(kinek van humora…)

Én nem tudom, hogy a magyar társadalom mikor szabadul meg végre attól a kényszerképzettől, amely a tömegszórakoztatás és -vidítás alapeszközének a hivatásos jópofák által rutinszerűen művelt, humorosnak nevezett gusztustalanságot tekinti. Azt mondják, hogy a humor a gyengébbek, a kisebbségben lévők fegyvere, így nem szolgálhatja sem a zsarnokságot, sem azokat a hatalmi tényezőket, amelyek a demokráciákban is jelen vannak. A viccek – legalábbis a jók – sohasem kormánypártiak, nem ajnározzák a rendőrséget, a katonaságot, a hivatalokat, de a gazdagokat sem, viszont bizonyos rokonszenvvel szólnak azokról, akik kívül esnek a többség által képviselt bevett és szokványos dolgok körén. Megfigyelhető, hogy még a bolondokról szóló viccekben is megjelenik valami kajla rokonszenv, amely egyúttal a túl pedáns normális voltát is kritika tárgyává teszi.
Ezért érthető s egyben furcsa, hogy Magyarországon a Kádár-korszakban a kabaré az egyik legnépszerűbb szórakoztatási forma lett. Érthető azért, mert az elnyomó, egyben elferdült rendszer iránti tiltakozást fejezte ki, furcsa azért, mert éppen ez a rendszer támogatta és favorizálta a kabarét. Ily módon mintegy megfelelő mederbe terelte a társadalmi elégedetlenség egyébként lassan csordogáló csermelyét. A kommunisták és a szocialisták „nevetségessé tétele” nem ölt, inkább üdített, a kabaré nem döntött le semmiféle tabut, sőt a főbálványt, Kádár Jánost misztikus magasságokba emelte. Egyszóval szépen betöltötte az udvari bolond szerepét, s a „király” egyik – nem is mellékes – hatalmi eszközévé vált.
Emlékezhetünk rá: egy ország ült a tévé előtt, amikor elkezdődött a szilveszteri kabaré, tele ártatlan paródiákkal, óvatos odamondogatással, a közmegegyezés tárgyát képező bírálatokkal. A néző, ha nem volt teljesen hülye, minden szilveszteri humordömping után kissé lemerevedve és csalódottan kelt fel a karosszékéből, sohasem következett be a jókedv áradása, még akkor sem, ha kétségkívül a nagy tehetségű Hofi Géza volt a főszám. Ő, akit Komlós János irányító keze terelgetett a politikai kabaré útvesztőjében, elképesztő talentumával néha áttörte a domesztikált műfaj korlátait.
Számomra Hofi volt az utolsó, aki valamikor könnyekig megnevettetett. Ő alapozta meg azt a legendát, amelyen később humorista- és parodistanemzedékek élősködtek. Talán ő volt az utolsó mohikán, Kellér Dezső és Salamon Béla leszármazottja. A kabarén nem fogott a rendszerváltozás, a magyar szórakoztatóipar nem újult meg, sőt az úgynevezett humor egyre inkább belterjessé vált. Hivatásos, ám tehetségtelen művelői lényegétől is megfosztották, mint szocialista maradvány, a posztszocialista hatalom és kormányok leghűségesebb kiszolgálója lett.
Kétségkívül a Kádár-korszak fundusából élt s él mind mostanáig. Részben azért kicsúszott a lába alól a talaj, trágárabb lett és ostobább. A maga módján jelenleg rémes, szinte horrorisztikus. Mintapéldánya a Heti Hetes, ami egymás közötti röhigcsélésben véli meglelni a humor forrását, a legbornírtabb nézők figyelmére és elfogultságára számítva. Bízvást köpedelemnek nevezhetnénk azt a szervilizmust, amellyel a Heti Hetes szereplői elvállalják az udvari bolond szerepét, amikor baloldali kormány birtokolja a hatalmat. Józan eszükből és szakmai rutinjukból csak annyit őriztek meg, hogy a nyílt talpnyalás helyett kissé bonyolultabb módon szolgálják a balliberális kormány érdekeit. Mivel tudják, hogy a humor általában bírálatot tartalmaz, az ellenzéket csepülik, példásan aláröhögve egymásnak. Ez magának a humoristamesterségnek a nyílt elárulása, nem beszélve arról, hogy a humorhoz távolról sincs köze. Elfogulatlan szemmel nézve is ezek a bohócfigurák önmagukban nevetségesek, de nem bohócként, hanem kufárként.
Hogy mit hisz a Heti Hetes közönsége mégis humornak, én nem tudom…