Miben különbözhet egy magánember és az állami szervezet tisztségviselőjének hozzáállása, amikor árut, szolgáltatást rendel?
– A magánszemély – felkészültségétől függően – minden esetben arra törekszik, hogy a lehető legkedvezőbben ússza meg a dolgot. Ennek érdekében tájékozódik, ajánlatokat kér, ismerőseitől referenciát szerez. Kicsiben tulajdonképpen ugyanazt az utat járjuk végig, amit a közbeszerzési eljárás az állami megrendelő számára előír. Természetesen tévedés, vagy szándékos megtévesztés mindkét esetben megeshet.
– De az nem fordulhat elő, hogy a magánmegrendelő egy drágább ajánlatot választ, mert a kivitelező megosztja vele a többletbevételt…
– Valóban, a magánembert és az állami szervezet döntéshozóját legfőképpen az különbözteti meg, hogy utóbbinak az önérdeke és a feladatából eredő érdeke elválhat, szembe is kerülhet egymással. Az állami szervezet döntéshozója az állam képviseletében a józan ész, és a hatályos szabályok értelmében a legkedvezőbb, rövid és hosszú távon egyaránt kedvező ajánlatot köteles választani. A tisztségviselő azonban abban is érdekelt lehet, hogy olyan vállalkozót részesítsen előnyben, aki neki mint magánembernek javakat juttat.
– Az efféle részrehajlást bünteti a törvény és elítéli az erkölcs. Miért van szükség még egy bonyolult, időt rabló eljárásra, aminek megvannak a maga jól kimutatható költségei?
– A válasznak van egy történeti és egy jogi része. Az első közbeszerzési eljárás a Napkirály, XIV. Lajos pénzügyminiszterének nevéhez fűződik. Colbert a kincstári pénzek védelmében alkalmazta a versenyeztetést. Ennek a klasszikus alapelvnek az alkalmazása Nyugat-Európában a XX. század közepéig fennmaradt. A jogi válasz: EU-csatlakozásunk és az OECD-tagságunk feltétele volt, hogy megalkossuk a közbeszerzési törvényt, és erre 1995-ben sor is került. A félreértések elkerülése érdekében érdemes leszögezni: e jogszabály már 80 százalékban EU-konform volt, vagyis az a gyakran hangoztatott érv, hogy a törvény hiányosságai okolhatók a hazai gyakorlat gyengeségeiért, alapvetően téves.
– Hogyan lehet kijátszani a törvény előírásait?
– A legegyszerűbb megoldás, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyják. A közel álló üzletfél nyer, a résztvevők egyszerűen „átsétálnak a piroson”. Ennek politikai változata, amikor a kiválasztás során a közérdek helyett a klikk, a brancs érdeke érvényesül. Tisztességtelenül is le lehet folytatni az eljárást: nem a legjobb ajánlat nyer, hanem aki a legtöbbet csúsztatja a zsebbe. Az ajánlatkérő ráadásul a bírságot is közpénzből fizeti meg. Közbeszerzés helyett ezt nevezhetjük akár „kösz-beszerzés”-nek: politikai érdekeken alapuló korrupt döntésről van szó, amikor a hatalmon lévők személyükben is jól járnak – ez már maffiaszerű bűnözés. Az is előfordul, hogy az ajánlatkérő jóhiszemű, csak nem ért hozzá, rutintalan, és ezért egy gyakorlott, kemény, a szakirodalomban „cowboy típusúnak” nevezett ajánlattevő sarokba szorítja. E szomorú felsorolás végén hadd jegyezzem meg, van olyan közbeszerzési eljárás is, amit tisztességesen, szakszerűen, az előírások betartásával bonyolítanak le.
– Ha már itt tartunk: nagy port kavart tavaly ősszel az az állítása, hogy a hazai közbeszerzési eljárások 90 százaléka korrupt vagy szakszerűtlen. Ezt a Közbeszerzések Tanácsa részéről szakmai alapon, kormányzati oldalról minisztériumi szinten is cáfolták. Volt-e jogi következménye a kijelentésének?
– Először is azt szeretném tisztázni, hogy az idézett kijelentés nem tavaly ősszel hangzott el először: szakmai tanácskozásokon évek óta hangoztattam ezt a nézetemet, és senkinek nem jutott eszébe kétségbe vonni vagy helyreigazítani. Inkább azzal viccelődtek ugyancsak szakmabeli hallgatóim, hogy ugyan mondjam meg, hol van az a tíz százalék… A magyar sajtó szinte véletlenül kapta fel a mondatot. Bár az állami intézmények vezetői ismerhették a véleményemet, mégis haragos nyilatkozatban reagáltak. Négyszemközt persze egészen más volt a hangnem. A Közbeszerzések Tanácsának (KbT) egyik magas rangú tisztségviselője azt kérdezte tőlem: eljönnék-e a jelenlegi fizetésért hozzájuk munkatársnak vagy szakértőnek. Természetesen azt válaszoltam, hogy nem.
– Berényi Lajos, a KbT elnöke sajtónyilatkozatában azt kérdezte öntől: miért nem fordult a hatóságokhoz, ha olyan sok korrupcióval találkozott…
– Ezek az információk, amelyek tudomásomra jutottak, szóban hangzottak el. Bizonyítani nem tudnám őket, ha perre kerülne a sor. Az a megbízó, aki közölte velem az eljárás kezdetén, hogy melyik pályázónak kell nyerni, nyilván letagadja, ha feljelentem. A korrupciós bűncselekményeket, amióta világ a világ, nehéz bizonyítani, mert minden érintett félnek az az érdeke, hogy titokban maradjanak. Magam nem tehettem mást, ha nyilvánvalóan törvénytelen eljárásban való közreműködésre kívántak rávenni, mint hogy köszönettel visszaadtam a megbízást.
– Ennyi rossz tapasztalat után hisz-e még a közbeszerzési eljárás hasznosságában?
– Természetesen hiszek. A mai tisztességes tíz százalék lassan majd felkúszik húszra, harmincra. Az Európa nyugati feléből érkezett gyakorlott ajánlattevők kikényszerítik a hazai versenytársak és az intézményrendszer felkészültségének javítását. Idővel a közvélemény, a civil társadalom ellenőrző szerepe is megerősödik, és egy gyanús ügyekben érintett politikussal vagy üzletemberrel nem áll szóba senki.
– Ön szerint mi a közbeszerzési eljárás: gát, amely megzabolázza a folyót, vírusirtó program, amit utólag mindig hozzá kell igazítani a legfrissebb fejlesztésekhez, vagy pedig akadálypálya, amely a profiknak igazából nem jelent akadályt?
– Tetszenek a hasonlatok, mindegyikben van igazság. De a kívülállónak talán azt a legnehezebb érzékelni, hogy a közbeszerzés nem a kiváltságosok, a hatalom csúcsain lévők kedvenc játéka, hanem olyan közügy, ami a legkisebb településen élőket is érinti. A MÁV motorvonattenderének botrányáról minden újságolvasó értesült, míg a kistelepülések csatornaberuházásainak részleteit csak az önkormányzat – gyakran kétségbeejtően alulképzett – építési szakembere ismeri. Egyébként mindkét esetben jellemző a teljes dilettantizmus.
– Többször bírálta a Közbeszerzési Tanács és vezetésének a tevékenységét. Berényi Lajos elnök azzal hárítja el a bírálatokat, hogy a szervezet éves beszámolóit a parlament szinte egyhangúan fogadta el. Mi a baj az állami szervezettel?
– Papíron minden rendben van. Vannak törvények, van jogorvoslati lehetőség, vannak jelentések és kimutatások. Csak az a kérdés, hogy a valóság, a mindennapi élet igazolja-e a kincstári optimizmust. Magyarországon hiányzik a közbeszerzés jogintézményének menedzselése! Szeretném mindenki figyelmét nyomatékosan felhívni egy minapi esetre: uniós támogatással épült hulladéklerakó a Szolnok megyei Kétpón. A létesítmény kivitelezése azonban nem felel meg az előírásoknak. Az uniós szabályozás szigorú menetrendje szerint a kivitelezőnek változtatási kérelmet kell benyújtania Brüsszelbe. Ott azonban olyan döntés is születhet, hogy újjá kell építeni a létesítményt. Ez azt jelenti, hogy a 24 településből álló konzorcium elveszítheti az erre kapott 4 milliárd forintot, amit az EU a magyar államon hajt be. Anélkül, hogy ismerném a résztvevőket és a részleteket, attól tartok, hogy a történet előrevetíti a sorsunkat. Hiába jár nekünk papíron 2007–2013 között sok-sok eurómilliárd, ha a hozzá nem értés, valamint morális állapotunk következtében nem tudjuk lehívni ezeket a pénzeket. Az EU bürokratái részéről se számítsunk semmi jóindulatra, vajszívűségre. A csatlakozást levezénylő uniós diplomaták részéről hallottam olyan cinikus megfogalmazást: jöjjenek csak a kelet-európaiak, úgysem lesznek képesek élni a lehetőségekkel. Ne legyen igazam: 20– 40 év és sok elvesztegetett eurómilliárd kell, amíg megtanuljuk, hogy a közbeszerzést valóban a köz javára kell működtetnünk.
origo.hu
Kubatov Gábor is elbúcsúztatta a mandátumát elvesztő Fekete-Győr Andrást
