Balkáni gerle

Fonák németalföldi csendélet is lehetne: leszerelt harang, rozsdás nehezékek, két szárny – és a mindenre keményen, vastagon lerakódó guanó. Vannak napok, mostanság egyre gyakrabban, amikor korom is száll, ha nem is puha szárnyakon. Amikor az ember belép a csendélet terébe, megtapasztalhatja, hogy túlságosan zajos és nagyon kevéssé festői ez a kép: a padlódeszkákon, a falakon, a szószéken, a padokon olyan halmokban áll a galambürülék, mintha évszázadok óta nem járt volna ember a verbászi németek evangélikus templomában. Amikor belépünk a főkapun, s elbotorkálunk a szétszerelt harangok mellett az oltár felé (soha nem érünk oda), balkáni gerlék, parlagi galambok százai rebbennek fel, és kavarognak zavarodottan a szentély fölött.
A verbászi csend lapos, nyomasztó és gyanakvó mostanában. Ez a dél-bácskai huszonötezres városka azon Kárpát-medencei települések közé tartozik – mint a románok szent Gyulafehérvára, a „mártírváros” –, amelyekben ingerülten fordulnak meg a főutcán a járókelők, ha magyar szót hallanak, és amelyekben a helybéli magyarok előszeretettel húzzák meg magukat leeresztett redőnyű, erődítményre emlékeztető házukban. S aki tud, rezzenetlen arccal megy el az ocsmány lila tintával összekent épületek, a fölgyújtott templomkapuk előtt. Szépen szaporodik Verbászon az idegen anyag: a magyar vagy német emlékekre rakódó korom, tinta és guanó.
Fürchtete Gott, ehret den König, habt die Brüder lieb – olvasható a gót betűs felirat a németek templomának homlokzatán, a bejárat fölött. Az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek, a testvéreket szeressétek. Mikor ezeket a parancsolatokat 1820-ban, a templomépítés befejezésekor felvésték a II. József alatt odatelepített öntudatos pfalzi telepesek, még beláthatatlan messzeségben volt az az időszak, amikor az ő Werbassuk és a mi Verbászunk a Titoverbász (Titov Vrbas) nevet nyeri el a jugoszláv keresztségben; s amikor a partizánok bosszúhadjárata után megindulnak a marhavagonok a bácskai németséget (meg magyarságot) elnyelő megsemmisítőtáborokba. Közben Montenegróból harsány, kötekedő hegyi népség telepszik be a megüresedett házakba, s kerül végül óriási túlsúlyba, hogy az ordibálás kultúrája megteremtse a zajos és nyomasztó verbászi csend fölényét. S még elképzelhetetlen meszszeségben az az idő, amikor majd galambrajok tucatjai telepednek be a kívül-belül omladozó, de még így is impozáns istenházába, mert a vasárnapi liturgiára összegyűlő maradék evangélikusnak végül elegendő lesz a régi német iskola tanterme is.
Már nincs, aki emlékezhetne rá, de az 1820-as években Verbász Bács-Bodrog vármegye egyik legszebb és legvagyonosabb községe volt a Ferenc-csatorna mellett, amely akkoriban Magyarország legjelentékenyebb közlekedési csatornája: turbinás malmok őrlik a környező fekete földek gabonáját, sertés- és fakereskedelemből hízik a lakosság, olajsajtoló, kender- és cukorgyár a motorja a polgárosodásnak. De nem érdemes erről beszélni: Verbász ma lerobbant, ízig-vérig balkáni kisváros az utcákon őgyelgő, ingerlékeny kisszerb munkanélküliekkel, a „hegylakókkal”, rejtőzködő magyarokkal, német nevű, de elmagyarosodott református svábokkal; a kendergyár kútjában néhány tucat halottal, a város peremén talán többel is, akiket elevenen vagy holtan löktek a föld alá Tito partizánjai az 1944–45-ös bácskai vendetta során. És ott van még a magyarok temetője, amelyet ma dzsungel és szemétdomb fed, csak a ravatalozóba beköltözött cigány család tart rendet benne. Néhány éve átvezették rajta a városi szennyvízcsatornát, csak úgy dőltek a sírkövek az exkavátorok nyomán, de még így is sokkal jobban járt, mint a németek sírkertje, amelynek helyén ma gondozott gyepű futballpálya található. Jó kis rangadókat rendeznek ott.
Mindez része a verbászi csendéletnek. Egy szétszerelt, összepiszkított harang a legkevesebb.