Az ellopott Tátra esete

Amint felszállt a fehér füst és megtudtuk a választások időpontját, a kíváncsi tömegkommunikáció – miként az emberemlékezet óta történik – rögtön megtudakolta Kéri László politológus véleményét: milyennek látja a kampány kilátásait. Úgy tűnik azonban, a nyilatkozó elfeledhette, hogy nem a „politika, botrány, Duna-parti dumaparti” jegyében készülő Heti hetesben élcelődik. Azt a szakmai álláspontját ugyanis, miszerint áprilisig már nem érheti új benyomás, túl nagy meglepetés a választópolgárokat, azzal az érveléssel támasztotta alá: „Kizárt dolog, hogy Gyurcsány még két céget ellopjon, vagy Orbán Tokaj-Hegyalja után a Tátrát is ellopja.”
Ha Gyurcsány Ferenc a betöltött pozíciójához elvárható úriemberként az egyenlő mérce híve volna, s nem csupán a tényfeltáró Magyar Nemzetet kívánná visszatérően jogi úton megregulázni, az idézett kijelentésért Kéri ellen haladéktalanul polgári és büntetőpert kellene indítania. A neves politológusnak ugyanis a „még két cég” hipotetikus ellopásáról való értekezése tartalmazza azt az állítást, hogy szerinte Gyurcsány az élete során legalább egy céget már ellopott. (Amúgy érdekes módszertani kérdés, hogy ezt a műveletet miként lehet egyáltalán realizálni.) A jelenlegi miniszterelnököt – akivel egyéb vonatkozásban ugyan perben, de nem haragban állunk – kénytelenek vagyunk e nyilvánvaló politológiai túlkapás ellen, a puszta ténytisztelet alapján megvédelmezni. A kormányfő üzletemberi előéletéről sok minden állítható ugyan (állítunk is), de az nem, hogy bármilyen céget szőröstül-bőröstül „ellopott” volna.
Még ennél is tarthatatlanabb sugalmazás, miszerint Orbán Viktornak tolvajlás útján bármikor is a tulajdonába került volna a Tokaj-Hegyalja néven ismert történelmi borvidék, részben világörökségi terület. Ez a bravúr legutóbb talán – akkor sem eltulajdonítás útján – a nagyságos Rákóczi fejedelemnek sikerült. Orbánnak viszont a szomorú valóság szerint semmilyen földtulajdona nincs az említett régióban; pláne nem az egész tájegység. A Tátra hipotetikus ellopásának motívuma azonkívül (amely a szövegösszefüggésben a fokozás érdekében nyilván „még nagyobb hegységként” szerepel, s a szőlőkultúrával semmilyen összefüggésbe nem hozható) nemzetközi bonyodalmakhoz is vezethet: az infantilis kijelentés munícióként szolgálhat szélsőséges szlovák nacionalista politikusok – Slota és társai – magyarellenes kirohanásaihoz. Sokáig nem tudtam, konkrétan kire gondolhatott a köztársasági elnök az újévi beszédében, amikor a lejárató kampány veszélyeire figyelmeztetett. Egy tippem most már mindenképpen van.
Ez az egész tolvajozás és tátrázás persze jelentéktelen, bagatell ecsetvonás volna a kampány (és kommentálása) természetrajzához. Csakhogy állatorvosi lóként reprezentál egy aprónak tetsző, a választások kimenetele szempontjából döntővé válható jelenséget: hogy a tények a főhatalomért folyó küzdelemben immár nem is számítanak. S nem csak a Gyurcsány-lopás meg Tátra-tolvajlás tekintetében. Ezt a „főszabályt” lényegében (nehéz eldönteni, hogy tárgyilagosan vagy cinikusan) maga Kéri is megállapítja: bár a „rövid kampány” hivatalosan még csak mostanában veszi kezdetét, az „új benyomás” kizárható. Ebből a perspektívából persze minden kampányforint, pláne kampánymilliárd ablakon kidobott pénz – hiszen a mértékadó véleményalkotók szerint a frontok beálltak, az erőviszonyok és előítéletek konzerválódtak, további tényfeltárásnak helye nincs. A Magyar Nemzet pedig fölöslegesen erőlködik, hogy feltárja, miféle erkölcsű ember is vezeti ezt a közös országot. Ez a véleménye például a Nyakó nevű MSZP-szóvivőnek is, aki azért nem akar a pártja nevében reagálni Gyurcsány frissen feltárt fantomkorszakára, mert „nem kíván a Fidesz kampányeszköze lenni”. Pető Iván szabad demokrata ügyvivő pedig azért nem kívánja kommentálni koalícióstársa hiteles mosócédulákkal dokumentált szennyesét, mert „a Magyar Nemzet írásait kétkedéssel kell fogadni, hiszen számos sajtópert elveszített”. Nyakó megítélésem szerint nem számottevő politikai tényező, főként a Medgyessy-féle Tízek Társaságából ismert Nagy Nóra férjeként emlékezhetünk rá, mellébeszélése pedig egzisztenciális okokra is visszavezethető. Pető Iván más tészta. Ő hitvalló liberálisként elvileg nemcsak a jogállam elkötelezett híve, hanem a közélet patikatisztaságáé is. Elvbarátaival vastag kötetekre rúgó nyilatkozatokat tettek fantomizálás ügyben – most meg ugyanebben a tárgyban a tényfeltáró forrás miatt fintorog. Rögzítsük a tényállást: Pető – és a liberális Grál-lovagok gyülekezeteként prezentált SZDSZ – aszerint válogat a tények között, hogy azt ki tárja fel. E kódex szerint az például nem tárhat fel a miniszterelnök előéletéről kínos tényeket, aki sajtópert veszített.
Friss hír, hogy a Financial Times hitelrontásért rekordösszegű (mintegy 812 millió forintnyi) kártérítést fizet egy brókercégnek. A Pető-féle logika szerint tehát a Financial Times tényállításaival soha az életben nem kell többet foglalkozni – egy gonddal kevesebb. Nyilván felülvizsgálja korábbi álláspontját például a Heti Világgazdaság internetes főszerkesztője, Hirschler Richárd is, aki Financial Times-ügyben írott publicisztikájában a londoni lap olvasásának módszertanából oktatott ki. Mivel válaszomnak ténybeli részét, pontatlan idézési technikáját magyarul helyreigazította ugyan (bár nem fordíttatta le angolra, mint a kifogásolt írást), ám az ebből fakadó következtetéseknek „természetesen” nem adott teret, kénytelen vagyok ismét a Magyar Nemzet hasábjain felemlegetni européer eljárását. A Financial Timesnak a Gyurcsány-kormány hirdetési kultúrája által megtépázott tekintélyét úgy próbálta olvasói előtt helyreállítani, hogy nem minden cinizmus nélkül azt fejtegette: az ellenzéki sajtó ostoba, hiszen ahelyett, hogy Gyurcsány-égető passzusokat idézne a Financial Times összeállításából (vannak bőséggel), azon van fennakadva, hogy a Financial Times a Gyurcsány-kormány ökleként működik a magyar belpolitikai küzdelemben. És ennek alátámasztására több, Gyurcsányékat negatívan minősítő passzust idézett, mellékesnek tekintve, hogy a belföldi kormányzati hirdetésekben pedig épp nem ezeket idézték. Azt gondoltam, ez csupán publicisztikai rövidlátás, afféle farkasvakság. Egészen addig, míg a Hócipőben fel nem lapoztam a kiváló Farkasházy Tivadart, aki szerint „a nagyra tartott Csontos” elmulasztotta a Gyurcsány-szidalmak tallózását (gyorsan pótolja ő is), majd kissé lóugrásos logikával hivatkozik az Economistra, mely lap szerint „a választások idején a Fidesz híveinek kedvelt időtöltésük a külföldi sajtó csépelése”. Kész, az ember itt áll megfürödve: mivel a tollára merte tűzni a Financial Timest, automatikusan Fidesz-hívő lett kötelezően kedvenc időtöltésekkel; mivel pedig merészeli felemlegetni a Financial Times hitelrontásért fizetendő nyolcszázvalahány-millióját, meg választások ideje is van, nyilván visszaeső cséplőgépnek tekintendő.
De hogy visszakanyarodjunk eredeti témánkhoz: Hirschlerben meg Farkasházyban az a közös, hogy mindketten a buta ellenzéki sajtót ostorozva ejtik szerét, hogy szemelgessenek az orákulumnak tartott (csak elvétve hitelrontó) Financial Times Gyurcsány-kritikáiból. Direktben még nem megy, hogy szalonképtelennek minősítsék. A liberális világnézet még nem képes elszakadni a szelektív tényfeltárás dogmájától, de mandinerből már mernek tüzelni rá. Ettől függetlenül persze mégiscsak az aranyozná be a napjukat, ha Orbán egy deres hajnalon tényleg ellopná a Tátrát.