Hídfő a semmibe

Mifelénk nem puszta mérnöki teljesítmény, nem csupán nagy erőfeszítésekkel, leleményes eljárásokkal és díszítőérzékkel megépült alkotmány. Nálunk misztériuma, szertartásrendje és végzete van egy hídnak. Ahogy harmadik partja folyóinknak. A híd ezeken a tájakon: haditett. Pályafutása meglehetősen egyhangú: amikor végre elkészül, ritkaságként vonul be a technikatörténetbe; aztán következetesen lebombázzák vagy fölrobbantják egyiket a másik után, esetleg tankokkal vontatják be a folyókba. Sokukból már csak egy metszet maradt. De határainkon túl elképesztő mennyiségben bukkanhatunk a régi idők építményeire, ezekre a katonásan egyszerű, mégis nagyvonalú hidakra és alagutakra, viaduktokra és magányos pillérekre, amelyek gyakorlatiasságukban, erőteljességükben is könnyeden szépek, mint a szeldzsuk építészet. Ahogy határainkon innen; csak mifelénk még az is előfordulhat, hogy tűvé kell tenni az árterek dzsungelét az iszapba süllyedt roncsokért, amelyek valaha egy nem mindennapi alkotás építőkövei voltak.
Semmiből semmibe.
A kihalt gyülekezetű templomok, a vadszőlő lepte szószékek mellett talán a funkciójukat vesztett közlekedési műtárgyak: a föld alá futó sínek, a kísértet lakta állomások, a megszakadó hidak látványa a legtorokszorítóbb. Ezek a megtört mozgás műemlékei. A szegedi vasúti híd ma már a semmiből tart a semmibe: a Tisza keleti partján csúszik egyre mélyebben az alföldi sárban egyetlen maradványa, az újszegedi csonka hídfő. Se Szeged, se a temesi végek felé nincs folytatása.
Az alföldi város nem tudatosult jelképe ez a hídfő, mely még mindig őrzi a vasútépítők szigorú elveit. S jól mutatja, hogy az impériumváltás hogyan őrli ma is, a megmaradt területekre átcsapva is tulajdonainkat. A peremre sodródás elfeledett emlékhelye bár ott áll a maga zömök hétköznapiságában az út szélén, egyéb monarchiabeli épületek közelségében, már senkit nem hoz lázba. Diákkorunkban a szegedi oldalon, a Boszorkánysziget bozótosában üldögélve bámultuk, ahogy a Tisza fölötti levegőbe karcolódik ennek a kettős vágányú hídnak az árnyéka – s ha nagyon akartuk, még ott érződött a Szeged–Temesvár vonal huzata. Ha ma valaki Budapestről Makóra vonatozik, többnyire le kell szállnia a nagyállomáson, át kell trolibuszoznia a Tisza túloldalára, s újra vasútra szállni – aminek rég nincs semmi értelme.
Pedig Jókai még a Tisza fenekéig is lemerült búvárharangjában, hogy az 1850-es években megszemlélje a pillérek építését. Nem csoda: a francia Cézanne mérnök által tervezett, 1858-ban átadott szegedi vasúti híd volt Európában az első, amelynek alapjait légnyomásos, azaz keszonos módszerrel rakták le. Az íveket négy hónap alatt fölemelték anélkül, hogy a hajózást akadályozták volna. Hazánkban először itt alkalmaztak szögecselt tartópilléreket. Csupa technikatörténeti kuriózum. Mint ahogy az is, hogy 1944 őszén a szövetséges bombázó repülőgépek az újpesti összekötő hídon kívül csak a szegedit tudták kiiktatni a forgalomból. Utóbbi maradékát a németek robbantották föl. „[…] Talán az az egyetlen szerencse, hogy a vasutak nem nagyon szenvedtek. Ezek helyreállítása napok kérdése. Egy-két napon belül például Szegedről vasúton lehet majd utazni akár Moszkvába…” – írta levelében Vas Zoltán Rákosinak néhány nappal a végső pusztulás után. Hiába, megváltoztak az irányok.
Minden szovjet igyekezet, legfőképp a közmunkára kivezényelt szegediek fáradozásai ellenére a szegedi vasúti hídon 1946 decemberében az utolsó vonat haladt át. Néhány évtized alatt nyomtalanul tűntek el a pillérek és az öntöttvas oszlopfők.
Ha itt rombolnak, valahol építkeznek – Ivo Andric regényében ezt mormogta bizakodva Ali hodzsa a Drina fölött ívelő ősi híd maradékán, mielőtt kiszenvedett volna.