Néprajztudós, várostörténész, filológus, bibliográfus, a nagy alföldi írók, Juhász Gyula, Tömörkény, Móra életművének értő kutatója… szinte lehetetlen felsorolni, hányféle tudományterületen mozog otthonosan Péter László. Ám minden kutatása, több ezer cikke és könyvei mögött egyetlen téma áll, az örök tárgy: Szeged. Helyhez és időkhöz kötődő hűség, szellemi teljességigény – manapság igen divatjamúlt fogalmak. Nem érzi magát Don Quijote-i figurának?
– Abban bízom, az utókor egyszer majd visszatér ahhoz, hogy becsülje ezeket a tudományágakat és ismeretanyagokat. Nem egészen rajtam múlott, hogy így adódott, és szét kellett szórnom magamat. Úgy voltam vele, mint Németh László: a gályapadból csináltam laboratóriumot. Ahova a sorsom vetett, azzá kellett lennem. Eredendően papnak készültem, jezsuitának, de aztán – Szent Ágostonnal szólva – rádöbbentem, hogy nem tudok asszonyi ölelés nélkül élni. Magyar–latin szakos tanár lettem. 1945 után nyelvésznek indultam, Szőreg nyelvjárásának hangtanából, vagyis az ö-zésből doktoráltam. De 1950-ben kirúgtak az egyetemről titoizmus vádjával. Egyik kollégám följelentett, hogy szidtam Sztálint. Provokatív kérdésére: melyik a nagyobb, Lenin vagy Sztálin, azt feleltem, Lenin, pedig akkor Sztálin még élt. Csak keservesen, Barabás Jenő és Katona Imre néprajztudósok személyes kérésére nevezett ki Ortutay Gyula, a Múzeumi Központ elnöke 1950 decemberében Karcagra „konflisigazgatónak”: az egyszemélyes múzeum vezetőjének. Karcagon néprajzkutatóvá kellett átképeznem magamat.
– Innen Makóra űzte a sorsa…
– Rimánkodtam Ortutaynak, hogy helyezzen haza vagy legalább közelebb Szegedhez – 1952-ben áthelyezett hát Makóra. Itt viszont irodalomtörténésszé lettem, mert a József Attiláról elnevezett múzeumot kellett vezetnem, tehát illendő volt, hogy foglalkozzam a költővel. Gyűjtöttem kéziratokat, dedikált köteteket, fényképeket. Ekkor írtam bírálatot a Tiszatáj című folyóiratba az éppen megjelent kritikai kiadásról, és ettől József Attila-kutató hírébe keveredtem. Nincs még egy magyar író, akinek négy kritikai kiadásban is kiadták volna műveit: ebből kettőt én lektoráltam.
– Hogyan került vissza Szegedre?
– Makóról Kiskunfélegyházára akartak helyezni 1954-ben, de azt már nem vállaltam. Szerencsére Hencz Aurél, a szegedi egyetemi könyvtár igazgatója átvett, így kerültem haza kirúgásom után négy évvel. Baróti Dezső, a magyar tanszék vezetője munkaközösséget verbuvált a Juhász Gyula kritikai kiadás előkészítésére, többek között Grezsa Ferencet, Ilia Mihályt, Beck Zoltánt, Juhász Antalt. Ekkor már Juhász-kutató hírébe is keveredtem, ezért Baróti – akit elfoglalt dékáni, majd rektori tevékenysége – megkért, legyek a helyettese. Később helyette én lettem a sorozat szerkesztője.
– Úgy veszem ki szavaiból, hogy polihisztori alkata, sokrétű témaválasztása a sorsából következő kényszer volt…
– A kényszer szót erősnek érzem: azt csináltam, amihez egyébként is hajlamom, kedvem volt. Ám az csak látszólag erény, hogy valaki ennyifélével foglalkozik; mert ha egy szűkebb területen beássa magát témájába, sokkal mélyebben és eredményesebben dolgozhat. Ha nem hány-vet így a sorsom, ha politikai okokból nem helyeznek egyik helyről a másikra, és emiatt nem vagyok másodrendű állampolgár általában véve is, akkor egyetemi pályafutásom is előnyösebben alakulhatott volna. Nem hatvanéves koromban leszek egyetemi tanár, hanem már negyvenévesen, főként, ha 1957-ben Pálinkás őrnagy elvtársnak elvállaltam volna, hogy besúgó leszek.
– Egyik művében írja, hogy a szőregi szülői házból alakította ki otthonát, egyben műhelyét. Ahogy megpróbáltatásait is származásának „köszönheti”.
– Apám a székelyföldi Csíkmadarason született, 1904 őszén bevonult a székelyudvarhelyi 82. gyalogezredbe, ahová később Tamási Áron is. Boszniában, Mosztarban meg Banja Lukán szolgálta le az idejét, csaknem mint korábban Tömörkény István; utána csendőr lett a Bácskában. Az első háború alatt Szabadkán szolgált, itt ismerte meg anyámat, egy dél-bácskai, veprődi parasztlányt. 1918-ban, amikor megesküdtek, őrsparancsnok volt Jánoshalmán, ahol testvéreimmel én is születtem. Aztán 1928-ban áthelyezték Mindszentre; ott kezdtem beszélni, ezért tudok ö-zni, mert az a település már a szegedi táj része. 1933-ban kerültünk ide, Szőregre: apám kérte áthelyezését, hogy a gyerekeit Szegeden tudja taníttatni. 1945 után mint csendőrtől megvonták a nyugdíját. Én voltam Pesten az igazoltatásán: azt kellett volna bizonyítania, hogy ellenállt a Horthy-rendszerben – a csendőröknek ugyanis nem volt elég azt igazolniuk, hogy nem követtek el semmiféle bűnt. Apám már 1936-ban nyugdíjba vonult, tehát a zsidók deportálásához semmi köze nem lehetett. Rokkantnyugdíjas volt: amikor a mindszenti tanyákon ellenőrizte járőreit, súlyos reumát kapott, mert a szalmában aludt, s reggelre belepte a hó. A szőregi postán dolgozó testvérnéném tartotta el kis fizetéséből a családot, és taníttatott engem. Ferenc bátyámat, az ózdi–rimamurányi vasgyár „elektroműnökét”, azaz technikusát az oroszok mint leventét vitték el. A foksányi gyűjtőtáborban halt meg 1944–45 fordulóján, húszévesen, föltehetően tífuszban.
– Részt vett a világháború utáni politikai felpezsdülésben?
– Nem léptem be semmiféle pártba soha életemben. Azt hitték, parasztpárti vagyok, pedig csupán rokonszenveztem Erdei Ferenccel, Veres Péterrel, Németh Lászlóval. A népi mozgalom azért nagy hatással volt rám, kezdetben a cserkészet révén, amelynek nagy szerepe volt a népi kultúra, leginkább népdalkincsünk terjesztésében. Hogy nyelvész lettem, az ennek a népi indíttatásnak a következménye.
– Hogyan élte meg azt a folyamatot, ahogy a népi mozgalomba lassan, de megállíthatatlanul beszivárogtak a ’45 utáni baloldal irányelvei is?
– Én szocialista voltam és vagyok ma is, csak egyetlen mostani szocialista párttal sem tudok azonosulni. A szocializmus alapelvét vallom, ahogy Vörösmarty mondja a Gondolatok a könyvtárban című versében: „Hogy a legalsó pór is kunyhajában / Mondhassa bizton: nem vagyok magam! / Testvérim vannak, számos milliók; / Én védem őket, ők megvédnek engem. / Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.” Magyar módra vagyok szocialista. A magánosításnak csak bizonyos határig vagyok híve: a bankok, a bányák, a vasút, az energiaipar, a posta magánosításával nem értek egyet, ezeknek a közt kell szolgálniuk állami tulajdonban maradva. A középipari szintig legyenek magántulajdonban a vállalkozások, mert ott nélkülözhetetlen az egyéni érdek. A termelőszövetkezeti mozgalomnak is híve lettem volna, ha nem így csinálják: ha hagyják, hogy maguk a parasztok álljanak össze öten-hatan, a földjük magántulajdonban maradva, s csak közös munkára, géphasználatra társuljanak. Kovács Imre képviselte azt, amit ma én vallanék – csak hát túlhaladt rajtunk az idő. Szocialista voltam – de semmiképpen nem kommunista –, ám reális társadalom- és történelemszemlélettel néztem a magyar viszonyokat mindig is. A népi írók balratolódásában Erdei Ferenc szerepét tudtam a legkevésbé elfogadni, mert ő túlteljesített, ezt gerinchibának tekintem. Németh Lászlóról ugyanezt nem lehet elmondani, az ő nézeteivel tudok azonosulni ma is. Veres Péter egyszer azt mondta: a parasztság érdekeiért akár az ördöggel is összefog. Ez nekem már sok volt, de megértettem őt: annyira akarta a szegényparasztság gazdasági-társadalmi fölszabadulását, hogy engedményeket is tett; jelképe lehet ennek, hogy egyik novellájában Sztálin képe elmosolyodik a falon.
– Tudományos pályája az ötvenhatos forradalom után ismételten megtört.
– Részt vettem a szegedi reformtársaságban és a nemzeti bizottságban; író nem voltam ugyan, de mivel 1947-ben én alapítottam a Tiszatájat, ötvenhatban visszahívtak társszerkesztőnek. Az októberi számot én szerkesztettem. Mivel a forradalom után nem paríroztam, nem hagytam, hogy beszervezzenek, börtönbe kerültem. Pálinkás Ferenc őrnagy januárban eljött hozzám, hogy arról faggasson, milyenek az egyetemen a viszonyok. Ha én ott beköpök valakit, egy év múlva talán egyetemi tanár lettem volna. 1957 januárjában Pálinkás Ferenc azt jelentette fölötteseinek: „Tekintve, hogy bizonyos ellentét mutatkozik az írócsoport tagjai között, és dr. Péter László kellemetlen helyzetbe került, mivel összeesküvőnek tartják, Pétert elbeszélgetésre elhívatom, a beszélgetéstől függően esetleg rátérünk a fokozatos beszervezésére.” Elutasítottam – letartóztattak. Ugyanez a Pálinkás őrnagy fogadott március 12-én, amikor letartóztattak. Voltam aztán a Csillagban, Tökölön, a rendőrségi pincében és a bírósági fogdában.
– Mi volt a vád?
– Izgatás. Hogy nem értettem egyet a szovjet csapatok bevonulásával, hogy a Kádár-kormányt nem tartottam törvényesnek. Annyi időre ítéltek, amennyit már leültem, azaz nyolc hónapot. Föllebbezésem nyomán 1958-ban a Legfelsőbb Bíróság fölmentett, mondván, abban az időben nálam fontosabb helyeken állók sem láttak tisztábban. Természetesen semmiféle jóvátételt nem kaptam. Szabadulásom után visszavettek az egyetemre. 1961-ben harmadszor is kirúgott az intézmény: ekkor kerültem a Somogyi-könyvtárba. De sokáig rendőri felügyelet alatt álltam, és mindvégig az alsóbb fizetési osztályokba soroltak. Már 1957-től „célszemély” voltam. Még 1988-ban is jelentettek rólam.
– Bár Szeged mostohagyermeke volt, egész élete a helyi értékek kutatásáról szól. Kevés életmű van a magyar művelődéstörténetben, amely enynyire kötődne egy tájhoz. Mi vonzotta az Alföld kultúrájához és az alföldi írókhoz?
– Mindegyiküknek megvan a sajátos értékrendje, de a népi gyökerek közösek. Nagy áttétekkel ide sorolhatom az úgynevezett átutazó írókat is, akik egy-két évig voltak Szegeden, mint Mikszáth, Babits, József Attila, Radnóti Miklós. Bennük is megjelenik ez a szegedi népiség, akár tudatosság nélkül is, például Radnóti tápai verseiben. Babits nevezte porvárosnak Szegedet.
– Hisz a táj „géniuszában”?
– Hiszek, de nem tudnám megfogalmazni, mit is jelent a szegediség. Népi gyökereket mindenképpen. Ezeknek az íróknak a műveiben, sokuknak csak a legalján mindez ott van, s ez fogott meg engem is.
– Az ön életművéből különös kentaurfigura, afféle népi urbánus szellemi arcél rajzolódik ki, aki a népi műveltséget ugyanolyan fontosnak tartja, mint a városi polgárság kultúráját, cívis történelemalkotását.
– Valóban sokra becsülöm az urbánus hagyományokat is, és fájlalom a kettő szembeállítását.
– Szeged jó példa arra, hogy nem mindig szükségszerű a két elem konfliktusa.
– Így van. A polgári hagyományokat bele kell olvasztani a néphagyományokba.
– Van ma távlata ennek a szemléletmódnak?
– Remélem, de kissé borúlátó vagyok. Ám bízom abban, hogy én már rég nem leszek, de ezek az ízlések visszatérnek, mint a búvópatak. A divatok elsodorják, de új divatok majd megint életre hívják őket.
– A mai Szeged hogy áll e lokálpatriotizmusból táplálkozó polgári hagyományokkal?
– Ma mintha hamu alatt parázslana itt ez a gondolkodás- és érzésmód.
– Olvas mai magyar irodalmat…?
– Nemigen, koromnál fogva napjaim meg vannak számlálva, gazdálkodnom kell az idővel. Ha elolvasok is ilyen műveket, nem sok örömömet lelem bennük, a kortárs versek és a próza jó része sem mond számomra semmit. Én a XIX. századi Petőfi módjára gondolkodom, hogy „ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez”. Lehet, hogy ez elavult nézet, de ebben a kérdésben is azt remélem, valamikor a halálom után visszatér az a gondolkodásmód, amely a komolyabb ihletésű irodalmat ápolja és igényli, nem pedig ezt a léha, nihilista, öncélú… még azt sem mondhatom, hogy gyönyörködtetést.
– Gyakran megszólal filológiai, történeti vitákban a folyóiratok hasábjain. Milyennek látja a mai irodalmi vitakultúrát?
– Van ilyen? Nem látok vitakultúrát. Ha irodalmi berkekben zajlik is, akkor is csak politikai vitáról van szó. Esztétikai, nyelvi, stílusvitát mostanában nem tapasztaltam.
– Többször elmondta: élete egyik fő célját, Juhász Gyula életművének monografikus feldolgozását nem tudta megvalósítani, de reméli, hogy tanulmányai, cikkei nagymonográfiává állnak össze. Nincs hiányérzete?
– De van, csak hát a sorsom azt engedte, hogy mindig apró munkákra fussa az időmből. Ha 1950 után is az egyetemen maradhattam volna, és egyetemi státusokban haladhattam volna lassan, tempósan felfelé a ranglétrán, írhattam volna nagyszabású Juhász Gyula-életrajzot. Ehelyett tanulmányokat, cikkeket készíthettem, és végül ezeket szerkeszthettem öszsze monográfiapótló művé. Hiányérzetem van, de ezen már nem tudok változtatni.
– Most min dolgozik?
– Tanítványommal, Balogh Tamással befejezzük a Juhász Gyula kritikai kiadást, amelynek tizedik, záró kötetével több mint húsz éve adósok vagyunk. Azonkívül diákként 1939 és ’47 között naplót vezettem, ebből szeretném a közérdekű mondanivalót publikálni. Kiadom Tóth János szegedi piarista 1846-i dalgyűjteményét. Egyáltalán, én – különösen feleségem múlt évi elveszítése óta – a halálra készülök: betakarítom a termést, és próbálom úgy hagyni az utókorra, hogy ha valami hasznát veszik, kezük ügyében legyen. Ahogy Babits mondja Ady verseiről: a kötetbe nem gyűjtött versek olyanok, mint a temetetlen holtak. Elvesznek. Két gyűjteményem a születésnapomra jelent meg: a Tiszatáj Kiadónál azok az írásaim, amelyeket 1947 és ’93 között a népköltészet és az irodalom kapcsolatáról írtam. A másik, A Város cselédje címmel, az utóbbi két-három évben született írásaimat tartalmazza. Régen a helyi tisztviselőket hívták így. Én formálisan is az voltam, amikor a Somogyi-könyvtárban dolgoztam, de e metaforát elvontan is értem: szinte egész életemmel Szegedet szolgáltam. Továbbá a főiskolai kiadó megjelenteti ötvenhatról szóló írásaimat is. Aztán kiadom Tömörkény István, Móra Ferenc és Juhász Gyula bécsi élményeiről szóló tanulmányaimat. Ha elvégzem ezeket, megyek a feleségem mellé a szőregi temetőbe: már kész mellette a sírom.
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
