Egyenlő mércével

Bevallom, sokáig magam is bedőltem a független értelmiségi mítoszának. Aki nem csatlakozik pártokhoz, őrzi szellemi-politikai integritását, már-már úgy áll az egymással küzdő felek fölött, mint a köztársasági elnök, s csupán az különbözteti meg az államfőtől, hogy nem írják elő neki alkotmányban a nemzet egységének képviseletét. De sokan – saját magukat „objektíven” értékelve – még ezt a kritériumot is öntevékenyen kipipálták. Ebből a nézőpontból ítélték meg, szélsőségesezték le aztán azokat, akik nyílt sisakkal mondtak véleményt, vagy aki csak úgy a begyükben volt. A toplistás „független” értelmiségiek – főként a politológusok és hasonszőrűek – azonban idővel óhatatlanul felélték tekintélytőkéjüket, sorra esve ki önkéntes kirakatszerepükből: kampánytanácsadónak szegődtek, pártprogramot írtak, Heti Hetesben élcelődtek. A legemlékezetesebb sokk talán az volt, amikor Lengyel Lászlót saját portréműsorában a moderátor Szilágyi Jánosnak kellett figyelmeztetnie, hogy ez most itt egy közszolgálati jutalomjáték, nem pedig az önfeledt Orbán-gyalázás terepe.
A „független” értelmiségi (politológus, elemző, publicista stb.) fő ellensége a kettős mérce. Szavakban is ellensége (mert látszólag küzd ellene) meg a valóságban is (mert jobbára kimutatható, hogy maga is előszeretettel alkalmazza e módszert). Normális demokratikus fejlődés esetén a kettős mércét alkalmazó véleményformáló rövid úton nevetségessé válik. Ott viszont, ahol a gazdasági és médiajavak a diktatúra örökségeként, a választási térkép kiegyensúlyozottsága ellenére dominánsan az egyik térfélen csoportosulnak, a kettős mérce módszeres alkalmazása gyakorlatilag az antidemokratikus viszonyok konzerválását szolgálja. Másfél évtizede ezzel az igazságtalansággal kell együtt élnünk, de legalább tudjuk, hogy ha egy amatőr pornószerző, egy miniszterelnöki bérkönyvíró vagy egy fogait csikorgató humoriparos kinyilvánít valamit, azt hová kell tennünk – mindenesetre még véletlenül sem a független kategóriába.
A véleményformálók politikai szimpátiájával voltaképpen nincs is gond: a demokrácia épp olyan verseny, mint a piacgazdaság, ahol a szereplők nyíltan képviselhetik érdekeiket. A gond azokkal van, akik önjelölt módon függetlennek, „középen állónak”, „azonos távolságot tartónak” maszkírozzák magukat. Akik – úgymond – „egyenlő mércével” mérnek, noha elfelejtették tisztázni, ki hitelesíti a független megmondóembereket. A kétpártosodó magyar társadalomban mára sem e szerepnek, sem e hamis ethosznak nem nyílik tágas tér. Debreczeni József azonban két fórumot is kiszorított magának e célból: a köztévében – egy valódi sokoldalú közszolgálati sajtóklub helyett, a baloldali képernyőn a „jobboldali díszpinty” szerepét is eljátszva – moderálja a Lapozó című műsort; illetve – természetesen Egyenlő mércével cím alatt – tárcasorozata van a Magyar Hírlapban. Abban a lapban, amelynek intoleráns olvasótábora – egy más tulajdonlás alatt – bojkottal fenyegetőzött, ha Elek István hasonló rovatot üzemeltethet. A kényes liberális ízlésnek Orbán Viktor egyik volt tanácsadója nem felelt meg, a másik a jelek szerint megfelel. Vajon mi lehet a titka a varázsának?
Nemrégiben a Lapozóban a legfőbb ügyész tavasszal esedékes kinevezéséről esett szó. Debreczeni üdvözölte, hogy Sólyom László e kérdésben nem óhajt konzultálni a pártokkal, s egyúttal alázta kicsit Mádl Ferencet, hogy ő bezzeg szolgamód elfogadta a Fidesz jelöltjét, Polt Pétert. Török Gábornak kellett a műsorvezetőt figyelmeztetnie: Polt megválasztása idején még Göncz Árpád volt az államfő. A közszolgálati moderátor indulata lelepleződött, prekoncepciója szilánkokra tört.
Nem tehetek róla: számomra Debreczeni maga a két lábon járó összeférhetetlenség. Úgy vezet „független” tévéműsort és ír „független” publicisztikát, hogy eközben a MTI tulajdonosi tanácsadó testületének közpénzből honorált pártdelegáltja. Régebben sem zavarta a pártatlan aktuálpolitikai elemzésben, hogy amúgy a médiahatóság panaszbizottságában ténykedik, vagy éppen az ORTT pártdelegáltjaként húz államtitkári jövedelmet. Mindezt azonban még el is nézném neki, ha nem sütne belőle az elfogultság, különösképpen pedig az akut Orbán-undor. Súlyosbító körülmény, hogy főként Antall- és Orbán-monográfiái révén szerzett magának nevet. Vajon mi történhetett? Engesztelhetetlensége csak Kéri Lászlóéval mérhető, aki szintén Orbán-könyvvel indított, s interjúalanya nagyüzemi diabolizálásához érkezett el.
Szemelgessük az Egyenlő mércével rovat termését az utóbbi hetekből! Gyurcsány Ferenc alig éri el Debreczeni ingerküszöbét (hozzá interjút adni jár a Klubrádióba); Orbán Viktor annál inkább. Így ír róla egyenlő mércével: „Régóta – 1989. június 16. óta – figyelem őt. Valaha tiszteltem, sőt szerettem is. Mert nyílt, racionális, bátor és egyenes politikus volt. Fájdalom: már rég nincs közöttünk. (Mintha nekrológot írna róla – Cs. J.) Ma egy fondorlatos és erőszakos embert látok, aki remeg a hatalomért. Amit a múltkor írtam róla, komolyan gondolom: évek óta nem volt egy egyenes mondata. Minden gondolata, minden szava, minden lépése arra irányul, hogy meglepje a többieket. Hogy legyőzze őket. Hogy rájuk kényszerítse az akaratát. Az ellenfeleire is – meg a sajátjaira is. Már csak hatalmi játszmákban gondolkodik, mert másban képtelen. Ez nem csak a szavaiból és a tetteiből derül ki – már az arcára van írva.” Gyűlölet nélkül aligha születhetnek ilyen mondatok. Nem csodálom, hogy a Magyar Hírlap sajtólevelezője, a szőregi Ignác Miklós azt írta Debreczeniről: „Hol van már az a Debreczeni József, aki tárgyilagos könyvet írt Orbán Viktorról, és az, aki helytálló elemzéseket írt Göncz Árpádról is?” Szőregen fogékonyak az élet nagy talányai iránt.
Ám MTI-s publicista-riporterünk Orbántól függetlenül is elképesztő dolgokat képes papírra vetni. Amerika szerinte „egy nyúlfarok-történelmű, olvasztótégelyben összevegyített bevándorló nemzet”, ami egy történelemtanártól különösen árnyalt megfogalmazás. Médiamúltjának meglepő eszenciája: „A Magyar Rádió nyolcadik éve áll a Fidesz befolyása és ötödik éve az uralma alatt.” Sólyom zászlóügyében így fogalmaz: „Félnótások a magyar nemzet nevében nyilatkoznak. Az én nevemben is. Indokolt hát, hogy én is nyilatkozzam – kizárólag a saját nevemben.” Már csak az ÉN feliratú egoliberális SZDSZ-tábla hiányzik a kezéből. Toleranciája szinte éteri magasságokba hatol: „A köztársaság elnöke zászló nélkül is a köztársaság elnöke. Egy hőbörgő majom ellenben zászlóba csavartan is csak egy hőbörgő majom.” Megosztja velünk keresetlen álláspontját magyarságügyben is: „Sose értettem, mért mondják sokan átszellemülten: büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok.” Zoológiai hitvallása: „Az állatok közül nem csak a turult – a kaméleont se kedvelem. Barátaim, én nem változom.” Persze: nem én megyek szembe a forgalommal, hanem a többiek jönnek szembe velem.
Vajon mi motiválhatja Debreczeni Józsefet, amikor aprópénzre váltja korábban felhalmozott erkölcsi és szakmai tőkéjét? Az Orbán-gyűlölete lehet épp olyan múlékony, mint az Orbán-rajongása volt. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a libikókán magát középre képzelő, önképe szerint „egyenlő mércével” mérő, Göncz Árpádot alkotmányos ficamnak minősítő, Mádl Ferencet lesajnáló, Sólyom Lászlót idealizáló Debreczeni karriervágyvonalának egy távolabbi pontján egy valódi nagy álom sejlik fel. Figyeljünk erősen, nehogy a rövidlátón taktikázó pártok egyszer még megválasszák a fejünk fölé köztársasági elnöknek…