Sírig tartsd a pofád

szétosztjuk az úr testét / utolsó kenyerünket / mindenki hallgat (Kányádi Sándor)

Elnézést a kedves olvasóktól a nem teljesen szalonképes címért, amelyet ráadásul Csörsz István azonos című könyvétől vettem kölcsön, de olvasva egy múlt heti konferencián elhangzottakat, nekem rögtön ez a mondat jutott eszembe. A konferencián, amely a határon túli magyarság és a média viszonyait próbálta elemezni, az egyik szervező, az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány kuratóriumának elnöke, Törzsök Erika is felszólalt. Az ismert kisebbségkutató – aki korábban, 1991 és 1994 között a Szabad Demokraták Szövetségének kisebbségpolitikai titkára is volt – újszerű megvilágításba helyezte a határon túli magyarsággal kapcsolatos kommunikációt. Szerinte ugyanis az a baj, hogy elszakított testvéreink túl sokat panaszkodnak, s ráadásul a magyarországi média ezt a panaszáradatot gátlástalanul átveszi, egyfajta panaszipart megteremtve a közéletben, amely nem csupán hamis képet fest az elszakított nemzetrészek helyzetéről, de arra is alkalmas, hogy ellenségképet gyártson. (Törzsök Erika véleménye szerint a média a könynyebb utat választja az esetek többségében, „amikor kitágult világunk lehetőségeinek keresése, bemutatása, kihasználása, az összefüggések felmutatása helyett egyre provinciálisabb belterjességbe, leegyszerűsített érzelgősségsémákba kényszerít minket, a fogyasztót” – háborodott fel az elnök asszony.)
Összefoglalva: a kinti magyaroknak sokkal jobban megy a soruk, mint azt ők bevallják és mi – a média – közvetítjük, s ok nélkül haragszunk, ha haragszunk a románokra, szerbekre, szlovákokra, akik nagyon is rendes emberek. Különösen a politikusaik, akik lesik a magyarok minden kívánságát, a széltől is óvják őket, és általában is mindent megtesznek avégett, hogy a Trianonban, majd 1945 után újra nekik juttatott magyar nemzetrészek lélekszámban, jólétben, kultúrában a lehető legjobban gyarapodjanak.
Szóval nem a határon túli magyarokat szokták megverni olykor, nem az ő pártjaikat csapják be, árulják el koalíciós társaik sorozatosan, nem ellenük fognak össze még az ördöggel is a kinti nemzeti pártok, nem: mindez hamis kép és panaszipar.
Az ember persze nem is szólna, mert a különféle kisebbség- és „nagyobbságkutatók” máskor is mondtak már hasonló bornírtságokat és aljasságokat. A dolgot az teszi érdekessé, és tegyük hozzá: veszélyessé, hogy az idézett hölgy a külügyminiszter kisebbségügyi főtanácsadója, s így véleménye várhatóan előbb-utóbb megjelenik a hivatalos kormányzati politikában is – gondolom, ezért fizetik a tanácsadókat. (Hasonló gondolkodású főtanácsadók mellett nem csodálkozhatunk, ha a köztársasági elnök szlovákiai útját a külügy úgy tervezte, hogy abból kimaradtak a felvidéki magyarság politikai vezetői.) Persze mindez nem előzmények nélküli: a „túlszeretett” határon túli magyarok, a 23 millió románnal való fenyegetőzés, az Erdély elcsatolásának évfordulóján a román miniszterelnökkel való itthoni pezsgős koccintás és a kettős állampolgárságról szóló népszavazás gyalázatos kormányzati kommunikációja után mit is várunk ezektől?
Talán már az sem meglepő, hogy a „szakértői” vélemény mögött Kádár János cinkos és cinikus szemcsippentése sejlik fel, csak még rosszabb kiadásban. (Úgy látszik, mégsem vásik el soha a veres csillag…) A kádárizmus határon túli magyarsággal kapcsolatos politikájának alapja az volt, hogy csak ne szóljunk semmiért, mert akkor még rosszabb lesz a kinti magyarok sorsa. Igaz, ebben az alapelvben legalább benne volt annak a ki nem mondott elismerése, hogy a helyzet rossz, és még rosszabb is lehet.
A mostani álláspont ennél sokkal aljasabb. Azt mondja: fogjuk be a szánkat mindannyian, pofa súlyba, mert hazudunk: a helyzet nagyon is jó, sőt kiváló, fenomenális, senki nincs már „kutyaszorítóban”, csak mi, újságírók és a határon túli magyarok politikusai álmodunk valami virtuális valóságot magunknak „politikai romanticizmusból”, s ezt közvetítjük, becsapva szegény magyar közönségünket. De miért is tennénk ilyet? Kinek állna érdekében, hogy elhazudjuk a valóságot, csúnyának festve a szépet, rossznak állítva a jót, szegénynek a gazdagot? Azt hiszem, sem a trianoni magyarságnak, sem a hazai politikai életnek nem lenne érdeke ezt tenni. Mi mindannyian a legnagyobb örömmel számolnánk be újabb és újabb magyar oktatási intézmények megnyitásáról, az anyanyelvhasználat lehetőségeinek bővüléséről, vagy a (legalább) kulturális autonómia megteremtésének lépéseiről a panaszok, az újabb sérelmek felsorolása helyett. Persze, hacsak nem vagyunk nacionalistasovinisztafasisztadisznók, mint akiknek sokan ténylegesen képzelnek bennünket. Ám az is lehet, a szerb, román stb. titkosszolgálatok régről ittmaradt emberei vagyunk mi mind, határon innen és túl, s így érdekünkben áll a népek barátsága közé éket verni, fellazító politikát folytatni stb. De akkor már rögtön társunk mindezekben az Európai Parlament is, hiszen nemrég fogadott el egy Romániát a kisebbségi jogok miatt bíráló jelentéstervezet, de munkát vállalt már többször a Szerbiával kapcsolatos panasziparban is az EP.
Törzsök Erikával ellentétben a határon túliak nem érzik, hogy olyan kiemelten foglalkozna velük a hazai média, sőt szerintük a kormányhoz közel álló médiatöbbség éppen belőlük gyárt folyamatosan ellenséget, vetélytársat, akik elveszik az anyaországiak elől a munkát, tönkreteszik az egészségügyet, a nyugdíj-biztosítási rendszert, így aztán fájdalmasan tapasztalják napról napra, hogyan románozzák, szlovákozzák őket saját, igazi hazájukban.
De kísérletként fordítsunk egyet a dolgon: tegyük fel, hogy nincs itt semmiféle panaszipar: a határon túliak az igazat mondják, a helyzetük tényleg reménytelen sokszor, a média pedig igyekszik – nem mondom: változó színvonalon – a tényeket bemutatni. Egyébiránt a statisztikákból az derül ki, hogy a legnagyobb tömegtájékoztatási eszközökben alig esik szó róluk. Az ORTT honlapján fellelhető elemzések szerint a nagyobb elektronikus médiumokban a műsorok mindössze 1,25 százalékában foglalkoznak a határon túli magyarsággal. Szóval semmiképpen sem „ipar” ez, csak amolyan háztáji. Akkor viszont mi érdeke fűződik egy kormány közeli közalapítvány vezetőjének, külügyi főtanácsadónak a panaszipari vádhoz? Milyen „irtóztató rend” készül már megint a 15 milliós nemzet ellen? Tudjuk, Gyurcsány már önként lemondott Erdélyről, persze csak virtuálisan, hisz senki nem kínálta fel neki (ebben is a Kádár-időket idézi, ő éppígy odadobta a határon túliakat és Erdélyt, mint egy rossz leosztást a kártyapartiban).
A ballib kormány talán a kinti magyar embereket is el akarja felejteni és felejtetni, mert nélkülük jobban dübörög a gazdaság, szebben szaglik a virág. A Máért elfelejtése is ezt üzeni, s érdekes módon ugyanez a Törzsök Erika egy korábbi kijelentésével ezt is helyeselni látszott: „De a Máért is olyan mítosszá vált mára, amely Nagy-Magyarország parlamentjének illúzióját keltve, olyan kérdéseket akar kezelni, amelyeknek helye (költségvetési támogatás, fejlesztéspolitika) a valóságos mai magyar parlament nyilvánossága. Ezek a magyar–magyar találkozók az összes résztvevő szempontjából inkább kontraproduktívak immár, mint hasznosak, és elsősorban a magyar belpolitikai játszmák eszközeként funkcionálnak.” (Népszava, 2005. július 25.)
Mindenesetre kár, hogy ehhez a kormányzati felejtéshez egy jobb sorsra érdemes közalapítvány készségesen nyújt asszisztenciát a mostani „pofa be” üzenetével.