A mértékletességre biztató példabeszédek gyakorta érvelnek a test végességével a világhoz képest. Miért is vagy mohó, hisz úgyse tudhatod fenékig hörpinteni a tengert? Három sütemény fölött már hányinger környékez. Bulvárlap címoldalán zabaverseny: kibe hány rántotta fér – de miért lennénk szerények, amikor elménkkel a végtelenből bármikor ki tudjuk meríteni az örök időt? Miért is korlátoznánk magunkat keretek közé, mikor a képzelet elvileg határtalan? Paradoxmód bennünk épp az állati, a testi, az e földi, a világi az, ami szerénységre – és mint mulandó, sietésre – int, míg a szellemi az, ami korlátlanság felé taszajt, hogy ugyanő az etika által megcsókoltatva később ismét visszakényszerítsen az immár felismert csekélybe. Csekélységem? Alászolgája.
Utunk, az emberiség által eleddig megtett tízezer évnyi útidő is lényegében erről szól. Az ember tízezer éve parancsolni kezdett a magoknak. Megmondta, hova hulljanak, s így hatalma lett a növényvilág fölött. Aztán parancsolni kezdett az állatoknak. Megmondta nekik, hogy ki a fiuk. A tehéntőgynek minden ember a fia, így lett az emberfia úr az állatvilág fölött. E kreatív parazitizmussal aztán immár nemcsak puszta biológiai igényeit kezdte kielégíteni, hanem, ahogy manapság az életmódmagazinok mondják, kezdte megvalósítani önmagát. Valósítsd meg önmagad, oye… Piramisok, nagyvárosok, Babilon, Ninive, Jeruzsálem. A szolgasorba kényszerült magok, fejt tőgyek s engedelmes szamarak oksági ükunokájaként megszületett: a szent, majd pedig a szent kétségbe vonásán keresztül a tudományos technikai civilizáció. A valaha sovány emberiség eljutott a permanens zabaverseny állapotába – nem tréfadolog: az Egyesült Államok első számú egészségügyi problémája ma a túlsúly –, mi több, a totális gátlástalanság birodalmába, hisz a technika segítségével a testileg lehetségesnél milliószor gyorsabban számol. Ekkor aztán az ökológusok egyszer csak rádöbbentik, meglehet, Bayer Zsolt stílusában, hogy „a pofátlanságnak is van határa”. S olyan könyvek kezdenek megjelenni, mint Small is beautiful, a csekély a szép. Uraim, szerénység.
Nemcsak az emberi faj, de az egyed is hasonló pályát fut be élete során. Karinthy gyönyörűen megírta. Ember tervez, Isten végez. Előbb-utóbb belefutunk a fiatalemberbe, aki még nagyon akart, s rádöbbenünk, hogy nemcsak egy nő, de a remény is lehet hiú.
Josephine Baker például, Jézus leányaként, elhatározta: közel engedi magához a kisdedeket. Örökbe fogadott vagy tucatnyit a legelesettebbek közül, mert aki zörög, az engedtessék be, csakhogy egy idő múlva, bármily jók is vagyunk, megtelik a hajó. Telt lesz a ház. S az újabb bekéredzkedőnek a biztonsági őr azt mondja: te nem jöhetsz. Márpedig aki ekkor kinn marad, az nincs kevésbé kinn, mint aki elsőre van kinn. Neki édes mindegy, hogy egy önző, gyermektelen milliomos vagy az önmagán felül jó Josephine Baker tagadta-e meg.
Peterdi Pál mondta egyszer: hátha véletlenül örökké fogok élni, hátha én leszek az az egy, akinél elromlik a halál. A hosszú élet sohase csap örök életbe át. Akárkin, akármin is próbálunk segíteni, adatik egy pillanat, amikor ki kell jelentenünk, rajta, ezen nem segíthetünk. Éretlen orvos az, akinek nincs még saját halottja. Így értelmezve a lét és az erkölcs a valamirevaló emberben csak egyfajta gyászmunka által hangolható össze. A világért elvileg vállalandó határtalan felelősség temetett tetemeivel kell együtt élnünk. Az, hogy nem tudjuk egy személyben megváltani a világot, haláleset, mely feldolgozásra szorul. A bölcseség egy fft.: fordított felelősségű társaság. A bölcs már feldolgozta, hogy nem mindenható. Neki már nem filozófiája van, hanem életfilozófiája. Ő már boldog és nem cselekvőképes. Isten irgalmazzon neki.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
