A Nagybaracska határában lévő ellenőrzési pontnál a szolgálattevő rendőrök és a média képviselői feszülten kémlelik az utat: érkezik-e már a kormányfői konvoj? A fotósok igyekeznek egyeztetni a rendőrökkel, hogy „hol fog történni a megállítás”, hogy a legjobb pozíciót foglalhassák el. Gyurcsány Ferenc szinte percre pontosan érkezik, kipattan az autóból, és felelősségteljes arckifejezéssel engedélyt ad a tisztelgő parancsnoknak, hogy ellenőrizzék a csomagtartót. Személyesen mutatja be gumicsizmáját, melyet a kirándulásra hozott. Nemcsak a parancsnokkal, de a helyettesével is elbeszélget: „Hogy bírják az emberek?”, „Milyen a forgalom?” – érdeklődik, majd a hallottakkal megelégedve, további jó munkát kívánva, mosolyogva elporzik a konvojjal. A polgármesteri hivatal előtt már várják a delegációt a kormányzati dzsipek.
Az újságíróknak sokkal jobb dolguk van: igazi Kádár kori Robur mikrobusszal utazhatnak: ez van, aki számára nosztalgia, más számára találkozás a történelemmel. Az ősöreg Robur és főként sofőrjének teljesítménye előtt le a kalappal: az Aladics-tanyához vezető több kilométernyi sártengeren lassan, de biztosan sikerült átvergődni. Az élmény olyan, mintha a hullámvasutat a ringlispíllel keresztezték volna. A kacsanevelő farmon szintén csüdig ér a sár, a cipőket fertőtleníteni kell, ám csodálatos táj és gondosan terített asztal várja a magas vendégeket. A terület a Mohácsi-szigeten van, a tiseri Ó-Duna – azaz holtág – partján.
„Kacsasültet kínálunk igazi bácskai módra” – mondják az asszonyok. A miniszterelnökre várva aztán szóba kerül sok minden. Hogy hogyan is élnek az emberek ezen a tájon. A település hagyományosan a mezőgazdaságból él, ami mostanában nem nevezhető „sikerágazatnak”. Éppen hogy csak el lehet valahogy tengődni belőle. Sokan a „feketézésből” élnek. Munkahely nincs, ami van, ott többnyire a minimálbér alatt fizetnek. A fiatalok Bajára járnak dolgozni, ha éppen kapnak munkát. De 20 kilométer fölött nem térítik a buszbérletet – s akkor a bejárás csak ráfizetés. Mint ahogy ráfizetés a mezőgazdasági termelés is. Borzasztó nagy a kiszolgáltatottság: a felvásárló vagy fizet, vagy nem, egyik percről a másikra felrúghatják a szerződéseket… Persze – ahogy a helyiek mondják – a határ menti térségnek alaposan betett a balkáni háború. Ugyan ki jött volna ide beruházni? A sajtó sem igen érdeklődött irántuk, amikor az amerikaiak bombázták a Délvidéket. Nagybaracskán az emberek esténként a teraszról „gyönyörködhettek” a szálló rakétákban, a robbanásoktól remegtek az ablakok. Csak néhány német vett itt házat, ők képviselik errefelé Európát meg a turizmus fejlődését. Az iskola-összevonások réméről nem is beszélve, ami igazi kétségbeeséssel tölt el sokakat. Most meg itt ez a madárinfluenza.
– A parasztember régen is odavágta a földhöz a csirkét, ha látta, hogy krákog. Aztán elásta. Nem új dolog ez. Csak akkoriban nem kerítettek olyan nagy feneket neki – mondja Kungl Mihály, a házigazda barátja, hozzátéve azt is: ez nem Ázsia, ahol együtt laknak az állattal, a magyar paraszt mindig tudta, hogy mi a higiénia.
Befut a kormányfő is, a házigazda, Aladics István fogadja a kapuban. A tornáchoz kíséri, ahol az ebéd várja – odalent délen már beköszöntött a tavasz.
– Nahát, mi van itt? Azt a hétszázát! – ad hangot elismerésének a miniszterelnök a terítéket látva. A házigazda pálinkával kínálja, amit szívesen fogad. A gazda elmondja, az bizony a saját kertjében termett, s a polgármester felesége főzte ki. Gyurcsány értő arccal bólogat, majd megkérdezi: miből van? Majd az egyik idősebb korú háziasszonyt, Margitkát meg is puszilja.
„Jó ez az influenzára. Kihajtja. Mármint a rendeset” – nyugtatja meg a pálinka felől Király Sándor polgármester Gyurcsányt. A felszolgált kacsasültből természetesen a miniszterelnök vesz először egy jókora combot, és nagy étvággyal neki is kezd. Mire Margitka szól, hogy van hozzá káposzta is, és csak egyen mindenki nyugodtan kézzel, „amúgy parasztosan”, Gyurcsány ujjait nyalogatva már végez is majdnem az egésszel.
– Hát a tepertő hol van? Meg a mája-bája? – érdeklődik a miniszterelnök.
– Jaj, istenem, hát persze hogy van, hozom már, hozom már! – szalad a konyhába Margitka. Miután előkerülnek a csemegék, a miniszterelnök kacsint egyet, és meginvitálja egy pohárka borra Margitkát, amit az asszony el is fogad, s rögtön hoz is még két kacsacombot. Ő azonban már nem akar enni. Tréfásan megjegyezi, egyet már zsebre tett, neki sok gyereke van, hazaviszi inkább nekik, ott is van helye az ennivalónak. Persze az étel-ital mellett megered a szó is: Pista bátya – ahogy Gyurcsány a házigazdát titulálja – igyekszik elmondani búját-baját. De a miniszterelnöknek eközben arra is van ideje, hogy évődve megjegyezze: az ebédet felszolgáló fiatalasszonynak igen szép kék szeme van. Érdeklődik is, vajon Pista bátya lánya-e, vagy a menye? Végül Gyurcsány asztalt bont, mondván, hogy sietős a dolga. Rövid terepszemle és sajtótájékoztatás után Pista bátya még búcsúzóul megajándékozza a magas vendégeket. Egy nagy zsák tasakolt, házi pirospaprikát hoz elő, és odaszól a miniszterelnöknek, válasszon magának csomagot: „nehogy azt mondják, hogy előre meggebesztem a miniszterelnök urat” – viccel Pista bátya, utalva a biztonságiak törvényszerű vegzatúrájára. Ezúttal a legnagyobb izgalmat Gyurcsány feltűnése keltette. Zsigó Róbert, a körzet fideszes országgyűlési képviselője, aki szintén hivatalos volt az ebédre, úgy vélekedett: Nagybaracskán mindenki az első pillanattól fogva a legmagasabb szinten tette a kötelességét. Király Sándor polgármester csak annyit mondott: ez a térség végigcsinált már egy száj- és körömfájásjárványt, baromfi- és sertéspestisjárványt, és minden a legnagyobb rendben folyt. Harcedzettek az emberek. A miniszterelnöki látogatás azt demonstrálja, hogy a magyar baromfi nem veszélyes. „De hát ezt eddig is mindenki tudta” – mondja valaki a hátam mögött jó adag iróniával. A küldöttség a plafonig sáros dzsipekben elhagyja a tanyát. A sürgető program: kakaspörköltet kell enni egy környékbeli csárdában. Ez viszont már csak a bennfentesek kiváltsága.
– Vége ennek a farmnak. A zárlatot biztos, hogy nem bírjuk ki állva. Apám egyébként is nyugdíjas, nekünk vannak földjeink, megleszünk valahogy. Ennyi volt – összegzi a történteket a házigazda fia.
origo.hu
Korábbi álláspontjára emlékeztették Magyar Pétert
