Mérget vennék rá, senki nem emlékszik ma már arra, milyen volt a híres késmárki pumpernikli vagy a Tátra mézeskalács íze, nem beszélve Hayde Károly uram főtéri üzletéről, amelyben minden minőségben, nem pedig mennyiségben árusították az oltári gyertyákat az ünnepi nyalánkságok mellett. Matematikai képtelenség, hogy bárki is emlékezzék erre. Az egykor szász többségű, jelentősebb magyar polgársággal is rendelkező szepességi poliszból mára Kezmarok, egy feszengő, helyét nem találó tót telepesváros lett, amelynek lakói idegenkedve téblábolnak az utcákon, s kikerekedett szemmel bámulják mindazt, ami a háborúk előtti Késmárkot idézi. Hétvégente pedig hazamennek magurabeli hegyvidéki szülőfalujukba, s olyankor, főleg telente, halálos csend telepszik a borotvapengével körülmetszett óváros pártázatos tornyára, Thököly várkastélyára, amelynek kapujából tiszta reggeleken látni a Tátra csúcsait, a városházára, a semmibe nyíló boltívekre.
A szászokból és a magyarokból is csak hírmondó maradt, akik bizonyára mit sem tudnak már Hayde Károlyról. Derék cipszer patrícius lehetett, a késmárki Hayde család sarja, aki a világ legszellemesebb mesterségét gyakorolta, legalábbis Mikszáth szerint. „Nem a Merkur patronátussága alatt áll az, hanem az Ámoré alatt. Csupa merő szerelem, csupa incselkedés. Nem is mesterember a mézeskalácsos, hanem poéta. Hangulatot ébreszt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat a süteményeivel, mint az a gondolataival. Úgyszólván a szájába rágja a vásárlónak, ötletekkel látja el, hogyan legyeskedjék, csintalankodjék a fehérnépek körül. Ott van a mézeskalács szív – egy kis célzás; mandulával kirakott lovas – egy kis jóslás; pólyás baba vagy csak a bölcső – egy kis szemtelenkedés. Hanem ha az apa veszi, minden figura csak nyalánkság” – elmélkedik az elbeszélő A fekete városban.
A mézeskalácsosság valóban szellemes mesterség, már csak azért is, mert eredete a szertartásos kannibalizmus ántivilágába vezet. A tésztából gyúrt alakok talán egy véres rítus megszelídülésének emlékei, s a civilizáltság bizonyos fokán már elegendő volt valakinek a kisütött mását elrágcsálni ahhoz, hogy életszentségét magunkhoz vegyük. Mert nemcsak huszárt, pólyás babát (!), szívet (!) sütöttek eleink mézeskalácsból, de Szűz Máriát, Szentháromságot és Jézus Krisztust is. Sőt a középkorban leginkább a kolostorok monopóliuma volt ez a mesterség, hozzánk feltehetően nyugati (többek között szász) szerzetesek hatására került a XVI. század tájékán.
Bár a Felvidék mézkultúrája, mézeskalácsossága mindig is híres volt (1725-ben Kassán például az egyik mester egyetlen alkalommal 71 000 darab mézeskalácsot vitt a vásárra), a múlt századfordulóra, amikor Hayde uram büszke hirdetése közkézen foroghatott a Tátra környékén, már teljes hanyatlásnak indult ez a mesterség. Úgy látszik, az emberek más táplálékok és jelképek után néztek, mert a régiekben már nem találtak elég szentséget. Talán csak a kissé a középkorban ragadt, merengő Szepesség nem tágított a mézes lovasoktól és a tükrös szívecskéktől.
S hogy milyen volt a híres késmárki pumpernikli? Finom mandulából és citronátból álló sütemény, amelyet kenyér formában sütöttek, s aztán felszeletelve átsütöttek. Jó étvágyat!
origo.hu
Így nézi le a nőket és tölti ki a dühét rajtuk Magyar Péter
