Vörös Mikulások

Azt írja a Szabad Nép vezércikke, hogy Orbán Viktor december 5-én a határon túli magyarság iránti tiszteletadásként nem felállította, hanem falhoz állította az Országgyűlést. Szívből kívánom a finom nyelvérzékű kollégának, hogy soha ne tapasztalja meg a saját bőrén a két állítás közötti alapvető különbséget.
De más is félrebeszél a kormányzó szocialisták és szabad demokraták háza táján. Ami nem volna nagy baj, ha a saját pénzén teszi. Ám a Kóka nevű potenciális Demszky-pótlék például (pillanatnyi beosztására nézve: milliárdos miniszter) épp arra a napra időzítve indította nehezen kipengetett adóforintjainkból finanszírozott médiakampányát a dübörgő magyar gazdaságról, amikor a Fitch nemzetközi hitelminősítő intézet a gyógypedagógiai osztályba sorolta vissza Magyarországot. Igaz, hogy csendben és nem dübörögve, de a tőzsde valahogy ezt is meghallhatta, mert az index azonnal zuhant két százalékot. A vörös helikopteres zseni reakciója erre: őrizzük meg hidegvérünket. Igaz is: ha minden kötél szakad, eladjuk a Rolexet.
Főnöke, a pápai gyerek meg valóságos örömujjongásban tört ki a gazdaságpolitikai bukta hallatán. Végre akadálytalanul építhetjük autópályáinkat – vonta le a némiképp meglepő következtetést. Legyenek kedvesek ezt elképzelni. Ott áll a Fitch embere valahol Görbeházánál, és a saját testével akadályozza meg az erőgépeket a planírozásban meg az aszfaltterítésben. De aztán szerencsére jobb belátásra tér, hitelezési tekintetben kiragadja hazánkat Szlovákia meg Szlovénia fojtogató öleléséből, s odaereszt bennünket, ahová mindig is vágytunk: a szabad szaharai országok büszke táborába. Ott ugyan nemigen épülnek autópályák, viszont láttuk a Dakar-rali közvetítésekor: mindenki kap egy vaktérképet, aztán arra megy a homokon, amerre akar. Ráadásul – a kormányzattól természetesen teljességgel függetlenül – az állami autópálya-építők is kampányba fognak. Nekik nyilván nem a budapesti tőzsdén fial a pénzük, ezért telik propagandára nyakló nélkül.
Gyurcsány Ferencet kémeim jelentése szerint újabban nem politológusok, hanem színművészek készítik fel közszerepléseire. Az eredmény önmagáért beszél. A tragikus végkifejletekben felkacag, derűt és optimizmust próbál sugározni – nem ő tehet róla, hogy tartalom és forma e kibékíthetetlenül antagonisztikus viszonya leginkább őrülési jelenetek gyanánt hat a publikumra. A „lenni, vagy nem lenni” dilemmája neki kínos. Mi a fenét akar tőlünk Európa? – töpreng koponyával a kezében ahelyett, hogy azzal foglalkozna: mit akarunk mi Európától.
A gazdasági elsivatagosodás szükségképpen szellemi elsivatagosodással jár együtt. Az MSZP és az SZDSZ politikusai és ideológusai éveken át tépték a szájukat, hogy ki a politikával az iskolákból meg az óvodákból, aztán előbb húsvétkor nyuszijelmezt öltöttek, most meg Mikulást lehetett bérelni a Köztársaság térről. Esküszöm, rájuk szavazok, ha bebizonyítják, hogy a vörös Mikulások alantas módon nem a serdületlen ifjúságot célozzák meg. De nem marad el koalíciós társa mögött a Gizella utcai agytröszt sem a színes kukáival: szerintük teljesen rendjén való, hogy a Főpolgármesteri Hivatal karácsonyi jótékonysági akciójára a Magyar Televízió minden élő műsorának kötelezően ki kell kapcsolnia. Hát tehetnek arról a Szabadság téren, hogy épp SZDSZ-es a főpolgármester? Na, ugye. Hát tehetnek arról, hogy a köztévét mindenféle pártszimpátiájú adófizető pénzéből tartják fenn? Na, ugye. Ez van: a kormánypártok ellenzéki pénzen (is) kampányolnak. Aztán felháborodnak, ha a fideszes performance szerint a Bozóki-Mikulás nem hoz a puttonyában, hanem visz…