Az újság egy cikkében az ICNC tevékenységéről tudósítva arról írt, hogy a szervezet egyre aktívabb az iráni ellenállók képzésében. (Mint ismert, az Egyesült Államok egyre nagyobb nyomás alá helyezi a teheráni rezsimet, mivel meg van győződve arról, hogy Irán békésnek mondott atomprogramja valójában nukleáris fegyverek kifejlesztését célozza, amit Amerika – Izraellel karöltve – nem fog eltűrni.) Peter Ackerman 2000-ben az Otpor sikeréről forgatott dokumentumfilmjét a lap szerint farszi fordításban már elküldték Iránba, miközben a washingtoni külügyben egyre nagyobb befolyásra tesznek szert azok a tisztviselők, akik az „erőszakmentes konfliktus” technikáit, a belső rendszerváltást propagálják. A cikk „titkolózó” tanfolyamokról írt, amelyeket Ackerman ICNC-je szervezne Washingtonban iráni ellenzékieknek. Ám Duvall a lapnak írt levelében visszautasította a Financial Times kijelentéseit, azt állítván, hogy nincs ilyen képzés, csupán arról van szó, hogy videofilmeket, könyveket és brosúrákat bocsátanak rendelkezésére az érdeklődőknek. „A cikk által sugalltakkal ellentétben nem propagáljuk a »rendszerváltást« egyetlen országban sem, és nem adunk ezt elősegítendő politikai tanácsokat sem az aktivistáknak. Nem szükséges ugyanis külső segítség ahhoz, hogy a »néphatalom működhessék«.” – írta Duvall.
A demokrácia terjesztésének szükségességét illetően, illetve sokszor annak mikéntjéről is azonban talán soha nem volt ilyen összhang az amerikai külügy és a szervezet között. Ez persze nem valami homályos összeesküvés következménye. Inkább azé a kormányzati felismerésé, hogy Amerikának nem csupán küldetése a szabadság terjesztése, hanem, szeptember 11-e után, egyenesen biztonságpolitikai célkitűzése, mint amely révén az ország fenyegetettségét csökkentheti. Mindazonáltal, csakúgy, ahogy Ackerman, a washingtoni külügy is hangsúlyozza: a közelmúlt viharos eseményei mögött nem az amerikai geopolitikai érdekeket kell keresni.
Paula Dobriansky amerikai külügyi államtitkár, aki egykor maga is a Freedom House vezetésében foglalt helyet és aki pár hete látogatott Budapestre az itteni demokrácia-központ felavatására, kérdésemre válaszolva megfordította ezt a logikát:
„A szabadság egyetemes igény, és azt látjuk, hogy az emberek vágynak a demokráciára. A narancsos forradalom (Ukrajna) és a rózsás forradalom (Grúzia) is egyértelművé tette, hogy kívánják a szabadságot és a demokratikus folyamatokat. Ezt pedig mi támogatjuk. Mert nem számít, milyen országról van szó, az emberekben ez mindenütt közös.” Az államtitkár asszony szerint a narancsos forradalom például Ukrajnában ennek a kívánságnak a megnyilvánulása volt, és az Egyesült Államok ugyanolyan módon támogatta ezt a folyamatot, ahogyan az Európai Unió. Úgy fogalmaz, az igaz, hogy a nemzetközi közösség segített abban, miképpen tudnák ezt az ügyet előbbre vinni, de „mindez nyilvánvalóan az ukrán nép erőfeszítése volt”.
Arra a kérdésemre, hogy lát-e esélyt egy ilyen „színes” forradalom bekövetkeztére mondjuk Tibetben, az államtitkár asszony kifejtette:
„A tibetiek Kína részének tekintik magukat. Emberi jogaik védelmét szeretnék, valamint kulturális szabadságuk megőrzését.”
Amikor arról kérdezem, beilleszthetőek-e ebbe a képbe – és ha igen, miképpen – az iraki események, kijelenti: Irakban is nyilvánvalóan a demokrácia iránti vágy megnyilvánulásának lehetünk tanúi. Hogy az emberek a bombamerényletek és fenyegetések ellenére is részt vettek, részt vesznek az idén januárban és most decemberben megrendezett választásokon. Ebből a szempontból Dobriansky külön kiemelte az afganisztáni választásokat, amelyeket Amerikában nem csak az adminisztráció értékelt nagy sikerként.
Az oroszországi elemzők viszont eközben azzal vádolják Washingtont, hogy a demokrácia és a szabadság terjesztésének leple alatt saját geopolitikai érdekeit érvényesíti a volt szovjet köztársaságokban – amire Moszkva különösen érzékeny. Némelyikük egyenesen odáig megy, hogy az elmúlt esztendő történéseit a bolsevik, világforradalmat célzó taktikához hasonlítsa.
A hetekben elhunyt, sokat idézett Alekszandr Cipko például a Tribuna című lapba írt cikkében a forradalom exportjáról beszél, ami őt Lenin bolsevikjeire emlékezteti. Washington közép-ázsiai politikáját vizsgálva kifejti: hogy miközben Amerika a törvényes rend fontosságát hangoztatja, egyetlen esetben sem mulasztotta el, hogy demokratikus változásokat eszközöljön, ha erre alkalma nyílt. Ebben az esetben ugyanis a „forradalmi törvény” rögtön elfogadhatóvá vált. A forradalmi törvény, emlékeztet az elemző, olyan bolsevik elgondolás, amely megengedi törvényen kívüli eszközök bevetését annak érdekében, hogy a fennálló politikai rendszert megdöntsék. A Rossziszkaja Gazetában írt másik cikkében arra mutatott rá, hogy Lenin művei tele vannak olyan megállapításokkal, amelyek annak szükségességét hangoztatják, hogy a lakosság jól szervezett és fegyelmezett részére kell támaszkodni ahhoz, hogy a forradalmi változásokat kieszközöljék – ebben pedig Lenin különösen nagy szerepet szán a fiataloknak, akik a bolsevik zsargon szerint „a forradalom barométereként” szolgálnak.
Dobriansky asszony, akit láthatóan megdöbbentett az efféle összehasonlítás, amikor erről említést tettem neki, ezeket az érveket részleteiben nem kommentálta, mondván, a kérdéses cikket nem olvasta, ám rámutatott: az elnyomó rezsimek demokratizálása éppen hogy a törvény uralmát és a rend megteremtését segíti elő.
(Azt is érdemes hangsúlyozni: ezek a demokratikus mozgalmak épp az erőszakmentességre helyezik a hangsúlyt: bár Ackermanék érvelése szerint itt nem valamiféle békés egyezkedésről van szó, hanem kemény konfliktusról, ám ennek során az erőszaktól tartózkodni kell, hiszen ezzel a tömegek megnyerését veszélyeztetnék az aktivisták. Ennyiben tehát egyáltalán nem hasonlíthatók a színes forradalmak a bolsevik elgondoláshoz.)
Mindenesetre az tény, hogy a budapesti demokrácia-központ felállításával – a központot működtető alapítvány elnöke Göncz Árpád volt köztársasági elnök – mi, magyarok már nem csak szemlélői vagyunk ezeknek a törekvéseknek. A központnak – amelyet magyar felajánlásra és magyar pénzzel, de a remények szerint hosszú távon nemzetközi támogatással indítottak el – az lenne a célja, hogy a demokratikus átalakulást a magyar és a kelet-közép-európai tapasztalatokkal segítse, amelyeket ez az „agytröszt” gyűjtene össze, dolgozna fel és adna át az érdekelteknek.
Az idén novemberben Bahrein fővárosában, Manámában az arab-iszlám világ demokratizálásának és fejlesztésének szentelt nemzetközi tanácskozáson Somogyi Ferenc magyar külügyminiszter már azt is felajánlotta, hogy a Budapesten létrehozott központ segítséget nyújt a Közel-Kelet demokratizálásához.
Amennyiben nem csupán egy újabb magyar sóhivatalról van szó, ennek a munkának valóban komoly politikai súlya lehet. Ha ugyanis elfogadjuk Marovics érvelését, és a politikai eszméket a globalizáció korában sajátos márkanévként kezeljük – ahol a különféle ötletek és gondolatok az általuk gyakorta kísért árucikkeknél, hadseregeknél sokkal gyorsabban terjednek és fejtik ki hatásukat –, akkor a magyar demokrácia-központ csakhamar a világ legkiterjedtebb küzdelmének frontvonalán találja magát.
Hogy ez Magyarországnak jó lesz-e, ezen persze lehet vitatkozni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
