Jane Goodall (Nagy-Britannia)
Közérthető történet
A londoni születésű, brit állampolgár Goodall asszony, a Goodall Intézet alapítója, vezetője negyvenöt éve tanulmányozza a szabadon élő csimpánzok életét, magatartását Tanzániában, 1968-tól a Gombe Nemzeti Parkban.
– Nincs éles határvonal ember és állat között – mondja –, nem mi vagyunk az egyedüli teremtmények, akiknek személyiségük van. Az állatok is gondolkodnak, nekik is vannak érzelmeik, ennek újfajta tiszteletet kellene ébresztenie bennünk e csodálatos lények iránt, amelyekkel együtt élünk a földön. De mi tönkretesszük környezetünket, a biológiai sokféleséget. A lég- és vízszennyezés miatt naponta fajok százai tűnnek el, tele van a világ erőszakkal, haraggal, reménytelenséggel és olyan emberekkel, akiknek nincs semmijük.
A Jane Goodall nevét viselő egyesült államokbeli intézet azért indította útnak a Gyökerek és hajtások (Roots and Shoots) nevű programot, hogy ott kezdje a világ jobbítására nevelést, ahol a leghatékonyabb: a gyerekek, a fiatalok körében. Ma már 93 országban vannak jelen a szervezet csoportjai – meséli Jane Goodall –, iskolákban, egyetemekben, városokban és falvakban. Konkrét feladatokat végeznek: megtisztítják a vizeket, az utcákat, védik a közösségeket, a környezetüket és az állatokat. Ha a világ ilyen szörnyű állapotban van, fontos, hogy mindenki tegye a magáét mindennap. Mindenkinek el kellene határoznia, hogyan akar hatni a környezetére – ez a Gyökerek és hajtások program üzenete a gyerekek számára.
Jane Goodall meg van győződve arról, hogy gyorsan kell cselekedni, nehogy ezek a fiatalok elveszítsék a reményt. Azért is utazza körbe a világot, hogy személyesen mozgósítson minél szélesebb tömegeket.
Hihetetlenül erős a kisugárzása ennek a törékeny asszonynak. Amikor az Akadémián pódiumra lépett, és elkezdett beszélni, olyan csönd szállt a teremre, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett hallani.
– A hálózatépítés a legfontosabb ezeken a tanácskozásokon, a találkozások, az új kapcsolatok, mert ha két ember együtt dolgozik valamin, az mindig hatékonyabb, mint ha egyenként dupláznák meg az erőfeszítéseiket – válaszolja arra a kérdésre, hogy segítik-e a munkáját a nemzetközi konferenciák. De megjegyzi, hogy a tudósoknak több figyelmet kellene fordítaniuk a kommunikációra, mert a média odafigyel rájuk. Még akkor is, ha nagyon bonyolult tudományterületen dolgoznak. Merthogy mindig ki lehet találni valamilyen történetet, amelyet mindenki megért.
Lax D. Péter (Egyesült Államok)
A matematika öröme
A New York-i Egyetem magyar származású professor emeritusának munkáját az idén a „matematika Nobel-díjának” is nevezett Abel-díjjal ismerték el. (A díjat a norvég kormány alapította Niels Henrik Abel norvég matematikus emlékére.) Neki ez szép elismerés, de a magyar matematikusoknak talán többet jelent – mondja –, mert felhívja rájuk a világ figyelmét. Lax professzor rendszeresen jár Magyarországra, vannak itt rokonai, és fontos számára a kapcsolattartás a magyar kollégákkal.
A világszerte nagyra becsült tudós a matematikai módszerekkel is modellezhető energiaválságról tartott előadást az Akadémián. Mi azonban egyik kedves témájáról kérdeztük, arról, hogy mi a jelentősége a matematikatanításnak a gyereknevelésben, és vajon miért félnek a nebulók közül sokan ettől a tárgytól.
– Ha a tanulók nem szeretik a matematikát, annak az az oka, hogy rosszul tanítják nekik. Pedig ha jól tanítanák, érdekes és mulatságos volna. Mindenki szeret gondolkodni, rejtélyeket megoldani, ez a matematika lényege – válaszolja mosolyogva Lax D. Péter. – De ezt nem látják a diákok, mert a tanítók, a tanárok sem látják. Minden matematikus életében volt viszont egy jó tanár. Az én esetemben a nagybátyám, Koródi Albert, először tőle tanultam a matematika szépségeiről.
Hogy ma gyorsan és viszonylag olcsón tudunk eljutni a világ minden sarkába, az a repülőgépeknek köszönhető. Emberek ezreinek életét menthetik meg rétegfelvételek készítésére alkalmas bonyolult röntgengépek. Ezeket a masinákat, amelyek nem is olyan régen a technika csodáinak számítottak, elképzelhetetlen lett volna megtervezni matematika nélkül. Ez csak két példa a matematika áldásai közül, amelyeket a professzor említ. És az sem véletlen persze, hogy a munkavégzést forradalmasító számítógépet is egy matematikus: Neumann János fedezte fel. A halk szavú, szerény férfit hallgatva föltehetően a legrövidlátóbb bölcsész is megérti: valamilyen szinten képes lehet arra, hogy elsajátítsa ezt a tárgyat, és még örömét is lelje benne.
Julia Marton-Lefévre (Nagy-Britannia)
Széles körök
Új szerepkörben, a Costa Rica-i székhelyű University for Peace (Békeegyetem) rektoraként köszönthettük az idén a Budapesten született világjáró Julia Marton-Lefèvre-t. Kofi Annan, az ENSZ főtitkára személyesen kérte fel ennek a posztnak a betöltésére. Az MA- és PhD-képzést folytató univerzitást, amelyet az ENSZ alapított 1980-ban, azért telepítették Costa Ricába, mert ennek az országnak nincs hadserege. Jelen van azonban több országban, és együttműködik számos más egyetemmel. Marton-Lefèvre asszony szeretné, ha Magyarországgal is rendszeres kapcsolatot teremthetnének. A hallgatók nemzetközi jogot, emberi jogokkal, környezetbiztonsággal, -védelemmel, -fenntarthatósággal összefüggő tárgyakat tanulnak angol nyelven. A csapat nemzetközi, volt magyar diákjuk is.
Hogy lehet-e gyakorlati haszna egy ilyen egyetemnek?
– Egyik legsúlyosabb gondunk megoldása, a béke megteremtése nyilvánvalóan nem egy posztgraduális képzésen múlik, de… Legalább nyolcszáz olyan iskola van a világon, ahol azt tanítják – mégpedig jól –, hogyan kell ölni, és csak egy olyan egyetem, ahol azon gondolkodnak: hogyan lehet konfliktusokat megoldani. Ezt módszeresen soha nem tanultuk, nagy szükség van rá, még ha idealizmusnak tűnik is – hangsúlyozza a rektor.
Julia Marton-Lefèvre a tudomány első világfórumán, két éve a londoni központú LEAD (Leadership for Environment and Development International) vezetőjeként jött el hozzánk. Ma is igazgatósági tagja ennek a Rockefeller Alapítvány által 1991-ben létrehozott szervezetnek, amely a környezet védelméért, a világ fenntarthatóságáért dolgozik – összehozva a szélrózsa minden irányából, a különböző szakterületekről érkező szakembereket. Julia most is ezt teszi, ugyanazon az úton jár, amint mondja, csak egyre szélesebb köröket róva.
Szöllősi-Nagy András (Magyarország)
Több felhő
Vízmérnök honfitársunk az UNESCO hidrológiai programjának vezetője, a víztudományok osztályának igazgatója, a környezettudományi programok koordinátora és a természettudományi szektor főigazgató-helyettese. Nála jobban kevesen tudják, hogy a XXI. század legnagyobb problémája a víz. A klímaváltozások, a földhasználat módosulása és a környezetrombolás miatt.
– A klímaváltozással összefüggésben nem az lesz a fő baj – magyarázza –, hogy melegszik a légkör, hanem hogy felgyorsul a hidrológiai ciklus. Sokkal gyorsabban fognak lejátszódni az események. Az emelkedő hőmérséklet hatására megnő a párolgás, több felhő képződik, több lesz a csapadék, magasabb az árvizek szintje. Mindezek ellen csak több tíz év közös munkájával lehet felkészülni, ebben játszik koordináló szerepet az UNESCO.
A víz, az egészséges ivóvíz hiánya is problémát okoz a világ hatalmas térségeiben. Minden hatodik embernek nincs egészséges ivóvize, tehát a 6,2 milliárdból 1,4 milliárdnak. A millenniumi fejlesztési célok közt az egyik legfontosabb ezért éppen az, hogy 2015-re felére csökkenjen azok száma, akik nem jutnak egészséges vízhez. Szöllősi-Nagy András szerint ez elvben megvalósítható, kell hozzá húszmilliárdnyi többletberuházás és sok új szakember, belőlük azonban nincs elég. Afrikában háromszáz százalékkal kellene megnövelni a vízügyekhez értők számát. Az ő képzésükre létesített intézetet Hollandiában az UNESCO.
A világszervezet vízügyekben jártas vezető tisztségviselője „civilben” műgyűjtő. Nemzetközi kollekciójukból feleségével több kiállítást rendeztek Magyar- és Franciaországban. A legközelebbit, ezúttal a festőművész feleség képeit, 2006 áprilisában láthatjuk itthon.
Lu Jung-hsziang (Kínai Népköztársaság)
A fejlődés egyensúlya
Az 1,3 milliárd lakosú ország tudományos életének irányítója egy dél-kínai kisvárosban született orvoscsaládban. Aachenben doktorált, mérnök, egyetemi tanár, az MTA tiszteletbeli tagja – tizenkét éve lett a kínai akadémia alelnöke, 1997 óta elnöke. Meggyőződése, hogy csak a tudomány viheti előbbre a mezőgazdaságot, az ipart, teremthet új tudást, találhat új utakat az emberi társadalom és a természet között. Számára a tudomány nemcsak természet-, hanem társadalomtudományt is jelent, új módszertant, új felfedezéseket, találmányokat – amelyek veszélyesek is lehetnek, ha rosszul használják őket. Éppen ezért a tudomány etikáját, felhasználásának szabályait tudósoknak és politikusoknak együtt kell kidolgozniuk – hangsúlyozza. Tiszteletben tartva az életet etnikai, vallási, faji megkülönböztetés nélkül, és tiszteletben tartva az ökoszisztémát, a természetet. Nem veszítve szem elől azt a felismerést, hogy a föld nyersanyagforrásai korlátozottak, ezért a fenntarthatóságra nagy figyelmet kell fordítani.
Kína az utóbbi években sokat invesztál az oktatásba minden szinten. Nem engedhetik meg maguknak – mondja az akadémia elnöke –, hogy az embereket – az emberi erőforrást, amely mindennek az alapja – ne részesítsék megfelelő képzésben. Jelenleg húszmillió diákjuk – Magyarország teljes népességének a kétszerese! – tanul egyetemeken, főiskolákon. Szükség van a jobban képzett emberekre, hogy kielégíthessék a munkaerőpiac igényeit. Az oktatást a kutatással együtt fejlesztik, megduplázták a kutatás-fejlesztésre fordított összegeket, és még többet akarnak költeni rá.
Gondjaikról szólva arról beszél, hogy a hatalmas országban kiegyensúlyozatlan a fejlődés. Míg Kelet-Kína lendületesen fejlődik, a nyugati és a távolabbi részek kevésbé, pedig a cél az, hogy a javakból mindenkinek jusson. A tőke jelentős része ezért most a nyugati részekre áramlik. Problémát jelent számukra, hogy nincs elég eredeti innováció, az alapkutatások nem hasznosulnak kellőképpen a gyakorlatban. A vállalkozások egy része nem elég tőkeerős, nem tudnak eleget beruházni az innovatív fejlesztésekbe.
A kormány harmonikus fejlődést akar – hangsúlyozza az elnök –, de nemcsak a mostani, hanem a jövő nemzedékek számára is, ezért a fenntarthatóságot és nem a gyorsaságot tartják a legfontosabb szempontnak.
Edouard Brézin (Franciaország)
Kiválók versenye
Májusban a Francia Tudományos Akadémia kezdeményezésére rendezték meg Párizsban azt a konferenciát, amelyre meghívták az EU huszonöt tagországából az akadémiák vezetőit (hazánkat Kroó Norbert alelnök képviselte). Az apropót az Európai Unió bővítésének első évfordulója és az a soron következő feladat adta, hogy előkészítsék az EU hetedik tudományos keretprogramját. Európa versenyképességét erősítendő akkor határoztak az Európai Kutatási Tanács (European Research Council, ERC) létrehozásáról, amely, amint arról már hírt adtunk, októberben megtartotta első ülését, és mintegy másfél milliárd euróval fogja támogatni az alapkutatásokat – előzetes kikötések nélkül, pályázati úton, kizárólag a kiválóságot szem előtt tartva.
– Örülünk, hogy a most belépett tagországok tudományos hagyományaikkal, eredményeikkel gazdagítják az EU-t. Azért rendeztük meg ezt a tanácskozást, hogy együtt vizsgáljuk meg, mit tehetünk a továbbiakban közösen. Az Európai Kutatási Tanács elitista alapon támogatja a kutatásokat, tudni akartuk, hogyan reagálnak erre az elképzelésünkre az új tagországokban dolgozó kollégáink – válaszolta kérdéseinkre az elnök.
A francia akadémia fizikus elnökét az újonnan belépők két reakciója lepte meg. Az, hogy egyáltalán nem ellenezték a kiválóság szerinti válogatást, kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy csak így lehet előbbre vinni a tudományt. Határozottan kiálltak viszont amellett, hogy számukra is tegyék hozzáférhetővé azokat a nagy európai tudományos intézményeket, amelyek eddig elérhetetlen összegű belépődíjat kértek tőlük. Edouard Brézin ezt természetes igénynek tartja. Emlékeztet arra, hogy az Európai Unióban mindig voltak strukturális alapok, amelyek fontos szerepet játszottak a dél-európai országok, Spanyolország, Portugália felzárkóztatásában, de a gyakorlat az volt, hogy a tudomány nem részesedett ezekből az alapokból. Az elnök szerint ésszerű volna, ha erre a területre is jutna ezekből az összegekből, hiszen az uniónak szüksége van az új tagországok tehetségeire.
Jan Potocnik (Szlovénia)
Gyorsuló idő
A francia akadémia elnökének véleményével egybehangzik az EU nemzeti kormányoktól független kutatási főbiztosának véleménye. Az Európai Bizottságban azért is dolgoznak, mondja, hogy az új tagországok tudományos célokra is felhasználhassanak bizonyos öszszegeket a strukturális alapokból, részben infrastruktúrájuk elégtelenségeit orvosolandó.
Az Egyesült Államok és Európa versenyét illetően a főbiztos szerint különböző szempontok szerint kell kérdéseket feltennünk ahhoz, hogy kielégítő választ tudjunk adni arra, mi az alapvető különbség a két nagy terület között tudományos szempontból. Amerika mint entitás, mint egység működik, Európában viszont még nagyon sokat kell dolgozni azért, hogy összehangolják a huszonöt tagországban folyó munkát. Az Európai Bizottságban azért helyeznek nagy súlyt erre, mert meg vannak győződve arról, hogy csak így lehetünk erősebbek. A kutatás- és fejlesztéspolitikát a tagországok határozzák meg, ha el akarnak érni valamit, nyitott szellemű koordinációra van szükség a szubszidiaritás alapján. Az természetes, hogy mindenki a legjobb eredményeket akarja elérni a saját országában, de ez nem mond ellent annak, hogy csak akkor tudunk igazán megfelelni a kihívásoknak, ha egyesítjük az erőket. A földgolyó egyre kisebb, az idő egyre gyorsul, látnunk kell, hogy új játékosok jelentek meg körülöttünk, és nekünk alkalmazkodnunk kell ehhez az új helyzethez.
– Nincs ok arra – hangsúlyozza Potocnik –, hogy bárki feltételezze: az EU új tagjainak tudományos hozzájárulása potenciálisan kisebb, mint a régieké. Nem szabad elfelejteni, hogy az új tagországok régen részt vesznek az EU tudományos keretprogramjaiban. A közös munka tehát már jóval a politikai csatlakozás előtt elkezdődött.
Martonyi János (Magyarország)
Globális kockázatok
A tudomány világfórumának keretén belül, az orvosi Nobel-díjas (1981) Torsten Wiesel elnökletével rendezték meg a második izraeli–palesztin tudományos találkozót, illetve a parlamenti tudományos bizottságok tagjai, valamint a nemzetközi döntéshozók közötti tanácskozást. Az utóbbit az ugyancsak orvosi Nobel-díjas (1978) Werner Arber vezette, ebben a szekcióban tartott előadást Martonyi János egyetemi tanár, volt külügyminiszter, áttekintve a tudomány múlt századbeli fejlődését, valamint az értelmiség XX. századi szerepét és az abból levonható tanulságokat.
– A XXI. század fő problémája abból a paradoxonból adódik, hogy miközben a tudás mindent meghatároz, az értelmiség és a tudomány szerepe fokozatosan csökken a politikai döntéshozatalban – fejtegette Martonyi János, amikor a szünetben beszélgettünk. – Óriási átfedés van politika és tudomány között, de a tömegdemokrácia rövid jelszavakat, egyszerűsítést követel. Ezért a mélyebb elemzések, javaslatok, amelyekkel a tudományok szolgálhatnak, nehezebben mennek át a politika szűrőjén, mint negyven–ötven évvel ezelőtt. Ez súlyos ellentmondás, mert a politikusok a tudománytól várják egy sor probléma: a világméretű szegénység, a globális kockázatok, a környezetvédelmi problémák megoldását, a világméretű járványok kiküszöbölését, hogy csak néhányat említsünk.
Ellentmondás van tehát a tudomány tényleges politikai szerepe és a döntéshozatalban való érvényesülése között, ezért az értelmiség felelőssége tovább nő. Mi más lehetne a feladata, mint az, hogy gondolkodjon, és beleszóljon a világ dolgaiba? Martonyi János szerint létszükséglet, hogy megteremtsük azokat a mechanizmusokat, amelyek kiegyensúlyozottabbá teszik a gondolkodás és a tudomány szerepét a parlamentekben.
Érdemes itt idéznünk azt a Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek címzett nyílt levelet, amelyet több mint kétezer-ötszáz tudós írt alá. A kutatók azt nehezményezik, hogy az Országos Tudományos Kutatási Alap, az OTKA rendelkezésére álló összeg az elmúlt években folyamatosan csökkent. Egymilliárd forinttal kellene megemelni a költségvetését ahhoz, hogy elérje a 2003-as szintet! A tudósok a kutatás-fejlesztésnek a 2006. évi költségvetésben való méltó képviseletét kérik számon, és sürgetik a magas színvonalú alapkutatások támogatását. Hangsúlyozzák, nem értik, hogyan alakulhatott ki ez a helyzet, miközben folyamatosan azt halljuk, a gazdaság jól teljesít.
Peter Nijkamp (Hollandia)
Holnapi vesztesek
Az európai tudományos alapok vezetőinek informális szervezete, az Eurohorcs is egyik legfontosabb feladatának tekinti, hogy segítse a 2000. évi lisszaboni konferencián elhatározott európai kutatási térség kialakítását. Peter Nijkamp, az Eurohorcs elnöke, a rotterdami Erasmus Egyetem, az amszterdami Free University és több más európai egyetem tanára, számos holland minisztérium és nemzetközi szervezet tanácsadója 1968 után a budapesti közgazdaság-tudományi egyetemen is tanult egy ideig. Gyakran jár nálunk.
– Egyelőre messze vagyunk attól az áhított céltól, hogy az Európai Unió országai a bruttó nemzeti össztermékük legalább három százalékát fordítsák kutatásra és fejlesztésre. Csak kettő: Svédország és Finnország költ három százaléknál többet erre a célra, másutt erősen szóródnak az adatok.
[Magyarországot a kutatás-fejlesztési ráfordítást illetően a sereghajtók között találjuk.]
– Európának nemcsak az Egyesült Államokkal kell versenyeznie, hanem gyorsan fejlődő más országokkal is. Noha Kína az abszolút számokat tekintve még hátul van a sorban, gyorsan jön előre. Ha ilyen intenzíven halad továbbra is, hét–tizenkét éven belül túlszárnyalja Európát. Japán már most Európa előtt jár, ahogy egyelőre az Egyesült Államok is, bár ott a fejlődés üteme lassabb, mint a vén kontinensen. Nem volna szabad szem elől téveszteni olyan – bizonyos területekre specializálódott – országokat sem, mint India, amely az információs és kommunikációs technológiát tekintve ma a világ vezető hatalmának számít. Bangalor ebből a szempontból fejlettebb, mint a Szilícium-völgy. Indiában évente ötezer szoftverfejlesztő mérnököt képeznek, többet, mint Amerikában. Aki ma győztes, az holnap vesztes lehet, ha nem veszi komolyan a fejlesztést, amely nem csak pénzkérdés – hangsúlyozza Peter Nijkamp.
Nagyon fontos a tudományos műveltségszint is, az, hogy milyen az oktatási rendszer, a kutatás szerkezete az állami és a magánszektorban. Ha manapság bármelyik EU-országban megkérdezik a minisztereket, a tudományos szervezetek vezetőit, melyek a prioritásaik, rendszerint azt válaszolják: a biotechnológia, a nanotechnológia, az információs és kommunikációs technológia és így tovább. De ha mindannyian ugyanarra a területre összpontosítanak egymástól függetlenül, az ha nem is pénzkidobás, nem az erők legjobb felhasználási módja.
– Ha együttműködünk, nagyobb kritikus tömeget érhetünk el, és ha a feladatokat úgy osztjuk el, hogy mindenki azt kutatja, amiben a legjobb, sokkal erősebbek lehetünk – mondja Peter Nijkamp. – Újra kell tehát szervezni az európai rendszereket. Rendkívül fontos, hogy megértsék az egyetemek, kutatóintézetek és persze a politikacsinálók, hogy csak így használhatjuk fel a legjobban a tudásunkat. Európában nem az a problémánk, hogy nincs elég tehetség, hanem az, hogy meg kell tanulnunk: az összefogás a legfontosabb.
Gaël Mainguy (Franciaország)
Pályaelhagyók
A Fiatal Tudósok Világakadémiájának (World Academy of Young Scientist, WAYS) ötlete az 1999-ben Budapesten megtartott tudományos világkonferencián merült fel először. Egy csapat fiatal tudós akkor határozta el, hogy olyan fórumot hoz létre, amely közvetíti véleményüket a döntéshozókhoz. A szervezet titkársága 2003-ban nyílt meg Budapesten, az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetében. Az interneten kapcsolatot tartó WAYS tagjai az idén decemberben tartották meg első közgyűlésüket a marokkói Marrákesben. Itt választották meg elnöknek Gaël Mainguy-t.
A Parkinson-kórral foglalkozó orvos, a francia országos egészségügyi kutatási központ munkatársa úgy látja, nemcsak Európában aggasztóak a fiatal kutatók gondjai, de van néhány probléma, amely itt élesebben vetődik fel. Az egyetemeknek nincs elég pénzük kutatásfinanszírozásra, túlságosan sok diákot kell oktatniuk, ami egyre többe kerül, ugyanakkor egyre kisebb a kutatásfinanszírozásra jutó összeg. A fiatalok, amíg diákok, rossz körülmények között tanulnak, diplomásként roszszul fizetett állást kapnak. Minthogy a kutatás nehéz, hosszú távú munka, és nem arra való, hogy pénzt keressenek vele, hanem arra, hogy növeljék a tudományos ismereteket, egyre kevesebben választják ezt a hivatást. A legjobbak hagyják ott elsőnek az egyetemet az üzleti élet kedvéért. Vagy technológiai problémák megoldására specializálódnak, hogy azután létrehozzák a saját cégüket, vagy egészen más pályát választanak. Az egyetemeik ezt rossz szemmel nézik, mondván, nem azért képezték őket, hogy otthagyják a szakmájukat. Egy Amerikában készült tanulmány szerint a diákok hetven százaléka mással foglalkozik, mint amit tanult. Ez a természet- és a társadalomtudományokra egyaránt érvényes. Az utóbbi területre még erősebben, mert az ott dolgozók nehezebben jutnak külső finanszírozási forrásokhoz. Az egyetemek viszont egyre inkább keresik a kapcsolatot az üzleti élettel, a kereskedelemmel, tehát hovatovább csak alkalmazott kutatásokra hajlandók, amiből az következik, hogy az alapkutatás diszkreditálódik.
Mainguy is jónak tartaná, ha volna együttműködés az egyetemek és az ipar, az üzleti élet között, hiszen kölcsönösen szükségük van egymásra. De ha az együttműködés abból áll, hogy az utóbbi képviselői pénzért kilopják az egyetemeken dolgozók szürkeállományát, külső szerződésekkel kényszerítik ki az extra kutatásokat, és ezzel megakadályozzák őket abban, hogy elvégezhessék a saját munkájukat, akkor az nem nevezhető együttműködésnek.
Az Egyesült Államokban sem ismeretlenek ezek a problémák, csak kisebb mértékűek, mert ott régóta és jobban működik az Európában csak most próbálgatott, egyelőre nem nagy eredményekkel kecsegtető public–privat partnership, a sokat emlegetett PPP-rendszer, azaz az állami és a magánszféra partnerkapcsolata. De a közpénzekkel ott is gond van, jelentős részük szolgálja a hadügyet, ami a kutatást is egy bizonyos irányba tereli. A helyzet tehát rendkívül súlyos.
Az összeállítást készítette: Ferch Magda
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
