Markazit és Bibircs

K ö n y v e s h á z

Nem győzünk zsörtölődni azon, hogy a határon túli területek mai magyar turizmusa mennyire aláveti magát az utódállamok nyelvi gyarmatosításának. Manapság szinte divatosabb Güssingbe, Lockenhausba utazni, mint Németújvárra vagy Lékára, többen Oradeába, Clujba vonatoznak, nem Nagyváradra és Kolozsvárra (persze demográfiailag lassan nekik lesz igazuk), és sokszor kéjesen Bratislavázunk Pozsony helyett. Különösen igaz ez a Tátra számos honi látogatójára, aki ha kerékbe törik is, inkább mond Rysyt, Téryho chatát („téli hóhatárt”) vagy Stary Smokovecet, semmint Tengerszem-csúcsot, Téry-menedékházat vagy Ótátrafüredet, és a Csorba(i)-tó is csak azért maradt meg annak, ami, mert a Strbské plesóba azért még belebicsaklik a magyarok nyelve.
Az ősi mítoszokból tudjuk, a névadás: teremtés; s ha ez így van, a névelvétel, -felejtés, -átírás, bizony, pusztítás, semmisítés – és mindebben a legrosszabb, ha a magyar emlékek nagy Kárpát-medencei haláltáncában mi is önfeledten részt veszünk. Éppen ezért van akkora jelentősége Klaus Gattinger orvos-hegymászó Tátra-albumának, amely nem csupán a hegyvonulatok, gerincek, átjárók és katlanok útvesztőiben kalauzol el egy alpinistabedekkerhez illő alapossággal és szemléltető erővel, hanem négynyelvű névtárával a feledékenység lassan ölő lavinájának is gátat vet.
Klaus Gattinger persze nem Klaus Gattingernek, hanem Gattinger Miklósnak született, nomen est omen, mondhatnánk, ha ez nem tetszene oly esetlenül magától értetődőnek egy Kárpát-medencei névlajstrom esetében is. A szepességi cipszer férfiú 1945-ben családjával az osztrák Alt Ausseeba, majd Steyrbe volt kénytelen települni, itt praktizált gyermekorvosként, miközben szenvedélyesen gyűjtötte emlékezetből, térképek, újabban kiadott hegymászókalauzok alapján a tátrai helységneveket – természetesen magyarul, németül, szlovákul és lengyelül. Azoknak a sziklatornyoknak, kuloároknak, réseknek, púpoknak, tűknek, csorbáknak pedig, amelyeknek történelmi okokból elmaradt a magyar és német megnevezésük, Grósz Alfrédnak, a Tátra egyik legnagyobb szepesi kutatójának irányelvei alapján maga Gattinger adott nevet. Aztán a szerző rábukkant Futó Endre tátrai földrajzinév-tárára, így a gyűjtemény kiteljesedhetett.
Van tehát egy újabb, az eddigieknél teljesebb, gyönyörűen illusztrált, kalauzzá bővített névtárunk, amelyben rendbe szedve lelhetünk olyan nyelvi csemegékre, mint az Alsó-Hincótavi-horpadás, a Berkenyés-tornyocska, a Felső-Karbunkulus-kilátó, a Kanalastorma-katlan, a Metélőhagymás-patak vagy az ércesen pengő Markazit-torony és a játékos Bibircs. Talán ez a könyv is segít eloszlatni – akár vándorló honjainkban is – azt a közkeletű (cseh) szlovák nézetet, amely szerint a Monarchia összeomlásával megszűnt a magyar és német tátrai névőrzés és névteremtés.
(Klaus Gattinger: A Magas-Tátra. Metszetek, gerincrajzok négynyelvű névtárral. Kornétás Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 5990 forint)