Elég a politikailag korrekt, agyoncicomázott, semmitmondó beszédből! Ez az év mindenki előtt egyértelműen igazolta, hogy sok sebből vérzik Franciaország. De már jó ideje. A május végi európai uniós alkotmány elutasítása, amely áttételesen azóta is fékezi az EU munkáját, és az őszi külvárosi lázongások, amelyek bizonyították a francia társadalmi modell csődjét, csupán kézzelfogható külső jelei voltak ennek a válságnak. A jobb- és a baloldalhoz így vagy úgy kötődő francia értelmiségiek – közgazdászok, szociológusok, filozófusok, társadalomkutatók, történészek, de például a külvárosok polgármesterei is – egyre-másra kezdtek alapos és szókimondó elemzéseket közölni Franciaország valós helyzetéről.
Ezek pedig a gazdasági vegetálás, a folyamatos politikai tehetetlenség a munkanélküliség leküzdésére, az időről időre fellobbanó külvárosok, a pazarló közkiadások és az elszigetelődés Európában az alkotmányra mondott nemmel. A francia társadalom ahelyett, hogy reményként fogná fel az európai építkezést, fél tőle, és joggal, mert az veszélyt jelenthet az életmódjára, a munkahelyére. Hát hogyan tudnánk megvédeni az európai eszmét, ha az európaiak sem vélik felfedezni magukat a nekik ajánlott unióban? – tette fel a kérdést A félelem társadalma című, a közelmúltban megjelent könyvében Christophe Lambert.
Mitterrand-tól Chiracig, a baloldaltól a jobboldalig – nem beszélve a politikai társbérletükről – majd harminc évig sikerült ezt a súlyos válságot elfedniük – állapította meg Claude Imbert, a Point magazin vezércikkírója. Mégpedig valamiféle puha testű szocializmussal, amely távol áll az angol, a skandináv modelltől, mert ezek legalább képesek voltak a világpiac kihívásaival szembenézni, és alkalmazkodni azokhoz. Úgy tűnik, folytatja Imbert, a liberális hagyományokkal rendelkező angolszász országok, mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia a győztesei a globalizációs versenynek. De a szociáldemokrata vonalhoz tartozó svédek, norvégok, finnek, dánok is ott vannak az élbolyban. Ezzel szemben az állam szerepét hangsúlyozó Japán és Franciaország akadozva halad a pályán, nem beszélve Németország korporációs modelljéről.
A francia politikai élet tehetetlen, hogy kiutat ajánljon a majd negyedszázados gazdasági és társadalmi válságból. Mégpedig azért, mert Franciaország fél az igazi reformoktól: mindenki elismeri azok bevezetésének szükségességét, ám a reformok személyes következményeit elveti. A „képrombolóknak” nevezett „igazmondók” hulláma változást sürget, mégpedig valódi reformok útján – nem is rejti véka alá reményét a francia hírmagazin.
Egyesek a képrombolók közül emlékeztetnek arra, hogy – mint kétszáz éve mindig – egy új francia alkotmány elfogadásával lehetne megtalálni a politikai válságból való kiutat. A VI. köztársaság megalkotandó alaptörvénye megnyugtatná és meggyőzné az országot, történelmi fordulatot hozna – legalábbis a benne bízók szerint. Ugyanis most az egész társadalom fokozatos elemeire történő széthullásának vagyunk tanúi – állapította meg cikkében Nicolas Baverez közgazdász.
Üdvözöljük Frankhonban, a jó borok, a csodálatos kastélyok, a káprázatos műremekek, a sokcsillagos éttermek és a 2,8 milliónyi munkanélküli hazájában! Hosszú évek óta ugyanis ezen utolsó megállapítás is a francia társadalom különlegességei közt említendő. Az 1973-as olajválság következtében kezdett el sokszorosan növekedni a francia állástalanok száma, 1975-re elérte az egymilliót. A szocialisták 1981-es hatalomátvételekor kétmillióra rúgott a munkanélküliek száma. Pár év alatt Mitterrand elnök is hozzáadott vagy félmilliót, mígnem 1993-ban már hárommillióan kerestek munkát.
De hát miért nem hoztak sikert a különböző kormányok intézkedései, miközben más országok eredményesen tudták csökkenteni az állástalanok számát? Például Nagy-Britannia, ahol az 1993-as 10,3 százalékos munkanélkülihad az idén 4,5 százalékosra módosult. Hasonló eredménnyel dicsekedhet Dánia is, az említett évtizedben tíz százalékról öt százalék alá esett az állástalanok száma. A pálmát Európában Írország viszi el, amely majd 16 százalékról csökkentette 4,2 százalékosra a munkanélküliséget.
Jacques Marseille tabudöntögető írásában a tehetetlenség okait kutatja. A francia munkanélküliség főként a 25 évnél fiatalabbakat (24 százalék), az 55–64 éveseket (37 százalék) és a bevándorlókat (40 százalék) sújtja. Ám ha összehasonlítjuk, hogy egy munkaképes lakos hány munkaórát dolgozik egy évben, még megdöbbentőbb eredményre jutunk. Az Egyesült Államokban az 1980-as 814 órás szintről mára 872 órára nőtt a munkával töltött idő, hasonló mutatók alapján Nagy-Britanniában 786-ról 792-re emelkedett a munkaórák száma. Dánia 1980-as 755 órás eredménye mintegy 30 órás mérséklődést mutat, ám mindez semmi a franciák rekordjához: a huszonöt évvel ezelőtti 718 órás munkateljesítményről manapság csak 597 órát értek el. Ez napi nyolcórás tiszta munkaidőt számolva 75 nappal egyenlő! Tehát még akinek munkája van, az is sokkal kényelmesebben teszi a dolgát, mint a nagy versenytársak.
De miként értek el ilyen kimagasló eredményt a munkanélküliség csökkentésében Nagy-Britanniában vagy Skandináviában? A munkanélküli-segély összegszerűsége és időtartama sokkal kevésbé nagyvonalú Nagy-Britanniában, mint az északi országokban. A skandinávoknál viszont magas az adóelvonás – kicsit több, mint Magyarországon –, ebből tudnak bőkezűbbek lenni.
Dániában és Svédországban a szakszervezetek, amelyek a munkaerőpiac 80-90 százalékát ellenőrzésük alatt tartják, errefelé szentnek és sérthetetlennek tartott kollektív szerződéseket kötnek a munkáltatókkal. Az állam csak nagyon ritkán és akkor is csak kevéssé avatkozik be e szerződésekbe, amelyek valóban csak a minimumot tartalmazzák. A vállalatok könnyen elbocsáthatnak és felvehetnek munkásokat. Egy felmérés szerint a dánok egyharmada minden évben munkahelyet változtat vagy esetleg arra kényszerül, mégis kiválóan működik a munkaerőpiac. A munkanélküli-segély évi 20 ezer euróban (nagyjából ötmillió forint) van maximálva, és négy évig jár. Azonban ha a munkanélküli több munkát is visszautasít, akkor segélye fokozatosan csökken, esetleg meg is vonhatják tőle.
A britek ellenben a gyakorlatban is tesznek azért, hogy valaki visszatérjen a munkaerőpiacra, azaz valóban dolgozzon. Ha valaki felkeresi a munkaerő-közvetítőt, ott ügyfélnek érezheti magát, nem pedig nyomorult, senkinek se kellő munkanélkülinek. Az ellenőrzés lényeges pont a brit rendszerben: minden 15 napban az ügyfélnek el kell látogatnia az irodába, és be kell számolnia arról, milyen munkát keresett az elmúlt két hétben, mégpedig dokumentumokkal kell ezt igazolnia. Egy idő után – még ha ideiglenesen is – el kell fogadnia olyan munkát is, amelyhez nem fűlik túlzottan a foga. Például egy restaurátor egy ideig bolti eladóként keresheti kenyerét, míg az őt kielégítő munkát meg nem kapja, ám az áruházi fizetése jóval meghaladja a szigetországban elég minimális segélyt, és legalább nem is törődik bele a kilátástalanságba – állítják a britek. Ilyenről Franciaországban hallani sem akarnak. Mindenesetre a Point londoni tudósítói úgy érzékelik, hogy egyre több francia szakértői küldöttség érkezik tanulmányozni Angliába a munkanélküliség elleni harcot. A 2007-es franciaországi választások nem is tűnnek olyan messzinek.
A francia társadalmi játékszabályokat meg kellene változtatni – derül ki nem egy írásból. Ez biztosan lassú és sokaknak kényelmetlen folyamat, amelynek során fel kellene hagyni a politikai korrektséggel, hogy hatékonyabb Franciaország születhessen. A nagy francia állami vállalatoknál működő szakszervezeteknek engedniük kellene „az elért társadalmi jogokból”, amelyek fontos politikai tényezővé emelték a volt munkásság, ma már inkább alkalmazotti réteg képviselőit. De nem, őket nem azért hozták létre, hogy engedjenek. Minden évben borítékolható, hogy általában a nyári szünet után, úgy október tájékán megkezdődik a különböző szakszervezetek – ilyen vagy olyan követelésű – sztrájkszezonja. Ma a vonatvezetők, holnap a postások, holnapután pedig a metrósok hagyják abba a munkát. Előfordul, hogy mind egyszerre. Természetesen az év végi ünnepeket megtartják, majd csak januárban kezdenek felkészülni a tavaszi akciókra, amelyek el is tartanak a nyári szabadságolásokig – mondják a képrombolók az érdekvédelmi szervezetekről kissé cinikusan a „valódit”.
A francia közkiadások Európában a legmagasabbak között vannak: az éves nemzeti jövedelemből 53,4 százalékot visznek el, csak Svédország és Dánia előzi meg kevéssel Franciaországot ebben az összehasonlításban. Az állami kiadások terén Kanada hajtotta végre a leglátványosabb lefaragást. Vajon Franciaország miért nem tudja követni Ottawát, miért nem képes az elmúlt évtizedek egyetlen kormánya sem fellépni a közpénzek elszivárgása ellen? A Point újságírói megpróbáltak információkat szerezni a francia államgépezetről, kevés sikerrel. Eközben a francia állam ugyancsak eladósodott: egy francia talán még sohasem látott egyben annyi pénzt, amennyi az „adóssága”, 16 700 euró egy főre számítva. Az államadósság mértéke meghaladja a nemzeti össztermék évi mértékének 63 százalékát, ilyen mutatókkal Párizs – ha most vezetnék be az eurót – ugyancsak várólistára kerülne.
Csak a legfontosabbakat tudtuk kiemelni a sorjázó válságjelek közül. Mindezek megoldására létezik egy mód: igazat kell mondani a lakosságnak, és meg kell kezdeni a reformokat, hogy a nemzet versenyképes maradjon. Franciaország egyre több szegényt „termel”, miközben hagyja külföldre menni a tehetségeket és a gazdagokat – állapította meg egy vállalkozó. Ám az ország még így is számtalan adut tart a kezében, kezdve a jól alakuló demográfiai mutatóktól a sokak által irigyelt franciás életmódig, a befektetésre váró hatalmas pénztömegig és nem utolsósorban az „agykapacitásig”. Ezeket kell minél előbb mozgásba hoznia.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
