Éjfél a Moszkva téren

Fekete volt a karácsony is, miért lett volna a szilveszter fehér? Bár én ismertem egy Fehér Szilveszter nevű srácot, de ő olyan sötét volt, hogy Nigériába disszidált. Na mindegy. Úgyse volt még életemben egy jó szilveszterem se.
De nem ezzel akartam kezdeni. Hanem a különéléssel. Sőt még előbb: a házassággal.
Voltál már szerelmes? Akkor tudod, miről beszélek. Ne keresd a boldogságot, mert nem találod, mint öregember az orrán lévő szemüveget. Szerelemből házasodni kockázatos, de Isten legalább jót szórakozik rajta. Amikor a szex már veszélyesebb kezd lenni, mint a dugás utáni cigaretta, egyre többen lesznek szerelmesek.
Szerelem az, ha ketten vagytok lükék. Mindketten sebezhetővé váltok. A szerelem fölnyitja az ember mellkasát, a szívét, és ez azt jelenti, hogy valaki a bensőjébe került, és összezavarja az ember buta életét.
Fölépítetted a védelmi vonalaidat, senki sem okozhat sérülést, gondolod. Aztán egy fafejű valaki, aki ugyanolyan butácska, mint bárki más, belép a te dinka életedbe. Odaadsz neki egy darabot magadból. Senki se kérte, hogy ezt tegyed. Aztán egy sötét napon egy kis csók vagy egy mosoly, és az életed már nem tiéd többé.
A szerelem olyan, mint a túszejtés. Vagy mint egy gyönge gyomrú kannibál. Fölzabál, és otthagy könnyezve a sötétben egy olyan mondat miatt, hogy például: Te meg a te regényed!
Ez fáj. Nem csak képzelgés ez. A lelked kapott sebet. És menekülsz. Hiába hízelkedik már a másik. Ez csak kölni. Nem inni kell, csak szagolni.
És egy napon ott találod magad abban a garzonban, a padlón, amelyet a nevelt lányodnak vettél induló lakásnak. De te lettél az induló.
Kezdetben a feleséged gyönyörű lányokat vesz föl a kerámiaműhelyébe. Nem csalod meg. Na jó: eggyel mész öt sarkot kézen fogva, plusz egy csók.
Ne legyél hűtlen a szeretődhöz, kivéve, ha a feleséged. Mondják az okosok. A másik fele a házinyulakról beszél. Könnyebb megbánni egy bűnt, amit elkövettünk, annál, amit csak készülünk elkövetni.
Gimnáziumi érettségivel jöttek a csajok, és két év alatt megszerezték a kerámiakészítő szakmunkás diplomával felérő bizonyítványát. Nyugtalanítóan szépek jöttek kezdetben. Elég volt rájuk gondolni, és úgy megdöngettem a feleségem az ágyban, hogy levegőért kapkodott. Aztán egyre csúnyábbak jöttek, mert kétévenként cserélődtek a tizenöt év alatt. Már a barátaim is kiszúrták, hogy egyre csúfabbakat, formátlanabbakat vett föl.
De volt ott egy takarítónő, aki gyakran hajolt le, ha hátulról láttam. Kívánatos tompora volt. Néha a szemembe is nézett Bea, mert így hívták. Istenem, kék vagy zöld szeme volt? Vagy kékeszöld vagy zöldeskék? Végül már csak ő dolgozott a műhelyben is.
Aztán, amikor már különváltan éltünk első és utolsó feleségemmel, egyszer visszamentem néhány cuccomért, és szinte a kapuban összetalálkoztam az egykori takarítónővel, Beával. Behívtam a házba, és bizony majdnem összekeveredtünk egykori ágyamon. De valamiért csak nem akart menni a dolog. Megadtam a telefonszámomat.
Nem kellett hozzá sok idő, fölhívott. Akkor kaptam otthonról, édes szüleimtől egy kerekeken guruló rézágyat, egy asztalt és két szegedi gondolkodó széket. Íróasztalom meg egy írószekrényem volt már a bizományiból, székem egy baráttól és egy kempingágy egy másiktól.
Bea elmondta, hogy a férje, egy asztalos meghalt (milyen fiatalon, ez nem jutott eszembe). Aztán megtörtént a gorlicei áttörés (lásd első világháború, ahol az apai nagyapám maradványait sátorponyvában hozták volt vissza egy őrjáratból). Volt köztünk vagy tizenöt év, de nem ugyanaz, amit a feleségemmel töltöttem. A szomszédok jól szórakozhattak, mert az ágy kerekeihez nem volt meg az üveg alátét, és néha elindult felfedezőútra a szobában. Már csak egy kormánykereket kellett volna rászerelni, Boncz Gézi barátom szerint.
Volt mit bepótolnunk a kimaradt – pontosabban kihagyott – évek miatt, kezdetben ki sem mozdultunk az ágyból. Pedig nem kellett volna szégyellnem sehol. Kivéve, ha megszólalt. Halk, kicsit rozsdás hangon beszélt. De hogy miket! Hát miket beszélne egy nő, akinek a legmagasabb végzettsége gépírónői volt.
Az ágyban kivételes tehetségnek mutatkozott. Beszélt egy férfiról, aki még lány korában egy Balaton-parti sátorban megtanította, hogy az ágyban semmit se kell szégyellni. Áldottam is az emlékét.
A takarítóösztön benne volt Beában. Hozott dörzsit (ez egy kis fémszálakból való izé), söprűt, lapátot. Azzal kezdte, hogy mindig kitakarított. A padlót föl-, az ablakokat lemosta. Rájuk is fért, ez igaz.
De legfőképp a lelkemet tisztította. Én fölolvastam neki, amit írtam, ő meg elmondta, hogy miféle disznóságokat kéne belőle kihúzni. Azt meg sem mertem tőle kérdezni, hajlandó volna-e tisztára gépelni nekem a kéziratokat. Úgy éreztem, ez már kizsákmányolás lenne. Kezdetben csak tévét néztünk és kazettákat, az MTV-ből fölvett klipeket hallgattunk-bámultunk. Aztán már elmerészkedtünk a közeli mozikba. Végül már művészfilmekre is elvittem, amit azért talán nem kellett volna.
Olyan volt, mint egy bélyeg. Rám ragadt. Egyáltalán nem bántam. Mindketten magányosak voltunk. Akinek tíz kapcsolata van, annak annyi bánata is. Akinek csak egy, annak se egyszerűbb a helyzete, de az legalább úgy fáj, mintha tíz szeretője lenne. Akkoriban nem ismertem azt a bölcsességet, hogy ha elhagyod a feleséged, hagyd el a szeretődet is.
Az zavart, hogy kezdett kicsit feleségként működni. Például huzatot varrt a műanyag szivacsra az ágyon. Ültünk egymás mellett, pedig bőven lett volna hely a rézágyon. Aztán vettem egy igazi, kettő hússzor egy nyolcvanas szivacsmatracot, ne röhögjenek annyit rajtunk a szomszédok. Attól kezdve a parkettára tett matracon dugtunk.
Ne felejtsük el, hogy akkoriban én még hétvégenként visszamentem Rákosmákosra főzni a családnak, a gyerekekkel és a kutyákkal játszani. Ha Bea nem jött, bosszúból lefeküdtem a feleségemmel. Amikor megtudta – minek hazudtam volna el, ha egyszer nem fogadtam meg Páskándi Géza barátom örökre szóló intelmeit –, olyan balhét csinált, mint egy feleség. Bárkivel lefeküdhettem volna szerinte. Csak a feleségemmel való hálás számított egyedül megcsalásnak.
Raquel Welchet is megcsalta a férje, pedig ő a hatvanas évek legszebb nője volt a világon. Ahogy Brigitte Bardot, egy hasonló aggszűz mondta: jobb hűtlennek lenni, amikor már nem akarsz hű maradni. Nem jöttél, hát rávitt a muszáj, mondtam neki.
Hú, hogy ezért mit kaptam!
Aztán én rám jött az őrület.
Te még nem élveztél el velem soha, mondtam neki. Csak megjátszod az orgazmust.
Hát ezt nem kellett volna mondanom.
Magára rántott, a nyelvét végig a szájamba dugva és ki-be húzva olyat élvezett, hogy majdnem ránk szakadt a mennyezet. Megszámlálhatatlan pulzálás volt a hüvelyében. Eddig is érezhettem volna, ha nem vagyok minden alkalommal részeg, és legalább egy kicsit figyelek rá. Csak csókolgattam utána, az egész testét simogattam-birizgáltam, rövid, de lányos haját simogattam.
Aztán jött a szilveszter. Koszos volt, borongós, reménytelen; a Margit körúton visítottak az elmebeteg papírtrombiták. Nekem a szilveszter olyan, mint a többi nap. Nincs szünet az univerzumban, nem csendesülnek el a teremtett dolgok, mert az emberek újabb tizenkét nyavalyás hónapnak vágnak neki, hiábavaló fogadalmakat tesznek, és berúgnak, mint állat. Jobb volna, ha az újév és a következő karácsony közti kajájukkal lennének elfoglalva ahelyett, hogy a karácsony és újév köztit válogatják meg. Olyan részegek lesznek, hogy megcsókolják, akivel össze vannak házasodva. Pedig nem új év kéne, hanem új lélek. De arra nincs erő. Én meg utálok berúgni, ha kötelező berúgni.
Megjött Bea, és csodálkozott, hogy nem iszom. Pedig piát is hozott.
Ülj le, mondtam neki, és hallgasd meg ezt a számot. És kímélet nélkül lefordítottam neki Bob Dylan opusát. Az öreg Zimmerman, aki Dylan Thomastól vette a nevét, mindig kitalál valamit, ha már temetni akarják (ezúttal szó szerint):

Az árnyékok zuhannak és egész napja itt vagyok
Túl meleg van az alváshoz az idő meg elrohan
Úgy érzem a lelkem acéllá változott
Még mindig megvannak a sebhelyek melyeket nem gyógyít be a nap
Nincs elég hely hogy valahová menjünk
Még nincs sötét, de már kezd szürkülni
Emberi érzéseim lefolytak a csöveken
Minden szép dolog mögött fájdalom van
A nő írt egy levelet és olyan szépen írta
Mindent megírt ami csak benne volt
Nem értem miért kéne ezzel egyáltalán foglalkoznom
Még nincs sötét, de már kezd sötétleni
Voltam Londonban voltam a „gai” Párizsban
Követtem a folyót és megtaláltam a tengert
A világ fenekén voltam mely hazugságokkal teli
Már nem keresek semmit mások szemében
Néha úgy tűnik nagyobb a terhem mint amit elbírok
Még nincs sötét, de már homálylik
Itt születtem és itt is fogok meghalni akaratom ellenére
Tudom úgy látszik mintha mozdulnék pedig
meredten állok
Minden ideg a testemben zsibbadt és sivár
Még arra sem emlékszem mi volt amiért idejöttem hogy valamitől meneküljek
Már az ima mormolását se hallom
Még nincs sötét de már nincs messze

Bea meg sem mert szólalni, nem tudta, mit kell tenni ilyenkor. Azt azért érezte, hogy nem véletlenül ezt a számot tettem föl, és fordítottam le szóról szóra.
Nem megyünk le sétálni?, kérdezte megjátszottan könnyedén. Kihagyott egy jó alkalmat arra, hogy befogja a száját.
De, mondtam, menjünk.
Be-benéztünk egy-egy kocsmába, vendéglőbe, de mindegyik tele volt részegekkel. Ha támadást akarsz intézni egy európai ország ellen, azt ne karácsonykor, újévkor tedd. Amerikát meg a hálaadás napjain rohand le. Négy napig béna az ország.
Végül csak kiértünk a Moszkva térre, a szélbe, ami persze szintén tele volt hajléktalan és hajlékkal bíró részegekkel. Harmonika szólt, a könyvesbódé mögött egy rádiót bömböltettek. Hirtelen csönd lett, mintha késsel vágták volna el a zajt.
Az emberek számolni kezdtek az óra alatt, és pontban éjfélkor durrantak a pezsgők. Ez volt az ő himnuszuk. Vadidgen fazonok csókolgattak, már a leheletüktől be lehetett rúgni. Ölelgették Beát, jól jött a potya smár. Néztem őket, és az járt a fejemben, hogy bár az élet rövid, arra elég, hogy tönkretegyük magunkat.
Menjünk, mondtam Beának. Elindultunk hazafelé.
A liftben azt mondtam neki:
Nekem nem kell szerető. Nem kell senki.
Lefeküdtünk a matracra, amilyen messze csak tudtunk egymástól.
Reggel arra ébredtem, hogy már elment.