Gyakran merül fel a kérdés egy-egy alkotó esetében: hogyan lehetséges, hogy a művész és az ember olyan különböző képet mutat? A legjobb példa erre a Liszt Ferenchez (1811–1886) legközelebb álló kortárs zseni, Richard Wagner, akinek istenekről szóló muzsikája ellentmondásban volt gyarló emberi viselkedésével. Liszt művei azonban éppenséggel hű portrét festenek alkotójukról. Gondoljunk csak néhány festményre, képre, rajzra vagy akár karikatúrára: Liszt mint a zene fejedelme, a varázsló, az ihletett előadóművész, a nők bálványa, az abbé, a jóságos mester tanítványai körében, a kortárs műveket bemutató karmester! De e vizuális ábrázolásoknál hívebb és hitelesebb az, amit halhatatlan zenéjéből hallhatunk, és hallatlan játékában hallottak a kortársak. Ennyi formában, ezer színben megmutatkozó sokféleség láttán joggal kérdezhetjük: lehetséges, hogy egyetlen ember ábrázolásai ezek? Liszt kortársa, a zongorista Busoni mondta: „Mi csupán egy-egy színei vagyunk a napfénynek. Liszt viszont maga a napfény…” A legenda szerint egy alkalommal, amikor zongoristák voltak együtt, egyikük azt javasolta, kinek-kinek találják meg a rá legjobban illő hangnemet. Mikor Lisztre került a sor, mindannyian megegyeztek: ő az összes hangot magába foglaló kromatikus skála. Amiként Liszt egy-egy szerzőhöz nyúlt, ahogy azok méltó és tökéletes médiája lett, abban megnyilvánult, milyen méltó és tökéletes médiuma volt mindegyiküknek. Például amikor Beethoven szimfóniáit zongorán szólaltatta meg, az átirat „csupán” zseniális letét maradt, nem tett hozzá és nem vett el, „csak” két kézzel hallhatóvá tette a szimfonikus zenekari kompozíciót. Schubert vagy Schumann dalainál már a dal szellemének megfelelő variációk hozzáadásával adózott a szerzőnek. Az operánál az ének és a zenekar mondanivalóját a zongora technikai lehetőségeinek nyelvére fordította. Így például a Rigoletto négyesénél a tenor hang érzelmi áradását futamok tobzódásával tolmácsolta, mondhatnánk: műfordította.
Most füleljünk oda, hogyan hallgat bele Liszt, más dimenziók médiuma a jövő zenéjébe! A legközelebbi jövő a kortárs Richard Wagner, akinek műveit a jövő zenéjeként értékelték a korabeli kritikusok. Ezt jövendölte meg Liszt számos alkalommal műveinek harmónia- és formavilágában. De Liszt a távolabbi jövőt is meglátta. Bár öregkorában találkozott is Debussyvel, a francia impresszionizmus hangja jóval Debussy születése előtt feldereng Liszt műveiben. Így például a Spozalizióban, amelyet 42 évvel azelőtt írt, hogy Debussy E-dúr arabeszkjét papírra vetette volna. A Villa d’Este szökőkútjai című kései zongoraművében egy később született Ravel-hangzást (Ravel Ondine-jából) hallunk kicsengeni. Akit végképp nem ismerhetett, az Bartók Béla. Mégis ha belehallgatunk Liszt Csárdás macabre-jába és Bartók Allegro barbarójába, a jövendölés nyilvánvaló. A Liszt-mű keltezése: 1881 – Bartók születésének éve. Hátborzongató egybeesés. Mintha így üdvözölné a nagy öreg magyar mágus a nagy magyar sámán születését. De ilyen konkrét párhuzamok nélkül is nyilvánvaló, hogy Liszt zenéje – különösen öregkori műveiben – messze túlmutat korán. Elég, ha a hetvenéves korában komponált Szürke fellegek című művének utolsó taktusait idézzük, amely a huszadik századi atonalitás (hangnemnélküliség) szürke fellegeibe burkolja a hallgatót.
Az ezerszínű Liszt nem maradhatott meg csupán a zene határmezsgyéin belül. Beutazta Európát, és afféle zenei útinaplóként köszönnek vissza a Vándorévek című zongoraciklusból a svájci és az olasz tájak. Egy-egy villanásnyi svájci kép: Au lac de Wallenstadt (A wallenstadti tónál), Les cloches de Geneve (A genfi harangok), Au bord d’une source (Egy forrás partján), Églogue (Pásztorének), Orage (Vihar). Az olasz évekből a Velence és Nápoly cím alatt szereplő Gondoliera és Tarantella vagy a már említett Villa d’Este szökőkútjai tartoznak ide.
Bejárta a társművészetek, a festészet, a szobrászat, a költészet birodalmait, és – mint a mindentudás reneszánsz mestere – az ott szerzett leginspirálóbb benyomásairól beszámolt a kottalapokon. Az olasz évek társművészeteiből vegyük a már említett Spozaliziót, amely Raffaello Eljegyzés című festményéhez fűződik. A Dante olvasása után írt Dante-szonáta első taktusaiban halljuk a pokol kapuján olvasható felírást: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménynyel!” Liszt szerelmese volt a költészetnek és költője a szerelemnek. Inspiráló volt számára mindkettő: földi szerelem és mennyei költészet. Ennek vagyunk tanúi a Ferdinand Freiligrath O, Lieb című versére komponált alkalmi dalától és a Liszt által később Nocturno címen jegyzett, a nagyközönség számára Szerelmi álmok néven rendkívül népszerűvé vált zongoraátiratától a Dante Isteni színjátéka által inspirált vagy Goethe Faustja hatására született Faust-szimfóniájáig.
Liszt legjelentősebb zongoraművében, a h-moll szonátában nincs konkrét hivatkozás Goethe Faustjára. De a hangjegyekben tévedhetetlenül rátalálunk a címzettekre, a darab három főszereplőjére: Faustra, Margitra és Mefisztóra – és mögöttük magára Lisztre, aki talán épp ezért nem nevezte néven fő művét, mert maga az inspiráló, Faust csupán fedőnév. Úgy is mondhatnánk: Liszt a fausti műben ismert rá saját bensőjének drámájára. Így vált a h-moll szonáta Faust-szonátává és végül önarcképpé.
A mű ponttal kezdődik, ami kétszer megismétlődik. A pont tudományos és ezoterikus értelemben a mindent magába foglaló, még meg nem nyilvánult egység, amelyből kibomlik a nagy robbanás (big bang), a minden, de benne rejlik mindennapjaink minden pillanata is, amikor például megtermékenyül a sejt az anyaméhben, és a láthatatlan kis pontban ott van a később megnyilvánuló ember minden tulajdonságával. Feltehetően mindez így Lisztnél csak a tudattalan mélyén létezett. A kétszer megismételt pont utal a földi élet kettősségére. Utána halljuk kétszer a leszálló hangsort (skálát), amelyet úgy tekinthetünk, mint a sors könyörtelen gravitációjának szimbólumát (ezt a továbbiakban sorsskálaként fogom említeni). Ekkor lép színre Faust, Liszt, a hős, mint a nagy mű főszereplője, fő témája. Itt a hősi gesztus a felkiáltás: „Itt vagyok, én vagyok!” Ez még az előadó zongorista számára is hősies gesztus – a mindkét kézre kirótt nagy ugrás miatt. Ez a téma magában hordja az életre jellemző állandó le és fel irányának kettősségét. De közvetlenül Faust színre lépése után megjelenik Mefisztó is kajánul gúnyos, torz alakjával, és máris kísért. Faust sziklaszilárd, de Mefisztó sem hagyja magát. Megkezdődik a harc kettejük között. Lehetne Mefisztónak nagyobb ellentétét elképzelni, mint az elbájoló, ártatlan szépséget, Margitot, aki a zenét öltött szerelem, maga az ideál? És mégis: Mefisztó és Margit valahol egy és ugyanaz. Hogy lehet ez? Nézzük csak meg a Mefisztó-témát! Lassítsuk le! Tegyük át magasabb regiszterbe, három hanggal följebb, és íme itt áll előttünk Margit. Döbbenetes ötlet. Liszt, a nőhódító, Liszt, az abbé. Ezen a ponton találkozunk Liszt belső konfliktusának gyökerével. Ezen a ponton válik a mű – fausti témái ellenére – önvallomássá. Liszt számára a nő mindig megmaradt kísértőnek. Nála a sok kielégülés nem vezetett beteljesüléshez. A sóvárgó, majd lángoló szerelem sohasem vált családi melegséggé. Ezt szimbolizálta élete utolsó szakaszának kapcsolata is, amikor már kész lett volna a házasságra Wittgenstein hercegnővel. A terv különböző intrikák és gáncsok következtében – Liszt minden igyekezete ellenére is – meghiúsult. Talán, ha a 17 éves Liszt elvehette volna Caroline de Saint-Cricqet, ha a gróf papa nem dobja ki az arisztokrata lányához nem méltó zongoratanárkát, Liszt élete másképp alakult volna. De így a szerelmek és a vadházasság viharától tépázva, lángolva, bűntudat tüzétől emésztve vetette magát az egyetlen tiszta Margité helyett a Mefisztó-Margitok sokaságának karjaiba. Elgondolkodtató, hogyan lehet az, hogy míg Schubert, Schumann, Beethoven, Paganini – hogy csak néhány zsenit említsek – áldozatává váltak már első szerelmi kalandjaik során koruk végzetes férfibetegségének, Liszt mind e kalandok sokszorosa és hosszú élete ellenére egészséges maradt. Talán ezt is Saint-Cricq grófnak köszönhette, hisz miatta nem vehette feleségül élete nagy szerelmét, nem lévén arisztokrata, és talán ezért is vagy csak azért is kalandjainak gyümölcseit előszeretettel az arisztokrácia családfáiról tépte le. Ha Liszt feleségül vehette volna Caroline Saint-Cricqet, és karaktere másképpen formálódik, magánéletében nem csapongott volna annyit, alkotásaiban is jobban elmélyült volna. Igaz, akkor nem vált volna kora médiájává, amit éppen ez a végtelen sok irányba való zenei csapongás alakított ki. Liszt hatalmas, mintegy 675 zseniális zeneművet tartalmazó életművének aránylag tekintélyes része kevésbé elmélyült alkotás. Ha magánéletében és műveiben szertepazarolt energiáit az elmélyültebb komponálásra fordította volna, más lenne az arány. És talán nem lett volna az emésztő bűntudat, a Mefisztó-Margit-komplexus, de akkor nem lett volna h-moll szonáta és az a Liszt Ferenc sem, akinek ez a mű az önarcképe.
De térjünk vissza a h-moll szonátához! A bevezető két kozmikus motívum, a pont és a sorsskála, valamint a három fausti főszereplő témái mellett megtaláljuk a Liszt tudatában és öntudatlanában egyaránt meghatározó jelentőségű vallási motívumot is, az ember képzeletében élő Isten-képet, amely hatalmas orgonahangzású zenében nyer kifejezést. Ez a téma is, akár a többi, változáson megy át, így látjuk ennek az Istennek haragvó arcát is, disszonanciával kérlelhetetlenné keményítve. A mű középrészében halljuk a megbékélés, a bölcsesség, a tiszta szeretet és a tiszta szerelem zenéjét, majd sok küzdelem után ennek apoteózisát egy trisztáni ölelésben. A zene lenyugszik egy idillikus szeretkezésben, a szerelmesek elszunnyadnak egymás karjában.
És ekkor baljóslatúan ismét megjelenik a mű elején hallott két pont és a sorsskálák, a második kissé eltorzítva, ily módon készítve elő Mefisztót, aki gúnyos vigyorral táncolja körül az alvó szerelmeseket. Ezért is halk, de mégis démonikus itt a zene. Most nem Margit dallamának torzulata, hanem Faust alakját ölti magára Mefisztó, úgy is mondhatnánk: Faust gúnyájában gúnyolja Faustot… Micsoda kaján vigyorú kigúnyolása ez a fausti témának! Ennek az ördögi fugatónak a vége felé már különválik, majd egymással szembesül Faust és Mefisztó. Ekkor Faust – Mefisztó hatására – meghasonlik önmagával.
A mű zárásában diadalt hallunk a sorsskálában, a Faust-témában és végül a vallásos motívumban. Még egyszer a megbékélés, a bölcsesség, a tiszta szeretet zenéje, még egyszer Mefisztó árnyéka, de most már csak a felfelé törekvő magasabb régiók akkordjai alatti árnyékvilágban: Faust utoljára már csak halál utáni szellemként jelenik meg sóhajfoszlányokban. Még egyszer a lefelé vétót mutató két sorsskála. Felszálló akkordokban nyílnak meg a túlvilág halhatatlanság felé táruló, üdvözítő kapui. Zárulhat az élet és a nagy mű is egy végső, mindent magába záró ponttal, a h-val.
A Mindentudás Egyetemének nyolcadik szemesztere 2006 februárjában kezdődik.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
