A magyar vidék egyik legrégebbi tudományos műhelye a Vasi Szemle, amely a két világháború közötti szellemi pezsgés szülötte – így határozta meg nemrég a folyóirat forrásvidékét. Ma hogy áll Szombathely ezzel a szellemi pezsgéssel: van-e olyan széles körű érdeklődés és elmélyült műhelymunka a lap körül, mint a virágkorban?
– Közvetlen összefüggést nem lehet látni a két világháború közötti, illetve a mai Szombathely szellemi állapota között, hiszen annyi minden történt azóta. A két háború között a városnak talán nagyobb volt a regionális szerepe gyakorlati és szellemi értelemben egyaránt. A Dunántúl egyik legjelentősebb kulturális központja volt, főként azért, mert sok jelentős értelmiségi élt a városban és környékén a húszas–harmincas években. Hogy csak néhányat említsek azok közül, akiket ma is számon tartanak a maguk szakterületén: Benda (Bendefy) László geológus, a magyar őstörténet kutatója, Géfin Gyula egyháztörténész, báró Miske Kálmán régész, Fábián Gyula író és néprajzkutató, Gayer Gyula botanikus, Tóth János építészmérnök, az első hazai skanzenek létrehívója vagy Pável Ágoston nyelvész, néprajzkutató. De a Szahara-kutató Almásy László is itt élt a két világháború között, és innen indult afrikai útjaira.
–… akinek tudomásom szerint ma sincs emléktáblája Szombathelyen.
– Én is így tudom. Mint ahogy a szintén szombathelyi születésű Afrika-kutató, Magyar László szülőháza sincs megjelölve – de másokat is fölsorolhatnánk. Tehát nem véletlenül jött létre a harmincas évek közepén szinte egyszerre két folyóirat itt: egy irodalmi, az Írott Kő meg egy helyismereti-tudományos lap. Ami pedig ezután következett, a vasfüggöny közelsége, egyáltalán a kommunizmus évtizedei, nos, e korszakon belül is nagyon sok múlt egyes személyeken. Például az 1956 utáni időszakban Gonda György tanácselnöksége pozitív változásokat is eredményezett. Ő a kultúra iránt elkötelezett lokálpatrióta megyevezető volt. Az ő idején támadt fel a Vasi Szemle haló poraiból, az Életünk folyóirat akkor jött létre, de megemlíthetünk olyan rendezvényeket is, mint a Savaria karnevál. A rendszerváltozás itt is nélkülözte a katarzist, de azóta lassan-lassan megmutatkozik némi civil tettrekészség és felelősségvállalás. Ennek ellenére egyrészt az anyagi korlátok, másrészt a helyi elit nem kellő helyzetfelismerése, nem kellő hatékonyságú cselekvése, illetve értékrendjének zavarai oda vezettek, hogy a régió más területei és városai egyszerűen lekörözték Szombathelyt.
– Mely városokra gondol?
– A régióközpont szerepére egyértelműen olyan várost jelölt ki a kormányzat, Győrt, amely a térség északi sarkában helyezkedik el, így földrajzi fekvésénél fogva nem indokolt, hogy a financiálisan is nagymértékű fejlesztések oda áramoljanak, és hogy a térség legtöbb feladatkörét magához vonzza. Ugyanakkor tény: a helyzet kialakulásában nemcsak Győr objektív súlya játszik szerepet, de a környék többi nagyobb városának inkompetenciája is.
– Miben érzi inkompetensnek Szombathelyt? A „megkésettség” vajon nem annak a periférialétnek a következménye, amelybe belekényszerítették a várost a szocializmus idején?
– Helyzetünk valóban periferikus volt. Ez az egyik forrása a mai érdekérvényesítési zavarnak. Mindez nyilvánvalóan összefügg a szocializmus örökségével, különösen a vasfüggöny menti helyzettel. Meg azzal is, hogy Vas jobboldali vármegyének volt elkönyvelve, amely 72 százalékban a kisgazdapártra szavazott negyvenötben – egyszersmind Mindszenty József megyéjének, klerikális vármegyének is tartották. Ezért hátrányt szenvedett még más megyékhez képest is a szocializmus idején. A rendszerváltozás körüli években voltak a városban olyan értelmiségiek, akik világosan látták e baj orvosolhatóságát, hogy például Szombathely kitörési lehetősége nem elsősorban gazdasági, legfőképp nem az ipari fejlesztések iránya a miénk, mert e tekintetben mások előbbre tartanak. S hogy inkább a kultúrát és az oktatást kellene magasabb szintre emelni, egyszersmind kihasználni a földrajzi fekvést, amely kedvezőből kedvezőtlenné, majd ismét kedvezővé vált. Az egykor Szombathely természetes vonzáskörzetéhez tartozó Nyugat-Vas megyei, kelet-ausztriai területek most már ide kötődnek sok tekintetben; sokan már nemcsak bevásárolni meg fogászhoz járnak át hozzánk, hanem például hangversenyre is. A tanárképző főiskola helyzetét az új körülmények között úgyis tisztázni kellett, pontosabban kellett volna, és reális célnak tűnt, hogy az intézmény egyetemmé váljon. Ugyancsak reális cél lehetett az is, hogy végre színháza legyen annak a városnak, amely a legnagyobb lélekszámú település az egész Kárpát-medence olyan magyar városai közül, amelynek a mai napig nincsen önálló színházépülete, sem színtársulata.
– De a kitörés végül elmaradt…
– A Vasi Szemlében két olyan értelmiségi ankétot publikáltunk 1997-ben, illetve 2002-ben, amelyek hozzászólói közül sokan az egyetem és a színház krónikus hiányát jelölték meg a város felemelkedni képtelenségének jeleként. Minduntalan ahhoz tértünk vissza, hogy nem sikerült követni a kigázolás egyébként többek által jól látott módjait. Ma már, 15 évvel a rendszerváltozás után országosan is joggal fogalmazható meg valamiféle csalódottság és az az érzés, hogy nem tudtuk megragadni az 1988-ban, kilencvenben remélt lehetőségeinket, és hogy a nemzetközi regionális versenyben mára az ország is háttérbe szorult. Úgy látom, a nemzeti jövő esélyei kifejezetten romlottak. S ha a nemzetet egységben tekintjük, határoktól függetlenül, akkor különösen az az érzésem, hogy az oldott kéve effektus érvényesebb ma, mint akár a bolsevizmus alatti mozdulatlanságban. De hát annak a korszaknak a szellemi és mentális örökségével küszködünk a mai napig. És ez a helyzet Vasban regionálisan s a városban is: 15 évvel a változások után levonható az a konzekvencia, hogy a hajó elment. S már nemigen fordul vissza. Nem szeretnék ezzel lemondást meg pesszimizmust sugallni, de úgy érzem, nincs több időnk. Többé nem szerencsétlenkedhetünk, tanácskozhatunk s reménykedhetünk, hogy majd a következő önkormányzat megoldja a problémákat. Most úgy tetszik, végérvényesen lemaradtunk ebben a versenyben. S bár ennek ma már csak történeti jelentősége van – és ezért talán okosabban tenném, ha hallgatnék róla –, de a bajok egyik forrásának azt tartom, hogy Szombathely 1990-ben nem azt a politikai tábort választotta, amelyik szellemi értelemben is a leginkább felkészült volt a változtatásra. Helyette a közelre néző gyakorlatiasság került pozícióba, s ez ma is így van. Márpedig álmok nélkül, merő pragmatizmusból sohasem születhet távlatos politika.
– A Vasi Szemlében néhány éve közölt mentálhigiéniai felmérés borúlátó képet vázolt föl Szombathely polgárainak szellemi-lelki állapotáról, hozzászólási hullámot váltva ki. A kívülálló számára Szombathely mégis a jómód, a polgári öntudat képét, ezek szerint talán illúzióját mutatja. Ezt sugallják azok a felmérések is, melyek szerint az ország kelet felé „lejt” gazdaságilag és kulturálisan is. Hogyan egyeztethetők össze az ellentétes Szombathely-képek?
– Összeérnek a tényezők előbb-utóbb: a gazdaság is hátrányát látja, hogy az értelmiség innen elvándorol, mert nincs miért hazajönnie annak az egyetemistának, aki elvégzi iskoláit, hiszen nincsenek a város kulturális életére ható tanszékek, sem komoly szellemi élet, legalábbis olyan nincs, mint amilyen lehetne vagy amilyen a környező nagyobb városokban van. Minden nagyobb település létrehozta a maga egyetemét, színházát: Sopron is, pedig nem is megyeszékhely, Veszprém ugyanúgy, még Kaposvár és Zalaegerszeg is. Az említett felmérés azt tárta föl, hogy Szombathelyen befelé forduló, zárkózottabb, magányosabb, görcsösebb emberek élnek, mint az ország keletibb részein. Érzékeny pontokra tapintott rá ez a vizsgálat meg az utána következő hozzászólások közül számos. Amikor a 29 hozzászólás szövegét föltettük a honlapunkra, a következő néhány héten belül tízszeresére nőtt a látogatottság. A kép valóban lehangoló: a szombathelyiek háromnegyedének a családján kívül – már ha egyáltalán van családja – nincsen semmilyen kapcsolata, semmilyen társadalmi vagy baráti kötődése.
– A felmérés – amelynek végeredményét a hozzászólók közül többen vitatták – azt is kimutatta, hogy a lakosság 50 százaléka a létminimum alatt, de 80 százalék legalábbis a minimum közeli szinten él; a családok 31,5 százaléka érintett valamilyen formában a szenvedélybetegségekben. S ami talán a legsúlyosabb: a felnőttek 76 százalékának nincsen közösségi hovatartozása. Nem lehetséges, hogy ez ma országos helyzetkép?
– Valószínűleg mindez valamelyest jellemezheti egész hazánkat, de tapasztalatom azt mutatja, hogy azért vannak különbségek. Léteznek regionális mentális típusok, ahogy van nemzeti karakter, úgy van regionális karakter is. Ha más városokban jár az ember, azt tapasztalja, hogy az alföldi meg a dél-dunántúli ember nyitottabb, mint a nyugat-dunántúli. Sőt én odáig merészkednék, hogy még Vas megyén belül is vannak regionális különbségek: egy kemenesaljai embert nemigen lehet összehasonlítani egy kőszegivel. Ugyanakkor a teljességhez tartozik, hogy Magyarországon belül a születési arányszám Zala megyében, utána Vas megyében a legrosszabb, tehát, meglepő módon, a legkatolikusabb megyékben, ami nemcsak egyes társadalmi csoportok alulreprezentáltságával függhet össze, hanem az egyén elszigeteltségével és távlatvesztésével is. Talán mellékszál a beszélgetésünkben, de kiszámoltam, az utóbbi tizenöt évben nagyobb arányban csökkent a magyar etnikum létszáma, mint a török hódoltság egy-egy átlagos tizenöt évében. Az abortusz miatt évente sopronnyi lakosság nem születik meg. A peremeken pedig folytatódik a lemorzsolódás, a kisebbségben élő magyarság ijesztő mértékű csökkenése: az erdélyiek lélekszáma több mint tíz százalékkal csökkent az elmúlt évtizedben.
– És hogyan értendő a 80 százalékos létminimum közeli tengődés?
– Az őrségi, a vendvidéki és a Vasvár környéki terület országosan is a legszegényebbek közé tartozik. De mivel Vas megye összességében nem ez a helyzet, ezért kisebb figyelmet kapnak ezek az elmaradott térségek. Vannak egyes falvak, vidékek, Bük és környéke, Szentgotthárd, Sárvár s Szombathelyen belül is egyes részek, amelyek szépen fejlődnek bizonyos helyi adottságoknak köszönhetően. A gazdasági mutatók nem is különösebben rosszak összességükben, azzal van baj, ahogy e mutatókhoz az emberek viszonyulnak. Meg hogy itt rendkívül kiélezett az összehasonlítás Ausztriával. Ami nem annyira kézenfekvő mondjuk Baranya megyében vagy másutt.
– Visszatérve az első kérdésre: ezek szerint inkább rosszkedv, „magyar ugar”-hangulat uralkodik ma Szombathelyen, semmint szellemi pezsgés…
– Azért ne felejtsük el, Vas megye kulturális intézményrendszere megőrzésre méltó ahhoz képest is, hogy az egyik legkisebb megyéről van szó. Elég példaként a helyi folyóirat-kultúrát megemlíteni. Az Életünk a nyolcvanas években a magyar irodalom egyik legfontosabb folyóirata volt. A Hamvas Béla-szám 1987-ben fontos lépés volt az elhallgattatott író újrafölfedezésében. A Vasi Szemlének pedig ma sem más a feladata, mint a két háború között: a megyével kapcsolatos tudományos színvonalú, de a művelt közönség számára befogadható nyelven íródott publikációknak ad helyet. Élnek itt jelentős természettudósok is. Szombathely régóta fontos központja az orvostudománynak; ezért bármennyire is az olvasmányosság kárára van, a Vasi Szemlében közlünk időnként orvosi tanulmányokat is. Két évvel ezelőtt könyvsorozatot indítottunk újra, amely létezett már Pável Ágoston alapító főszerkesztő idejében is. A véres Don címmel kiadtuk többek között a szerkesztőbizottság legrégebbi tagjának, a napokban elhunyt Kuntár Lajosnak doni riportkönyvét; a második kötet egyetlen falu, Bük tájszókincsét feltérképező tájszótár, Balogh Lajos nyelvész műve. Most készítjük elő a következőket: Weöres Sándor-dokumentumokat szeretnénk közölni, továbbá báró Tóth Ferencnek az emlékiratait, aki egy kuruc emigráns fiaként Franciaországban élt. Diplomata volt, megírta kalandos életét. Élete utolsó időszakát Vas megyében töltötte, ide menekült a francia forradalom elől. Tarcsafürdőn kísérletezgetett természettudományos eszközeivel, hagyatéka vetette meg a szombathelyi premontrei gimnázium szertárának alapjait. Annak a premontrei gimnáziumnak, amelynek egyik utódja, a Nagy Lajos Gimnázium ma az ország egyik legjobb gimnáziuma.
– A hazai folyóirat-kultúra képviselőiből és intézményrendszeréből évek óta árad a panasz: nincs kellő állami támogatás, a pályázati pénzek politikafüggők, rohamosan fogy az olvasóközönség. Egy szombathelyi helytörténeti periodika szerkesztőjének ugyanezekkel a gondokkal kell szembenéznie? A budapesti folyóirat-szerkesztők hangsúlyozzák, egy kisvárosi kiadvány többnyire összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van, mint a fővárosiak.
– A Vasi Szemle már a régisége okán is megőrzendő értéknek minősül, hála istennek a megyei önkormányzat mindeddig csaknem teljesen fedezte költségeinket. Másrészt könyvkiadásunk segít: A véres Don bevételei lehetőséget adtak következő kötetek megjelentetésére. Kevéske energiával az előfizetőket is nagy arányban lehetséges gyarapítani. 1994-ben kerültem ide, és ’99-ig az egyéni előfizetők számát kilencszeresére sikerült föltornászni. Ami persze azt is jelenti, hogy nem voltak túl sokan azelőtt. Azóta kissé lanyhult az érdeklődés, de azért egyes számaink – mint legutóbb a Mindszenty-számunk – hatására föl-föllobban. A Vasi Szemle ma is azok közé a folyóiratok közé tartozik, amelyeknek van tényleges olvasótáboruk. Manapság ennek örülni lehet.
origo.hu
Kigyulladt egy raktár Újpesten
