Marika
– A gyümölcsös melletti házban születtem. Én először. Négy fiútestvérem utánam. Öten voltunk, négy fiú és egy lány, én. A legfiatalabb öcsém kinn van Kanadában, a másik Forráskúton él. Szegénynek annak is möghalt a felesége, egymagára maradt, mint én. Szomorú dolog ez, de azért is, mert ezzel a Jóskával kivagyok. Ordít, kiabál, elhord mindennek. Még szerencse, hogy a kiskonyhában lakik.
Sok udvarlóm volt. Az egyik három évig udvarolt, de eszömbe sem volt, hogy én ahhoz férjhöz mönjek. Volt egy kis beszédhibája. De jó volt, hogy volt, mert elmöhettem vele akárhová. Mert nem volt anyukám. Möghalt, amikor hároméves lehettem. Másodszorra is megnősült az apám. Az egyik testvérem tizenöt évesen halt meg még a háború előtt. Leventegolyót akart szétszedni…
Akkoriban hat általános volt a kötelező, és el lehetett még végezni három ismétlőt. Kitűnő voltam, de köllött a dolgos kéz. Tizenöt évesen elkezdtem a tánciskolát, akkoriban Forráskútra jártunk bálba. Tojás volt a belépő, a pénzt milliárdokban számolták, négy tojást köllött vinni. A tánciskolába azért jártam, hogy ne kelljen vinni a tojást, tánciskolásoknak ingyen volt.
A mostohaanyám rendes volt, de elváltak a szüleim. A háború alatt visszamönt Csólyosra, magával vitte a két kisebb öcsémet is. A háború után a fiúk visszajöttek az apai házhoz. Huszonegy évesen férjhöz möntem Dobó Jánoshoz. De én nősültem, nem möntem menyecskének, huszonkét holdat örököltem oldalágról, idejött a férjem. Apámnak tizenhat hold földje volt, apósomnak szintén, kuláknak minősítették őket. Börtönbe kerültek, egy cellába! Az én idősebbik fiam, a Zoltán onnan ment nyugdíjba. Nevelőtiszt volt.
Nekünk is el köllött mönnünk a gyümölcsös mellől az egyik rokonom tanyájába. Oda született a Jóska fiam. Zoli akkor már hároméves volt. Akkor elkezdtünk itt építkezni, ahun ma is élünk. A két kezünkkel húztuk föl ezt a tanyát, villanyosat.
A téeszesítéskor bevittük a kocsit, lovat is. Volt két tehenünk is, az egyiket eladtuk, a másikat bevittük. A huszonkét holdam is a téeszé lett. A férjemmel együtt negyvenkét holdat vehettünk volna ki. Csak tizenhárom lett újra a miénk. A másik részét kifizették, a többi odaveszett.
A gyümölcsös a téeszé lett, de művelhettük. A barack a miénk volt. Később a gyümölcsöst a balástyai téesz eladta Zsombónak, Jani is átlépett a zsombói téeszbe, hogy a földünket használhassuk. A tulajdonunk volt valamikor. Világéletemben a gyümölcsösben dolgoztam, de nem voltam téesztag. Jani bácsi szödte a barackot, én mög a piacra készítettem. A nyugdíjkorhatár előtt három évvel mögbeszéltük itthon, hogy megpróbálok én is belépni. Le a kalappal a zsombói téeszelnök előtt! Mögkérdözte, miért akar Marika néni belépni a téeszbe. Megmondtam őszintén, hogy azért, hogy öregségömre valami nyugdíjat kapjak. Fölvött. Mögértött. Így most ötvenháromezer forint nyugdíjat kapok. A tatáé felét megkapom, mög az enyémet.
Milyen életem volt? Dolgoztam. Sokat. A fiainkat engedtük. Nem akartuk, hogy a földet túrják. Jóskának minden gépre mögvan a jogosítványa. De most már annyira az ital rabja lött, hogy nem tud saját maga fölött sem uralkodni, a felesége is elvált tűle. Mit csináljak vele… Az albérletéből elhozták, az udvar közepén letették az összes motyójával együtt. Akkor is tökrészeg volt.
Még szerencse, hogy kapcsoltam. Ide, az én lakásomba ne pakolj be, ott a kiskonyha. Ott lakik. Főz is magának néha. Legtöbbször én főzök, még válogat is.
A másik fiamék is elváltak, az ital végett azok is, pedig két családjuk van. A lányuk férjhez ment, szép nagy lakodalmat csinált a menyem. A fiú is elköltözött otthonról az apja miatt. Zoltán, ha részeg, lefekszik. Föl nem kel, amíg ki nem alussza magát, de idegesítette a fiút, hogy nem csinál semmit az apja, hogy nem érdekli semmi. Jóska meg hőbörög. Kétszer mög is vert.
Egyszer kórházba is köllött menni, mög máskor is. Egy vasárnapi nap már lefeküdtem, amikor arra ébredtem, nem kapok levegőt. Szerencsére volt annyi erőm, hogy bementem Jóskához, szóltam, hívjon mentőt. Kistelekről is jöttek mög Szegedről is. Február utolsó vasárnapján történt, május 16-án kerültem haza. A belgyógyászaton kezeltek, a Tisza-parton. Tíz gyógyszert kellett szednem, de aztán jött az orvos, hogy beleegyezem-e a műtétbe. Beleegyeztem. Nem voltam elkeseredve egy csöppet sem, ha ott maradok, gondoltam, úgy lösz a legjobb, de sikerült. Három napig egy műszer volt a szívem fölé akasztva, úgy nézett ki, mint a Sokol rádió. Egy embör állandóan szórakozott velem, na, mi újság a rádióban. Egyszer mögmondtam. Többet nem kérdezte. A műtét után elvittek Deszkre utókezelésre. Hallod, olyan szép hely az! Három hetet kezeltek, mentő hozott haza. Azóta is élek. A nyolcvanat töltöttem májusban.
Az önkormányzattól jönnek minden héten, elviszik a mosnivalót mög bevásárolnak. Főznének is, de kilencezer forintot akkor levennének a nyugdíjamból. Nem hagyom.
Amikor kivilágosodik, kelek. Ha besötétedik, fekszem. Négy birkám van, tizenhat tyúkom. Este rádiót hallgatok. Vagy emlékezem. Tudod, mit? Annak örültem a legjobban életemben, amikor elsőre sikerült a motorvizsgám hatvankettőben. Az első motorom egy Pannónia volt, használt. A vadonatújat hetvenkettőben én hoztam ki a Centrum áruházból. Még most is a motorom. Sokan kérték, de nem adom. Biciklim is neköm volt először a lyányok közül. Nadrágom csak akkor, amikor motorra ültem.
Jutka
– Kicsi volt a lakás négyünknek, a gyerekeknek kevés a játszótér. Akkor már volt Trabantunk, kirándulni jártunk, elmentünk Gyulára, voltunk Mártélyon, Ópusztaszeren. Magyar Emma kolléganőm ajánlotta, vegyünk tanyát, a nagyapjáét. Jó ötletnek tartottam, nem kerül pénzbe, de együtt lesz a család hétvégente. Abban az évben operáltak vesekővel, kicsit nehezen tudtam mozogni, a tanyán próbálkoztam. Jó volt a tanya. A férjem hallotta, hogy a nyulakból milyen sok pénz van. Hamarosan tenyésznyulakat hozott, ketreceket vásárolt hitelbe és beindította. Úgy tervezte, hogy továbbra is a vasöntödében dolgozunk, és ő kijár etetni. Az itteni téeszelnök szólt, hogy jöjjön ki, kell a lakatos. Otthagyta Szegeden a munkáját, kijött. De a nyulaknak nem volt elég, hogy reggel és este mögetette. A kisnyulak elpusztultak, az öregek se haladtak. Ott köllött hagynom a munkahelyemet, hogy gondozzam őket. Akkor libákat hozott, pecsenyelibákat. Azok nem pusztultak el. A szomszédunkban is libáztak, ők tollra mentek. A nyúl közben teljesen befuccsolt, ahány született, ástuk. De a ketrecnek és az anyanyulaknak a részletét fizetni kellett. A pecsenyeliba még egyszer sikerült, harmadszorra már nem adtak. Akkor kitalálta a férjem, hogy tömjük a libát. Ő továbbra is a téesznél dolgozott, nekem köllött tömnöm a libát, de azt egyedül nem lehetett. Egy gépre rá köllött húzni őket, és háromóránként etetni. Közben valakinek a kását köllött főznie. Volt, amikor harminc libánk volt, volt, amikor negyven. Minden röndben lett volna, ha nincs egy klikk, akiktől a libamájat első osztályban veszik át, a többiektől meg csak hazai fogyasztásra. Tönkremönt a libatartás. Következő évben mi is tollra vállaltunk libákat, mint a szomszéd. Első évben nagyon jól mönt, a másodikban nem. Akkor a férjemnek elege lett mindenből, visszamönt Szegedre. Eldöntöttük, elválunk. Én maradtam az állatokkal, szerződésünk volt, valakinek maradnia köllött. Ősszel még egyszer megtéptük a libákat, János meg a Misi segítettek. De hiába volt szerződésünk, abban az évben Lengyelországból hozott libát a téesz, akkor nagyon sok libatartó tönkrement. Tőlünk is csak februárban vették át a jószágot. Addig etetni köllött, tépni már nem löhetött őket. Kevés volt a takarmányra a pénz, a János szülei adtak meg a Misa bácsiék, meg az öcséméktől kértem kölcsön. Teljesen eladósodtam, de ki köllött fizetnem a férjemet is. Negyvenezret követelt a tanyáért, annyit, amennyiért négy évvel azelőtt vettük. Végrehajtókon keresztül tudta csak behajtani rajtam, mert a következő évben, nyolcvankettőben sem sikerült a liba. Villany azon a tanyán sem volt. Kitaláltuk Jánossal, teheneket tartunk. Húszezret adtak egy tehénre dotációként, négy évig nem szabadott eladnunk. Két tehenet hozattunk, na ebből fizettem ki a férjemet. Akkor már Jánossal éltem, de ő nem nagyon törődött semmivel. A nyakamba szakadt a két tehén, az ő lova, az anyakocák, mert azokat is hozattunk. A tehén árát a tejből fizettük, a kisborjú volt a haszon. Az egyik tehenet hat évig tartottuk, a másikat nyolcig. Egy kisborjú pont akkor tekeredett föl a kötélre, amikor az öcsémék itt voltak. Hajnalban semmi baja nem volt, délben megfulladt. A következő évben egy másik borjú nyomorultan született, abban az évben, amikor Éviék, a lányomék esküdtek.
Aztán egyik tehénnek a szemébe ment a vasvilla vagy a másik tehén szarva. Lehet, hogy a vasvilla, mert János néha azzal igazgatta. Annyira elgennyesedett a seb, hogy vágóhídra köllött leadnunk, kényszervágásra. A másik mög nem maradt hasas. Vagy a folyatáskor nem volt pénzünk, vagy János nem jött haza, vagy ha hazajött, részeg volt. Nem tudta elvinni az állatorvoshoz. Végül már másfél liter tejet adott, aztán mögvötte valaki és levágta. A lóval meg az lött, hogy nagyon meleg volt, azt’ elindultak, hogy mönnek halászni a Kovácsék egyik rokonával, azzal a jugoszláv Pétörrel meg az Árpáddal Zsombóba, oda, azokhoz a tavakhoz. A frissen föltárcsázott földön hajtották a szegény lovat. Amikor odaértek a Zádoriékhoz, már szakadt róla a víz, de nem álltak mög vele. Elhajtották még száz méterre, ott összeesett, azt’ meghalt. Ki is múlt a gazdaság. Utána viszszaadták a földet Jánosnak, négy holdat. De annak a megmunkálása is pénzbe került, a szántás, a vetés. És nem löhetött belőle kihozni annyit, amennyibe került. Az is tönkrement. Most az unokatestvére használja. János állandóan a Nagy Kálmánhoz járt, reggel inni, este inni. Volt, amikor dolgozott a Zádorival erre-arra, de pénzt nem láttam tőle. Miből élünk? Öt éve a nyugdíjamból, semmi másból, a harmincegyezer-háromszáz forintból. Azelőtt napszámba jártam, krumplit szödtem, kapáltam, vagy a Dobóéknél barackot szödtem. Régebben nagyon sajnáltam Szögedöt, nagyon hiányzott a város. De a rendszerváltás után nem volt elég a képesítésem, hiába érettségiztem, hiába voltam vasútforgalmi technikus. Sosem dolgoztam a vasútnál, a férjem nem engedte, de ott is folyamatosan képezni köllött volna magam, mög máshol is kérték volna a számítógépet. Bementem a munkaügyi központba, de nem tudtak csak portási vagy takarítónői állást adni, kiestem én ebből az egészből. Most itt nincs villany sem, víz sem. De ha belegondolok, ugyanennyi pénzből bent sem tudnék megélni. Harmincegyezer forint a rezsit sem futná ki. Még egy egyszobás lakásnál sem. Most is adok az Évinek háromezret, mert nála mosok. Fát János vág az udvarból, azzal fűtünk. Külön kiadás a zseblámpaelem, kétszázötven egy, és egy hétig tart. A rádióba is kell három elem. Gyertya is kell. Régebben a villanyvezetésre ötszázezreket mondtak, mert vagy a vezetéket köllene kicserélnünk, vagy a trafót.
Hogyan indul a nap? Reggel begyújtok, vagy a gázon forralok vizet. Vannak vietnami malacaink, azoknak kell a keverthez. Utána fölteszek egy teát, beszedem a gyógyszereket, majd mögetetöm az állatokat, fölsöprök. Hordok be vizet, mert köll a vécét leönteni, köll a mosogatáshoz. Minden kannát telehordok. Ha nyár van, akkor kapálok vagy gyomlálok, utána ebédet köll főzni. Délután takarítok. Este mögint kezdődik az állatetetés. Addig tart a nap, amíg világos van. Évinél mosok. A mosás sok idő, mert régi fajta mosógépe van.
A tévé akkumulátorról mögy, de nem szoktam nézni. Nem is hiányzik. Szórakozásom a Kossuth rádió meg a Nők Lapja. Meg a Biblia. Más semmi.
Aminek hatvanhárom évesen nagyon örülök: az unokáim és a gyerekeim. Nap nincsen, hogy ne imádkoznék értük. Legnagyobb boldogságom, hogyha itt vannak. Jánossal meg örülök, hogyha békességgel elmúlik egy nap, ha nincs berúgva.
Ági
– Kilencvenkilencben költöztünk tanyára. A férjem elhivatott sportlótenyésztő, sokáig versenyszerűen lovagolt, de Maroslellén, ahol éltünk, a lehetőségek korlátozottak voltak. Néha átjárt ugyan Vásárhelyre a tangazdaságba lovagolni, de a lehetőségek meg sem közelítették a bábolnai gazdaságét, ahol tanult. A faluban szíjgyártással foglalkoztunk, el is tartott bennünket. Itt a vállalkozásunk befuccsolt. Próbálkoztunk lótartással, de itt arra sincs fizetőképes kereslet. Egyszerűen nem lehet annyit kérni, amennyibe egy lónak a tartása kerül. Nem lehet kérni ötvenet, csak huszonötöt. De zavart az is, hogy amikor vasárnap kiléptünk az udvarra, öt–tíz vadidegen emberbe botlottunk, akik nem is köszöntek. Úgy gondolták, ha itt van a lovuk, akkor az övék minden. Ez a stílus egy bizonyos idő után rendkívül idegesítő volt. Hiába volt a rengeteg diploma, az érzelmi intelligenciájuk nem fejlődött ki. Végül abbahagytuk, és a tehenünkhöz vettünk három másikat. A magyar tarka tartását elvileg az állam támogatja, gyakorlatilag azonban ebben az évben még semmit nem láttunk a pénzből. Ötven forintért vennék át a tej literjét, de nem éri meg leadni. Csak úgy tudunk megélni, ha sajtot csinálok, és háztól eladom. Szörnyű, hogy itt vagyunk egy tanyán, ahol minden lehetőség adott volna, és még sincs jövőnk. Nem fizetnek semmit azért, amit termelünk, az állami támogatás meg egy nagy humbug. Másfél milliót ígértek az idén, egy fillért sem kaptunk még. Ami azt jelenti, hogy a tavaszi vetést, a nyári betakarítást, az őszi vetést mind saját zsebből kell a gazdának állnia. Igaz, lehetőség volt arra, hogy a támogatást hitelként, kamattal előre fölvehessük. Saját támogatást kamattal! A nagygazdának talán megéri… Öt hektárunk van, kisgazdaság vagyunk. De nem akarunk nagyobbak lenni, mert nincs gépünk. Ennek a tanyának el kellene tartania négy embert, de nem tud. Rá vagyunk utalva a férjem keresetére, ő éjszakánként eljár dolgozni. Ma a sertés kilóját kétszázharmincért veszik át, de lehetetlen ennyiből felnevelni egy malacot. Még nullára sem jön ki. Megjegyzem, amikor ideköltöztünk, háromszázkilencvenet ért egy kiló sertéshús. Az jó volt. Ha mi termeljük meg az állatok gabonáját, rosszabbul járunk, mint ha aratáskor a gép alól vásároljuk.
A második emeletről jöttem, de nem volt furcsa a tanyavilág, mert állat-egészségügyi üzemmérnökként végeztem Vásárhelyen. Ott kezdtem el lovagolni gimnazistaként, ami teljesen megfordította az életemet. Addig humán beállítottságú voltam, de a lovak miatt úgy döntöttem, a vásárhelyi főiskolára megyek. Azt hittem, marha okos vagyok… Nyolcvanhatban még virágoztak az állami gazdaságok, munka dögivel volt. Főiskolás koromban álláshirdetések tucatjai lógtak a faliújságon, a hallgatók előre szerződést köthettek a téeszekkel. Kezdőként annyit kereshettem volna, mint az édesanyám az egészségügyben nyugdíj előtt. Nyolcvankilencre, amikor végeztem, fölszámoltak mindent. Bár mindegy is volt, mert akkor született a lányom, akivel tizennégy éves koráig itthon voltam gyesen. Sérülten jött a világra. Most, harminchat évesen pályakezdő munkanélkülinek számítok a munkaügyi központban. Bejelentkeztem. Ha lenne egy normális állás, mennék. De nincs. Minimálbérért pedig nem megyek, az itt is megvan.
Minden reggel megfordul az agyamban, most nem kelek fel. Aztán mégis. Átlendülök. Ötre, mire kicaplatunk az istállóba, már egészen jó kedvem van. Este újra. Talán a sikerélmény hajt. Keresik a sajtomat. A vásárlók mindig megkérdezik, hol nyaraltunk. A férjemmel jót szoktunk ezen nevetni. Az idén még Kiskunmajsára, a strandra sem jutottunk el, mivel az állatszittert nem találták ki. Karácsonykor, szilveszterkor is négykor csörög az óra. Bár lehetne egy segítőnk, csak nem tudjuk kifizetni. Egy normális munkaerő sokat kér, jogosan. Nincs az a hülye, aki eljön szart hányni. Ha már hányná, a sajátját hányná.
Nem az a baj, hogy Trabantunk van és nem terepjárónk. A Trabant ide való. Inkább az zavar, hogy nincs szabad időnk. Hogy nem tudom megnézni a gyerekeimet, hogyan úsznak, hogyan korcsolyáznak. Hogy nincs egy órám magamra. Meg az, hogy a pályázatainkat sorra visszadobják. Fiatal agrárvállalkozóként is beadtuk, az sem nyert, tanyás gazdaként is próbálkoztunk. Azt gondoltam, ki, ha mi nem. Tavaly novemberben küldtük be, választ azóta sem kaptunk. Telefonon érdeklődtem, akkor mondták, hogy elutasítottak. Miért? Mert azt nézik, milyen az adott terület vízbázisegyensúlya, meg azt, hogy részt vettem-e az öt évvel ezelőtt indult agrárprogramban. Csupa olyan dolgot figyelnek, ami nekem eszembe sem jutott. Azt hittem, az dönt, hogy állatunk van, területünk, hogy itt élünk, hogy ezzel foglalkozunk.
Azon gondolkoztam mostanában, hogy ezeket a minisztériumokat miért nem olyan emberekkel töltik föl, akik a szarhányásnál kezdték. Akik belelátnak a gazdák életébe, akik tudják, miről szól az állattartás, földművelés.
Sok helyen ma sincs áram
A tatárjárás idején a Szegedről elmenekülők gyakran húzódtak meg a környék mocsaras vidékén. A tanyavilág fejlődésének újabb lökést adott a török támadás: a lakosság igyekezett eltűnni szem elől, a hadak útjától távoli, megközelíthetetlen helyekre, erdőkbe bujdosott. Az osztrákok semmivel sem bizonyultak jobb megszállóknak. De más csapások is érték a lakosságot: 1689-ben árvíz, 1692-ben hatalmas járvány (valószínűleg pestis), 1697-ben szörnyű vihar, 1710-ben tűzvész pusztította a várost és környékét. Az osztrák uralom önkényeskedései hatására II. Rákóczi Ferenc vezetésével kitört szabadságharc zászlaja alá Szeged népe is tódult. A harcok és dúlások miatt a város elnéptelenedett. Az osztrákok idegeneket telepítettek be, a megmaradt lakosság belső békéje felbomlott, és megkezdődtek a boszorkányüldözések is. A városhatáron kívül nyugodtabb volt az élet, a tanyák egyre szaporodtak. Ám hamarosan új jelenség ütötte fel a fejét: ha az osztrákoknak katona kellett, elhurcolták a fiatal férfiakat. Ezért sokan járhatatlan helyekre vették be magukat, és hogy fenntartsák magukat, útonállóvá, betyárrá lettek. Rettegésben tartották a lakosságot, különösen a jobb módúakat. A vármegye sok esetben tehetetlen volt a betyárokkal szemben, valószínűleg azért, mert a parasztság is segítette őket. A vidék leghíresebb betyárfejedelme Rózsa Sándor volt. A tanyák később sok bujdosó szabadságharcosnak nyújtottak menedéket.
Az ezernyolcszázas évek közepén megépült Cegléd–Szeged vasútvonal új lendületet adott a tanyavilág fejlődésének. Megélénkült a gabona- és állatkereskedelem, némely tanyaközpontból falu lett. A második világháborút követő évtizedek kényszerpályára terelték a magyar tanyarendszert, bár a szocialista mezőgazdaság „magyar modelljében” a kistermelés is helyet kapott. Igaz, a tsz-tagok csupán a magánhasználat előnyeit élvezhették. A Tanyai Tanács (1949–1951) több mint száz tanyaközpontot jelölt ki azzal a céllal, hogy nagyobb településekbe tömörítse a tanyasiakat. Nem tett jót a tanyáknak a külterületi építési tilalom sem, amely az önerőből történő fejlesztéseket is megtiltotta. Ez az életforma a hetvenes évek villamosítási programja után lett újra népszerű. De nagyon sok helyen ma sincs áram. Erre a tavalyelőtt októberben tartott petróleumlámpás tüntetés után figyelt fel a kormány. Az érintettek elérték a demonstrációval, hogy a kormányzat megbízza Suchman Tamást a tanyák villamosítására vonatkozó program elkészítésével. Az Országos Területfejlesztési Hivatal hamar ráébredt, hogy a tanyavilágról mindössze egy 1964-es térkép van. Újat kellett készíteni, s ekkor kiderült, hogy a tanyák száma 74 ezerről 53 ezerre csökkent, de még mindig több mint százezer ember él ilyen jellegű otthonokban. Természetesen sok tanya már annyira romos, hogy nem érdemes az áramot bevezetni.
origo.hu
Magyar Péter most még tagadja, de a választások előtt létrejöhet az összefogás Gyurcsánnyal
