Hivatalos őrültek

Az 1960-as években nyugaton több társadalmi szervezet hevesen tiltakozott a szovjet pszichiátriai intézetekben alkalmazott brutális módszerek, az egészséges emberek kényszergyógykezelése ellen. Ezeket az emberjogi akciókat részben a Svájcban élő magyar pszichiáter, az 1956-os emigráció jeles képviselője, Luka László irányította. A külföld tiltakozásának igen nagy szerepe volt abban, hogy a szovjet vezetés kénytelen volt kiengedni fojtó öleléséből a másként gondolkodó Vlagyimir Bukovszkijt, akiről Kun Miklós történész több dokumentumfilmet készített.
– Kutatásai nyomán hogyan látja, vajon a hippokratészi eskü megszegése a politikai rendőrséggel szoros kapcsolatban álló szovjet orvosok részéről a Sztálin nevével fémjelzett totalitárius állam terméke?
– A gyökerek korábbra nyúlnak vissza. Az Európától olykor tudatosan távolodó cári adminisztráció eleve elmeháborodottaknak minősítette azokat a kiváló orosz embereket, akik felemelték szavukat a parlamentáris normákat, a szólás- és gyülekezési szabadságot el nem ismerő, népes politikai rendőrséget működtető rendszer bűnei ellen. Ez történt a sokban konzervatív nézeteket valló Pjotr Csaadajev esetében. A filozófusnak kételyei támadtak a cári rendszer boldog jövőjét illetően. Mivel ennek burkoltan hangot adott, az egyik szakfolyóiratban hivatalosan őrültnek nyilvánították a felháborodott orosz uralkodó, I. Miklós utasítására. Csaadajevhez ezek után időről időre ellátogatott az erre kijelölt rendőrségi orvosdoktor. Az 1830–40-es évek Oroszországára oly jellemző történet azonban eltörpül a száz esztendővel későbbi sztálini gyakorlat mellett. A tömeges tisztogatás során a Szovjetunióba vetődött külföldiek egy része, valamint a magas értelmiség számos jeles képviselője a Moszkva melletti „belije sztolbi” nevű szigorított pszichiátriai kórházba vagy az NKVD, a politikai rendőrség által ellenőrzött kazanyi „ispotályba” került. Az oda bilincsbe szállított, súlyos betegnek minősített páciensek a durva bánásmód meg a gyógykezelés hatására úgy pusztultak, mint a legyek. Kazanyban például a második világháború éveiben megfordult a halálra „kezelt” utolsó észt köztársasági elnök, több amerikai és angol állampolgár, akiket a háborús viszonyokra hivatkozva eltűntnek nyilvánítottak a hatóságok. De raboskodott ott az évek folyamán sok ezer szovjet állampolgár, köztük rengeteg főpap és a kolhozrendszert elítélő, azzal szembeszegülő muzsik is a gulág bugyraihoz hasonló nehéz viszonyok közepette. Érdekesség: az egyik öregasszonyról, aki nem volt hajlandó beadni jószágát a közösbe, kiderült, hogy a Puskin család egykori jobbágya volt!
– Kazanyban a kényszergyógykezelésnek alávetett „politikaiak” több nemzedéke szenvedett…
– Ez igaz. A Volga menti város szigorúan elkülönített, szögesdróttal körülzárt kórházába még Lenin uralma alatt szállították az egészséges, de politikailag renitens, ezért pszichiátriai kényszerkezelésre ítélt betegeket. A hatóságokkal folytatott drámai küzdelem veteránjai – akik között feltűnően sok volt a háború után kitelepített baltikumi és a lengyel – csupán a peresztrojka alatt nyerték vissza szabadságukat. Egy részük félőrülten távozott a kapukon. Hiszen lehetetlen elviselni tizenöt–húsz évet dühöngő őrültek, szadista ápolók és a politikai rendőrség utasításait teljesítő orvosok között úgy, hogy az ember ne az egészségével fizessen.
– Valamennyi orvos együttműködött a hatóságokkal?
– Korántsem mindenki! A napjainkban is Angliában élő Vlagyimir Bukovszkij például a leningrádi pszichiátriai intézetnek a KGB által külön őrzött lakója volt. Amikor 1951-ben ez a szigorított „kórház” létrejött, még börtönszemélyzet vigyázott a betegekre. Bukovszkij kezelőorvosa, egy kedves, művelt doktornő utasításba kapta: olyan orvosságot adjon tökéletesen egészséges pácienseinek, akik szembekerültek a hatalommal, hogy megtörjenek, ideggyenge emberekké és súlyosan beteggé váljanak. Az orvosnő először ott akarta hagyni az állását. De aztán mégis maradt, és szabályos embermentésbe fogott. Bukovszkij és társai a vécében húzták le a nekik adott gyógyszereket, amelyek végzetes kárt okoztak volna a szervezetükben. Ma pedig, mivel a humánus kezelőorvos egykori betegei többnyire külföldön élnek, anyagilag segítik a szegény pétervári nyugdíjasként tengődő, súlyosan beteg doktornőt. Ilyen eset azonban nem túl sok volt. Ugyancsak Bukovszkij egy egész adatbankot gyűjtött össze a KGB kötelékeiben szolgáló szadista pszichiáterekről. Közülük Lunc professzor odáig süllyedt, hogy amikor a május elsejei meg a november hetediki rendezvényeken beszédet mondott, fehér köpennyel alig eltakart KGB-ezredesi egyenruhában köszöntötte hallgatóit. A másként gondolkodók igazi réme azonban Sznyezsnyevszkij professzor volt, a politikai ellenzékiség fogalmát szerinte kimerítő „enyhe lefolyású skizofrénia” nevű állítólagos betegség felfedezője. Ő külföldön is többször megfordult magas pártdelegációk tagjaként. Utasítást hajtott végre például, amikor a Kreml urai szerettek volna megszabadulni a nekik nem tetsző mongol államfőtől vagy éppen egy francia kommunista pártvezértől, s annak környezetét meg kellett győzni, hogy az illető nem beszámítható. Végül meg kell említeni a külsőre egy XIX. századi orosz hercegre hasonlító, bűbájos Morozov akadémikust. Amint nemrég kiderült, első számú bírósági pszichiátriai szakértőként néhány társával halálra injekciózott számos politikai elítéltet és jó néhány gazdag embert, akinek vagyonára fenték a fogukat az örökösök.
– Kit kényszerítettek a szovjet hatóságok pszichiátriai kezelésre?
– Többnyire azokat, akik szembeszálltak a fennálló rendszerrel, kételkedtek annak felsőbbrendűségében. Netán házilag előállított röplapokat gyártottak, vagy a hosszan kígyózó sorokban gúnyos megjegyzéseket tettek Brezsnyevre meg Andropovra. Akadt közöttük a Krím félszigetről egész népével elűzött tatár fiatalember, aki gumicsónakon meg akart szökni a Fekete-tengeren át. Ő „dühöngő őrültként” évekig szenvedett zárt intézetekben. A tehetséges ukrán matematikus, Leonyid Pljuscs a rendszer jobbításán törte a fejét, s közben a matematikai játékok lélektanával, a valószínűségszámítás különböző módozataival foglalkozott. „Mániákus félőrültnek” minősítették. A szovjet másként gondolkodók egyik példaképe, Pjotr Grigorenko tábornok nyíltan vállalta, hogy szakít a sztálini eszmeiséggel. Kevesellte a hruscsovi reformokat. Erről beszélt egy taggyűlésen. A teljesen egészséges öregembert ezért szigorított pszichiátriai intézetbe juttató belügyesek meg voltak győződve, hogy nagyzási mániában szenved. Az 1956-os magyar forradalommal szimpatizálók közül is feltűnően nagy volt az őrültnek nyilvánítottak száma, akik a végén – megjárva az ideggyógyintézeteket – a gulágon kötöttek ki. Natalja Gorbanyevszkaja költőnő 1968 augusztusában néhány társával tiltakozott a Vörös téren a csehszlovákiai intervenció ellen. Őt és több társát ezért ugyancsak kényszerkezelésnek vetették alá. Az egyik bizonyíték ellene az volt, hogy gyerekkocsit tolt maga előtt…