Sötétítő

Nem kell szűkszavú apróhirdetések alapján lakásnézőbe indulniuk azoknak, akik manapság ingatlanvásárlásra adják a fejüket. Százával-ezrével kínálják ugyanis képekkel illusztrált otthonukat az eladók a különféle ingatlanos portálokon. A képek – bár ez a legkevésbé sem tudatos – elárulják az ingatlanok és gazdáik féltett titkait is.
Az állami otthonteremtő és fészekrakó buzgalom valóságos lázba hozta a lakásépítőket a fővárosban és környékén. Gombamód nőttek ki a földből a vadonatúj társasházak és lakóparkok egykori gyártelepek vagy szántók helyén. Az új lakások persze nem feltétlenül jobbak a régieknél. Például gyakran kisebbek, és szinte kiment a divatból az önálló konyha: az amerikainak nevezett konyha-nappali már semmi egyebet nem jelent, mint hogy az egyik nagyobb szoba sarkába tűzhelyet meg mosogatót tesznek. De azért az új lakások jobb hőszigetelésűek és nem méregdrága távfűtéssel készülnek. Nem csoda, ha a nagy kínálat és a csábítónak szánt részletfizetési kampányok nyomán sokan költöznének új házba. Igen ám, de ehhez a régitől meg kell válniuk. És innen már egyenes út vezet valamelyik ingatlanos adatbank képes böngészdéjéig. Az eladónál megjelenik az ügynökség üzletkötője, és miközben megalkusznak az árról és aláírják a papírokat, az ingatlanos kis digitális kamerájával kattint imitt-amott. Másnap pedig a képek felkerülnek az iroda honlapjára, aztán nincs megállás: bárki, aki hozzáfér a nethez, bekukucskálhat a tulaj féltve őrzött fürdőszobájába, konyhájába, a gyerekszobába.
Az új lakásoknál nincs túl sok izgalom: gyakran csak az alaprajzot, esetleg a számítógéppel készült látványtervet teszik fel a kínálóba. Árulkodó, hogy némely nagyobb, többlépcsős beruházásnál fényképekkel dokumentálják, hogyan haladt előre lépésről lépésre az építkezés. Ezt azért teszik, mert volt már rá példa, hogy a beruházó egy kapavágás nélkül szép csöndben meglépett a befizetett előlegekkel, vagy fizetésképtelenséget imitált. Ugyancsak bizalomerősítőnek szánja némelyik forgalmazó, hogy háromdimenziós lakásbelsőket kreál. A reménybeli vevő a képzeletbeli mennyezeten járhatja végig a kiválasztott lakást, vagy épp le is szállhat a nappali közepére, és körbenézhet odabenn. Az ügyes programozó még a Duna-parti kilátásról is gondoskodott.
Jó játék sétálgatni a virtuális vizes helyiségben, amely ma még a puszta levegőbe rajzolt képzeletbeli térháló csupán, de hamar rá lehet unni. A családi házra vágyakozó fővárosit az agglomerációs építőmesterek fotókkal csábítják. E kulcsra kész házak, ikerházak, sorházak beruházói nem bíbelődnek háromdimenziós játékokkal. Felépítik álmaink házát, és alaposan lefotóztatják kívül-belül.
Lássuk csak, mi a lakótelepek, a gangos folyosók népének titkos álma! Az egyszintes, mediterrán módra enyhe lejtésű tetőt hordozó épület homlokzata és a kerítés közötti néhány méteren faltól falig kőburkolat, középen, kirakat céljából, kocsikeréknyi sziklakert, odébb lavórnyi csobogó, miniatűr szökőkút. Az üresen nagyon is tágasnak tűnő szobákon akadálytalanul átsüt a nap. Nem is szobák, termek ezek. És akkor belépünk a termek termébe, a nappaliba, amelynek padlóján húsz négyzetméteres kerámiamozaik pompázik. A reménybeli vevő már római patríciusnak érzi magát, pedig hátravan még a fürdő terrakotta sarokkádja és a toalett trónusa. Az ember még egyszer megnézi az árcédulát, hogy jól látta-e: a Csepel-szigeten fekvő településen kínált, új építésű, önálló családi ház ára nem több, mint egy közepes nagyságú és elhelyezkedésű budai használt társasházi lakásé. Hogy lehet, hogy még nem kelt el, hogy egyáltalán kínálni kell ezt a csodát? A képeket újra megszemlélve már kapiskáljuk a megfejtést. A külső felvételek egyikén-másikán látszik, hogy a ház új parcellázású területen van. Fának, akár még egy csenevész cserjének sincs nyoma. Sarokkád ide, padlómozaik oda, évtizedekbe telik, amíg ezek a szó szerint zöldmezős lakónegyedek belesimulnak a tájba, hozzászelídülnek a településhez, amelynek határában néhány hónap alatt felhúzták őket.
De ez mind semmi a használt lakások képkínálatához képest. Százezres nagyságrendű eladó ingatlant és sokezernyi képet találunk a különféle honlapokon. Csakhogy míg az ingatlanok legfontosabb jellemzőinek rögzítésére, adatbázisszerű felhasználására profi protokollok állnak rendelkezésre, amelyekkel kiválaszthatjuk a számunkra megfelelő lakást, a képillusztrációkat olcsó digitális kamerákkal botcsinálta fotográfusok készítik. Különösen a helyi érdekű ingatlanosokra jellemző ez a megállapítás. Az eredmény: hol kacagtató, hol szívszorító, máskor kétségbeejtő és néha egy-egy villanásra megmagyarázhatatlanul magával ragadó képgyűjtemény.
A hozzáértés hiánya persze legtöbbször egyszerűen csak bosszantó. A képekkel el kellene adni az ingatlant, ennek ellenére legtöbbször valami vas- vagy betonoszlop a főszereplő, és a háttérben látszik valami épületféle is. A külső képek azonban még mindig egy fokkal jobbak, hiszen természetes fényben készültek. A fotós ügyetlenségének hála legalább látunk valamit az utcából, a szomszédokból. A belső képek esetében szinte már-már sikernek számít, ha felismerhető, mit ábrázol. A képek témájának a kiválasztása itt nem olyan kézenfekvő, mint a homlokzat esetén. A tulajdonosok szégyenkezéssel vegyes kitárulkozása furcsa fotókat eredményez. Rendszeresen visszatérő motívum a nagyszoba ablaka belülről, behúzott sötétítő függönnyel. Maga a kép ilyenkor egy textília mintázatát ábrázolja, ami nem épp hasznos információ az ingatlant keresőnek. Hasonló tévedés eredményezi a nappali ülőgarnitúráját vagy a konyhabútort ábrázoló képeket. A témaválasztáson érezni az eladó, vagyis a lakást berendező, rendben tartó, általában hölgy igyekezetét, hogy az általános káoszból kiválassza azt a kicsiny részletet, amely valamelyest reprezentatív, amelyre büszke lehet. Így kerülnek fókuszba lambériázott folyosórészletek, zegzugos kiszögellések, amelyeket egy-egy bekeretezett gobelin vagy vadásztrófea ékesít.
Vannak családok és élethelyzetek, ahol már nem jut erő vagy figyelem a tények szemérmes leplezésére. Az ülőbútorokat ruhaneműk borítják, a szőnyegeket gyerekjátékok vagy annak használt limlomok. Szociofotók ezek a javából. Az ember néha attól tart, hogy némelyik a rendőrségi helyszínelők archívumából tévedésből került az ingatlankínálóba. Ha nem is bűntények, de sorstragédiák baljós hangulata árad az alulexponált, borongós szobabelsőkből, a lepattogzott festékű ajtókeretek, szutykos mellékhelyiségek látványából.
A kíváncsiság, az össznépi kukucskálhatnék vágya is kielégülést nyerhet a képgyűjteményben. Ki hinné, hogy a kétszintes családi ház tetőtéri hálókuckójába három ágyat – egy franciát és két rácsos kiságyat – zsúfoltak bele lakóik? De a gyerekszobák is védtelennek tűnnek a semmibe tekintő mackókkal, valaha vicces plakátokkal, mindenfelé lógó gyerekholmikkal. Kezdünk ráébredni, hogy a másik ember falakkal óvott titkait jobb nem megismerni részletesen.
A legdrámaibb képeken akaratlanul odakerült embertársainkat is tetten érjük. Némelyik ingatlanos – mint a névtelen kódexmásoló – rendszeresen otthagyja kézjegyét a fotón. Mert mi másnak tekinthetnénk azt, hogy a huszonharmadik cím előtt is ugyanannak az ezüstszínű Fiat kombinak a hátsója kandikál a bal sarokban, s jól olvasható a rendszám is… Tipikus lelepleződés, hogy a fürdőszobát ábrázoló képen a tükörből a fotó készítője látszik. De véletlenül-óvatlanul megpillantjuk a lakókat is. A nagymamát, aki a nappali tévéje előtt a füles fotelből kitekeredve, kényszeredetten mosolyog-vicsorog a betolakodóra. Az unokát, aki – a nagyszülők büszkeségére – a kandalló előtti óriási szőnyegen építi grandiózus fantáziatornyát. És meglátjuk a kép feltételezett kivágásán túli tartományban, sikertelenül félrehúzódva az eladókat. Középkorú vagy idősebb vidéki embereket. Öltözetükből ítélve saját házuk bejárónői, karbantartói, kertészei is lehetnének. Tartásuk lemondó, fáradt-görnyedt. A tulajdonos, az építő-teremtő büszke fejmozdulatát hiába is keresnénk. Kezük zavartan összefogva vagy ernyedten csüng. Életük fő műve és valószínűleg legértékesebb vagyontárgyuk kerül most piacra és ezzel közszemlére. Évtizedek munkája, keserve, nélkülözése, aminek árán felépült és ma is áll, a hirdetés szövege szerint jó, esetleg „újszerű” állapotban a sátortetős tízszer tízes, alápincézett, vegyes tüzelésű, három fázissal. Tulajdonosai megkoplalták a telket, az OTP-kölcsön törlesztését, a fürdőszoba korszerűsítését, a gáz bevezetését és mostanában a csatornázást. A ház mögött szerszámos sufni, már felismerhetetlen, hogy miféle, honnan szerzett anyagokból összeróva, ismeretlen rendeltetésű holmikkal tele. Egy tisztesen, küzdelmesen leélt élet kerete, amely az ingatlanpiac törvényei szerint vált értékes telken álló elbontandó rommá vagy eladhatatlan, semmitmondó épületté. Áruba bocsátása önmagában tragédia – sugallják a lesütött szemmel álldogáló tulajdonosok –, mert egy ilyen ház az évtizedek alatt úgy hozzáidomult építőjéhez, mint az öreg cipő. Szépnek, divatosnak semmiképp sem mondható, de valakinek éppen kényelmesen passzol a lábára.
A szívszorító képek között egy-egy villanásra felragyog az egyszeri, a megismételhetetlen is. Ezért e néhány, a boldogság illúzióját kínáló fotóért megéri végigrágni a lehangoló felvételek kásahegyét. Félárnyékos verandát vagy teraszt látunk kék éggel, erdős hegyoldali panorámával és egy olyan, kényelmesre szétült fonott karszékkel, amilyennel utoljára öregapánk alföldi parasztházának téglapadlós ámbitusán találkoztunk. Ebben a roskatag székben fröccsöt szopogatva elüldögélnénk hátralévő életünkben. Vagy: diófa néz be az ablakon, és odabent diófa bútorokra, üveges könyvszekrényre hull rézsútosan a fény.
Kedvenc képemen egy óriási tiszafa áll, mögüle fehér falú, alacsony homlokú ház tűnik elő. Az ablakban göcsörtös muskátli. Néha arra gondolok, hogy elutazom abba a kis faluba, és benézek az ablakon.