Hatvanhárom esztendővel ezelőtt a távoli Oroszország egyik fagyos, havas vidékén, a Don folyó mellett magyar katonák néztek farkasszemet a folyó másik partján felsorakozott szovjet alakulatokkal. Akár otthon is érezhették volna magukat, hiszen a magyar nép vándorlásai közben megfordult már ezen a tájon, igaz, egy sokkal régebbi korban. De a katonák nem érezték az otthon hangulatát. Valójában többségük nem is igen tudta, mit is keresnek ott, távol a hazájuktól. Nekik azt mondták, hogy a Kárpátokat védik, de sokan tudták: Magyarországot a Donnál nem lehet megvédeni. Legfeljebb elveszíteni.
Tudták ezt azok is, akik odarendelték őket: a parancsnokaik, a hadsereg vezetői és a legfőbb hadúr, Horthy Miklós is. Amikor 1941 nyarán Németország megtámadta a Szovjetuniót, még okkal hihették, a hitleri precíz katonai gépezet villámháborús stratégiája akár győzelmet is hozhat. Ennek ellenére is vonakodva üzentünk hadat a szovjetnek, a német birodalom szövetségesei közül a legkésőbb. A hadüzenet eleinte amolyan operettfordulat volt csupán, harcoló alakulatokkal nem vett részt az ország a Szovjetunió elleni hadműveletekben, ám néhány hét alatt kiderült, a villámháborús stratégia megbukott, már 1941 őszén minden katonára és puskacsőre szüksége lett a német hadvezetésnek. Különösen a moszkvai vereség után a magyar hadvezetésre és Horthyra a német diplomácia és vezérkar erős pressziót gyakorolt: követelték, hogy a lehetséges összes haderőt bocsássuk a német támadás szolgálatára. Hitler levelet írt a kormányzónak, Ribbentrop külügyminiszter pedig Budapestre jött, hogy érvényt szerezzen a német követeléseknek. Még azzal is megfenyegették Horthyt – utalva a Führer „méltányos, de szenvedélyes” természetére –, hogy elveszíthetjük azokat a visszacsatolt területeket, amelyeket a háborús diplomácia időközben nekünk juttatott a Trianonban elrabolt országrészekből. Ráadásul Románia – akkor még Hitler készséges szövetségese – ugrásra készen várta, hogy viszszaszerezhesse Észak-Erdélyt, ezért aztán Horthyék kénytelen-kelletlen beleegyeztek – ha nem is az egész magyar haderő, de – az egyik magyar hadsereg, a második számú Oroszországba vezénylésébe.
A 2. magyar hadsereg mintegy 200 ezer katonából és nagyjából ötvenezer munkaszolgálatosból állt. Felszerelése, fegyverzete nem vetekedhetett a modern német seregével, de a kor kelet-európai színvonalának éppen megfelelt – azaz sokak szerint botrányos volt. A 2. magyar hadsereg mozgósítása és felszerelése 1942 márciusában elkezdődött, a tavaszi és nyári hónapokban több lépcsőben a frontra szállították a katonákat és a felszerelést.
A 2. hadsereg feladata a Voronyezstől délnyugatra levő Gremjacsétől a Don jobb partja mentén Pavlovszkig húzódó, nagyjából 200 kilométeres szakasz védelme volt. Néhány hetes – szórványos harcokkal tűzdelt –, viszonylag békés időszak után először 1942. november végén tudatosult a magyar hadvezetésben egy komolyabb támadás veszélye. Ezt jelentősen felerősítette a december 17-i áttörés a szomszédos olasz 8. hadsereg arcvonalán. A hadsereg-parancsnokság többször kérte ezek után, hogy erősítsék meg a magyar hadsereget fegyverzettel és német csapatokkal. A német vezetés a sürgető kérésekre egy hadtestnyi katonát rendelt a magyar vonal mögé, de ezt olyan messze helyezték el, hogy közvetlen és azonnali segítséget semmiképpen nem tudott volna adni.
A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én az urivi dombháton törte át először a védelmi vonalainkat, ám ezt akkor a magyar és német parancsnokság még nem tartotta kritikusnak. Másnap az egyre szélesedő és mélyülő szovjet áttörés miatt több magyar alakulat helyzete válságosra fordult, többeket körülzártak, vagy elvágták a visszavonulás útját előlük. Január 14-re végképp kettészakadt a magyar arcvonal. Az újabb és újabb szovjet támadások és átkaroló hadműveletek egyre jobban szétszakították a magyar hadsereget, az egységek elszakadtak egymástól. A 30-35 fokos hidegben, hiányos felszereléssel, gyér ruházattal és élelemmel ellátott magyar honvédek – akiknek sokszor lőszer nélkül kellett volna feltartóztatniuk az orosz „gőzhengert” – egyre kisebb ellenállást tudtak kifejteni. „Ebben a háborúban szándékos és tervszerű magyarirtás folyik… Minket nem támogatott senki. Repülők, tüzérség, páncélosok: ígéret maradtak többnyire, a magyar baka puszta kézzel ment a halálba, lőszer nélkül is támadnia kellett, páncélszörnyetegek gázolták le…” – írta Kónya Lajos harctéri naplójában.
Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok hiába kérte-követelte a visszavonulás engedélyezését, a válasz minduntalan az volt: minden körülmények között az utolsó emberig tartani kell a frontot. Erre kötelezte őt egyébként a magyar Honvéd Vezérkar főnökének korábbi utasítása is. Jány arra nézve nem kapott eligazítást Szombathelyi Ferenc vezérezredestől, a Honvéd Vezérkar főnökétől, milyen helyzetben dönthet önállóan, a német hadvezetés nélkül, így a visszavonulási parancsot csak késve adta ki, amikor már mást nem is tehetett.
A doni harcokban a 2. hadsereg megsemmisült. Arról megoszlanak a vélemények, hogy pontosan mekkora veszteségeket szenvedett, nagyjából 120 és 150 ezer főben (a munkaszolgálatosokkal együtt) állapítják meg az elesettek, eltűntek vagy fogságba hurcoltak számát. Soha ilyen vérveszteség nem ért még történelmünk során magyar haderőt. A magyar apokalipszisről idehaza hallgattak az újságok, a híradók.
Megbízható források szerint sokáig maga a vezérkar sem volt a teljes veszteség ismeretének birtokában. Akik viszont tudták, azt is tudták: az országos gyász, a nemzeti „katarzis” az ő hatalmukat is veszélyeztetné. Persze azok, akiknek az édesapjuk, a fiuk, a vőlegényük, a férjük nem jött haza, rádöbbentek a tragédiára, de a gyász megmaradt a kis parasztházak, munkáslakások falai között.
Aztán jött a német megszállás, majd az orosz, s a tragédia negyven évre elfelejtődött. A kommunista diktatúra idején sem volt ildomos erről beszélni, a „felszabadító” szovjet Vörös Hadsereg renoméját féltették a százezernyi halál miatt. Pedig azt félteni nemigen kellett…
Nemeskürthy István Requiem egy hadseregért című könyve az úttörő munkák közé tartozott a doni mészárlás feltárásában, majd a nyolcvanas évek elején Sára Sándor forgatott dokumentumfilmet Pergőtűz címmel róla, amelyet – igaz, erősen megvágva – le is vetítettek. Csoóri Sándor – Sára filmjének is segítője – 1980-ban A magyar apokalipszis címmel írt megrendítő esszét. „Mi lett volna, ha a nemzet tudatán időben, vagyis azonnal végigsöpörhetett volna az egész fölfoghatatlan apokalipszis? … A huszadszor-harmincadszor visszatérő, történelmietlen kérdés nem hagy nyugton. Hiszen, ha igaz az a József Attila-i tétel, miszerint a nemzet közös ihlet, akkor az is igaz, hogy: közös gyász is. Közös meghasonlás, közös rádöbbenés. De hát nem volt az! S nem lett az utólag sem!” – írja Csoóri.
Ma már szabadon emlékezhetünk elesett rokonainkra, testvéreinkre, apáinkra és nagyapáinkra, bár sokan még mindig csak a „fasiszta Horthy-hadsereg bűnöseit” látják a hősi halottainkban. Így vagy úgy, egy főhajtást, egy mélyebb szívdobbanást mindenképpen megérdemelnek.
origo.hu
Tiszta vizet öntünk a pohárba – ennyibe kerül egy lángos a Balatonnál
