Megsemmisítő élmény a januári Csorba-tó, ha a gyanútlan hegymászó a Menguszfalvi-, a Mlinica- vagy a Furkota-völgy gránitamfiteátrumából ereszkedik alá a régi-új üdülőtelepre. Méteres hó itt is, ott is, a fagyott Tátra ijesztően szép látképe fönt is, lent is, de nincs az a csöndtulajdon, amelyet ne foszlatna szét percek alatt a jeges utcákon csoszogó, taszigálódó, harsány embertömeg. Oroszok. Alpesi divatbemutatót tartanak. Prémes kucsmák, drága sífelszerelések, aranyfogak és lélekveszejtő bőrkabátok licitje ez, a legalpáribb modorral és tolakodási ösztönnel párosulva. A Csorba-tóhoz látogató újgazdag orosz talán népe legalja: pimasz és harcias, pöffeszkedve szórja a pénzt és a piszkát mindenfelé. S a felkapaszkodottak bálja mindaddig tart, amíg vége nem szakad a pravoszláv vakációnak. Nevetségesen és szomorúan hat ez éppen azon a helyen, ahol romjaiban még felfedezhető a nyugalom műveltsége.
Igazi sportszellem és messzemenően szalonképes hölgyek, urak bálja. A gyalogfenyők között hősiesen botladozó túrasíelők és nemzetközi korcsolyabajnokságok. Klimatikus gyógyhelyeket fuldokolva keresők, mint Ady, aki csaknem két hónapot tölt itt, s megírja A föltámadás szomorúsága című verset, vagy Bartók, aki a harmincas években menekül ide. Szlovák parasztok, akik a századfordulón legalább huszonöt vagonnyi jeget vágnak ki a Csorba-tóból naponta, hogy vasúton Budapestre, Bécsbe, Berlinbe és Boroszlóba szállítsák. Mert ilyen szennyezetlen víz kevés van a világon. Meggondolják magukat a szlovák parasztok, és a XIX. század végén már nem akarják legelőkért lecsapolni a Tátra második legnagyobb tengerszemét, melynek vize a Poprádon keresztül a Balti-, a Vágon keresztül pedig a Fekete-tengerbe ömlik. Vízválasztó. Többé nem „értéktelen pocsolya”, mert tudják, hogy a tó jó üzlet. Szénégetők, favágók, gyógynövénygyűjtők, kincskeresők hagyják oda foglalkozásukat, hogy bekapcsolódjanak az ízig-vérig polgári, lelkületileg szerény, mégis arisztokratikus tevékenység ellátásába: a magas hegyi turizmusba. És így a magas hegyi polgárságba is.
Nem véletlen, hogy a tátrai üdülőhelyeket, Lomnicot, Füredet és a Csorba-tavat még ma is áthatja a szecesszió – a kivonulás stilisztikája. A favázas villák, a pazar tornyocskák, a józanul indázó díszítések még romjaikban is őrzik a Monarchia nagy teljességélményét, amely a Gyimesi-szorostól a dél-tiroli határvidékig szeszélyes egységben pompázott. A sportolók, a századelős költők, a tót napszámosok szecessziós árnyjátékát mind látta a történelmi Magyarország végóráiban épült nagyszálló, az utolsó grand hotel is, amelyet 1906-ban épített a Nemzetközi Hálókocsi-társaság. De Szentiványi József gróf, a csorbai sziklák hajdani ura, turistautak, vadászlakok, menedékházak kiépítője nem örülne, ha szembesülne azzal, mi lett a fényes épületből. Nem szeretné azt a látképet, ahogy ott áll a tó partján a gyönyörű roncs kifosztva, betört ablakokkal, behavazott fogadótermekkel. Mögötte, a túlparton pedig a másvilág, a mai közép-keleti luxus valósága: a Pátria Hotel szocreál lándzsahegye szabja szét a panorámát.
A csorbai nagyszálló igen különböző vendégek fészke volt. Egykor a legelőkelőbb magyar hotelek egyike. Az uralomváltás után a szlovák kultúrhősről, Országh Pálról – akinek legnagyobb költői példaképe Arany János volt – Hviezdoslav Hotelnek nevezték el. A szocializmus idején volt a hegyimentő-szolgálat központja is, gyógyszálló is, a rendszerváltáskor közszálló, aztán lassan romhalmazzá vált, elnéptelenedett. Ma orosz síturistákkal megrakott lovas szánok fordulnak meg előtte télvíz idején, bejárata előtt többméteres hótorlasz – és már a jeget sem viszik innen, a Csorba-tói hal gyanús nyomelemeket tartalmaz.
Magunk sem büszkélkedhetünk kibúvót nem ismerő műemlékvédelemmel. De a szlovákok egyre inkább magukra (és magunkra) találnak, rohamosabban renoválják a magyar múlt műemlékeit, mint mi a magyar jelenét. Ha igaz a hír, ez a csorba szecessziós épület, a békeidők utolsó grand hotelje két év múlva Szlovákia első ötcsillagos szállodája lesz. Ezt adjuk össze.
origo.hu
Mutatjuk a fővárosi Fidesz legújabb javaslatait
