Kevés szentély kavarja föl úgy az embert, mint a szicíliai Agrigento kentaur temploma az ilyentájt már virágba boruló mandulafaliget közepén. Nem túl gyakori, hogy egy terjeszkedő kultúra ilyen tapintatosan és gyönyörködve őrizze meg a másik, a hanyatló kontúrjait. A katonás dór oszloprend négyszögében, az ősi görög arányérzék oltalmában egyszerű kis kora keresztény istenháza bújik meg – az egyedül üdvözítő a pogányba foglalva. Nem pedig fordítva: az újabb szentély nem oldja fel magában hivalkodón a korábbi építőköveit. Ritka építészeti pillanat. Az agrigentói Tempio della Concordia, az Egyetértés temploma a gyakorlati érzéken kívül arról is tanúskodik, hogy a VI. századi keresztények nem tudtak megfeledkezni gyökereikről.
Ahogy a Vas megyei Ják keresztényei sem, csak nem egészen a szicíliai minta szerint. Itt jóval élesebb szem és szokatlanabb kíváncsiság kell ahhoz, hogy ne akadjunk meg mindjárt a lélegzetelállító román kori apátsági templom építészettörténeti közhelyénél. Számunkra nem a rekordok fontosak, hanem éppen az, ami hiányzik a remekműből.
Különös vibrálást érezni a jáki templomdombon a télutón, amikor teremtett lélek nem jár a fagyos levegőjű szentélyben. A déli kapun kilépve keresgélnünk kell, amíg örökzöld bokrok karéjában rá nem akadunk a falu rejtett nevezetességére. „… Fölvéstük hódolatunkat ős Savaria e csonka oszlopára, melyet a nép hite szerint az országépítő IV. Béla király ellen áskálódó sátán a templom szétrombolására ejtett le itt. Hisszük és tudjuk, hogy romok felett is új határokat és erős hazát épít minden pokoli ármány ellenére a tiszta ifjúság.” Ezt a feliratot a szombathelyi cserkészek íratták fel 1930 júniusában a „liliomos királyfi”, Szent Imre herceg halálának 900. évfordulójára, nem tudván, hogy három évtizeddel később a „pokoli ármány” tehetetlen dühében levakarja majd bizakodó betűiket.
Ördögkő. Nehezen értelmezhető, meghökkentő, dülöngélő pogány elem, amelyet az évszázadok során számtalanszor próbáltak talpára állítani, a magasodó templom falába illeszteni, kaput eszkábálni belőle, ám végül soha nem épülhetett be a keresztény istenházába. Ide-oda gördítették, hagyták a földbe süppedni, a XVII. században történetesen az apátsági kertekből, a mai faluközpontból kaparták elő – valóban, mintha az ördög átka ült volna rajta. Akárcsak párján, amely most a domb lábánál, a főtér sarkán található, vagy a harmadik oszlopon, amely félig elföldelve kallódik a fennsík északnyugati szegélyén. „A környező temetőn egyebek közt két egyiptomi gránitból készült oszloptő töredékei láthatók, mellyek egészen ollyanok, mint a Szombathelyen találhatók, ebből némelyek azt következtetik, hogy Sabaria egész idáig terjedett” – jegyzi meg Hunfalvy János 1856-os nagy országleírásában. Régi fényképek arról tanúskodnak, e rejtélyes oszlopok a világháborúk előtt a templom nyugati főbejárata, illetve a Szent Jakab-kápolna között álltak afféle félbehagyott kapuként, azon a területen, amelyre a XI. század óta temetkezett a magyarság. Onnan taszigálták le őket a domb aljához, s ott végre feladatot kaptak: az egyikből az első világháború hősi halottainak emlékműve, a másikból a cserkészek oszlopa lett. A harmadik ma is ott porladozik, ahol évszázadok óta, ám azt tartják róla, akik itt vallanak szerelmet egymásnak, mindig boldogok lesznek, nem csalják meg egymást soha.
Faramuci hit ez, mert a jáki oszlopokhoz éppenséggel a megcsalás anekdotái, a rászedett és nevetségessé tett sátán számtalan változatban keringő története kapcsolódik. Úgy tartják a helyiek – vagy tartották babonásabb időkben –, hogy ezeket a gránitkolosszusokat azért hajigálta a dombra az ördög, hogy megakadályozza a templom felépítését. De mire ideért, már javában folyt a mise a szentélyben, ezért hiába dobta rá, mindet elhárította az Úristen. Ma is mutogatnak a bokrok között álló oszlop hátán egy keresztirányú szélesebb és egy kisebb foltnyi repedést – a sátán tüzes hátának és tenyerének heges lenyomatát.
Mindenesetre mielőtt az ördög a hátára kaphatta volna a köveket, előbb el kellett zarándokolnia a római Szombathely, Savaria colonia tatárjárás kori rommezejére, Isis kultuszhelyének körzetébe, amely a vidék közkedvelt építőanyag-depója lehetett évszázadokig. Ják és Savaria előtt meg talán Egyiptom, talán Kis-Ázsia gránitbányájában várták a tömbök, hogy ebbe a távoli, zord éghajlatú provinciába hajózzák őket a Krisztus utáni II. század végén – a pannóniai, különösen a savariai légióknak hálás Septimus Severus császár ajándékaként. Amikor Róma fokozatosan visszahúzódott keleti végeiről, majd ugyanott kiépült a nyugati magyar gyepűvidék, a XIII. században az apátsági templom építői a hajdani colonia romjai közül 14 kilométerrel távolabb vonszolták a köveket – aztán semmire sem mentek velük. Így vérzett el Jákon a pogányság a keresztény falak alatt.
Egy másik cézár korában, az 1960-as években a kommunista államhatalom kísérletet tett arra, hogy visszavigye a tájba nagy keservesen visszailleszkedett, de feliratával ingerlő köveket oda, ahonnan az ördög hozta.
Ekkor tört ki a jáki parasztlázadás.
Folytatjuk
origo.hu
Ki lehet a Soros-ügynök Magyar Péter mellett? - 6/2: Kulja András
