A szökőár okozta borzalmak mellett a tudósító azzal szembesült Srí Lankán, hogy a különböző vallású emberek másképp fogadják a bajt. A romok között a sebesülteket ellátó magyar orvosok ugyanis azt tapasztalhatták, hogy a buddhista vallásúak európai ember számára talán túlságosan is fásultan, sorsukba beletörődve fogadták a tragédiát. Ez a mi karmánk, a következő életünkben jobb sorunk lesz, mondták, és ültek a földön egykedvűen. A muzulmán vallású károsultak úgy gondolták, hogy Allahnak célja volt az eseményekkel, ezért a mecsetek közelébe húzódtak, ahol írástudóik majd elmondják nekik, mi a jövőbeni tennivaló. A keresztények az ijedség elmúltával azonnal visszamentek a romok közé menteni a menthetőt: összeszedték a megmaradt edényeket, ruhaneműt és építőanyagot, és új helyet kerestek az újrakezdéshez.
Indonézia Aceh tartományában, ahol mintegy kétszázezren haltak meg, különös volt megtapasztalni, hogyan segít a legenda a szörnyűségek feldolgozásában. A teljesen elpusztult Lam No falu túlélőitől hallottam, hogy csoda történt: a tengerparton lévő mecsetük túlélte a pusztítást, a víz kettévált az imahely előtt. Igaz vallás a miénk, mondták, Allah megvédte a templomot. Távolról valóban úgy tűnt, sértetlen a mecset, és erős ellentétben állt a körülötte teljesen letarolt táj képével. Amikor odaértünk a mecsethez, rögtön kiderült, hogy csak a tartófalai maradtak épek, és a teteje sértetlen, a víz azonban átrohant az épületen. A szentély belsejében jókora pálmafa törzse hevert, az emeleti imahelyen (amely hagyományosan a hölgyek helye) fekete zsákokban holttestek vártak elszállításra. A víz még a padló márványborítását is feltépte, a bejárat súlyos, faragott kőoszlopainak egy része eredeti helyétől jó ötven méterre feküdt. Kísérőinket – akik nem jöttek be velünk az épületbe – nem akartuk kiábrándítani, hagytuk, hogy megkapaszkodjanak a legenda nyújtotta fogódzókba, ha ez segít a túlélésben.
Hangsúlyozottan szubjektív összehasonlításra is alkalmat adott a délkelet-ázsiai szökőár nyomán kialakult hazai szolidaritási hullám (ennek konkrét eredményeiről lapunk karácsonyi hét végi mellékletében olvashattak összeállítást). Határon túli magyarként – és a világkatasztrófa helyszínein járó újságíróként – talán jogom van párhuzamot vonni a szökőár kiváltotta együttérzés és a népszavazás végeredménye között. A december ötödiki népszavazást sokan a magyar nemzet tragédiájaként élték meg, az Észak-Szumátra szomszédságában bekövetkezett földrengés és az azt követő gyilkos hullám pedig de facto megölt majdnem háromszázezer embert. Az egyik esemény rólunk, Kárpát-medencében élő magyarokról szólt, a másik egy tőlünk sok ezer kilométerre lévő térség tragédiája. A népszavazás elbukott az érdektelenség és a nemzettársak iránti szolidaritás hiánya miatt, miközben a szökőár áldozatainak megsegítésére megmozdult az ország. Pontosabban fogalmazva: a népszavazás előtt sokan és sokat tettek ugyan a referendum sikeréért (önkormányzatok, egyházak, civil szervezetek álltak ki határozottan az igen mellett), de a szavazópolgárok többségének ingerküszöbét nem lépte át a probléma, ezért nem mentek el voksolni. Igaz, nem mutatott a CNN lassított felvételeket Böjte Csaba árváiról, a délvidéki magyarverések sem uralták napokig a hírműsorokat, és Gyurcsány Ferenc sem adott át két pokrócot a magyarórától eltiltott csángó gyerekeknek. Miközben végtelenül sajnálom a földrengés és a szökőár áldozatait, keserű a szám íze. Nem tudom, igazuk van-e azoknak, akik meggyőződéssel állítják, hogy az év eleji szolidaritási hullám a magyar társadalom december ötödike kapcsán érzett lelkiismeret-furdalásának is köszönhető. Ha ez tényleg így van, még nagyobb az ok a keserűségre, hiszen megint a saját kicsinyességünknek és bűnös hanyagságunknak lettünk az áldozatai. Bár a szökőár méretéhez nem hasonlítható, a bánsági magyarok életében mégis kitörölhetetlen nyomott hagyott a tavaszi árvíz, amelynek nyomán ötven négyzet-kilométeres tenger jött létre a Bánátban. Több mint nyolcszáz ház omlott össze, ötezer embert kellett kitelepíteni. A tragédia furcsa eleme, hogy Románia nem tartott igényt a Magyar Honvédség által felajánlott műszaki segítségre annak ellenére, hogy a víz kiszivattyúzása volt az egyetlen megoldás. Ne tapossa magyar katona az ősi román földet! – lehetett hallani itt-ott, annak ellenére, hogy a két ország hadserege egy ideje közös akolban, a NATO kötelékében elméletileg vállvetve küzd a világbéke érdekében. Az igazsághoz tartozik az is, hogy Románia később elfogadta a magyar környezetvédelmi és vízügyi tárca segítségét, így aztán magyar civilek heteken át szivattyúzhatták a vizet a Bánságban.
A nyár sem múlt el halálos természeti csapás nélkül: a „székely cunami” borotvaként tarolta le Farkaslaka, Szentlélek, Nyikómalomfalva, Kobátfalva, Siménfalva, Bikafalva, Hodgya és Farcád patak menti részeit. Tizennyolcan meghaltak, emberek százai maradtak fedél és ruha nélkül, több mint kétezer házat elárasztott a víz. A magyar társadalom most jelesre vizsgázott szolidaritásból: magyar segített a magyarnak, az anyaországi példás összefogás eredményeképpen karácsonyra a károsultak többsége beköltözhetett újjáépített házába.
Miközben a székelyek még a sarat lapátolták elárasztott házaikból, a világ már New Orleansra figyelt. A Katrina hurrikán elkerülte ugyan a várost, de a gátak nem bírtak a megnövekedett vízmennyiséggel és átszakadtak. A város egy nap alatt víz alá került, és a hírtévék eddig csak katasztrófafilmekben látott képeket közvetítettek: felfegyverzett bandák fosztogattak a városban, teljes volt a káosz, még a mentőcsapatokra is rálőttek. A tudósító – aki mindkét helyszínen személyesen vehetett részt a mentésben – számára érdekes összehasonlításra nyílt mód. A Székelyföldön az amerikai mércével mérve igen szegény emberek összefogtak a bajban, és megpróbáltak egymáson segíteni. New Orleansban sokan nem tudtak mit kezdeni a számukra szokatlan helyzettel. Az eddig csak a filmesek fantáziájában létező apokalipszis hirtelen hétköznapi valóság lett, és az érintettek hollywoodi megoldásokat alkalmaztak a problémára: hirtelen megannyi szárnyas fejvadász ragadott fegyvert, hogy a kegyetlen körülményekhez az általa helyesnek vélt módon alkalmazkodjon.
Októberben egy másik természeti katasztrófa sokkolta a világot: Pakisztánban és Kasmírban több mint nyolcvanezer ember halt meg egy pusztító, a Richter-skálán 7,6-es erősségű földrengés miatt. Mivel a tragédia a hegyek között történt, a rendkívül nehéz terep helyenként lehetetlenné tette a mentést – sok embernek azért kellett meghalnia, mert nem volt elég helikopter a sebesültek elszállításához. Ebben az esetben a tudósító számára az a tapasztalat volt a legszörnyűbb, hogy mennyire kiszolgáltatottá teszik az embert a körülmények: ha úgy adódik, a civilizált világban könnyen kezelhető apró sebbe is bele lehet halni. A neheze csak most kezdődik a túlélők számára, hiszen hajléktalanná vált emberek millióinak kell sátrakban átvészelniük a telet a Himalája kegyetlenül hideg vidékén. A pakisztániaknak másban sem volt szerencséjük: a tragédia csak pár napig lépte át a világ nagy hírtelevízióinak ingerküszöbét, utána nyomban más témák uralták a hírműsorokat, így az amúgy is kifáradt és a korábbi tragédiákban kiköltekezett segélyszervezetek nem tudtak elegendő segélyt és pénzt küldeni a megsegítésükre.
2003 szilveszterét egy sátorban, rumos teával koccintva töltöttem az iráni Bám városában, ahol harmincötezer ember halt meg a földrengés következtében. Tavaly szilveszterkor a nyolcvan százalékban elpusztult Galle városában voltam Srí Lankán, a szökőár túlélői között. Őszintén remélem, hogy az idén végre sikerül itthon köszöntenem egy békés, katasztrófamentes új évet!
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
