Olajától is megfosztanák a nyomorgó Afrikát

A kettős mérce jellegzetes alkalmazása és az információforrások tudatos korlátozása érhető tetten abban, hogy miközben a nigériai olajlelőhelyek környékén élő emberek ezreinek lemészárlása és a természet tönkretétele szinte semmilyen visszhangot nem keltett, addig az előbbiekért felelőssé tett Shell olajvállalat négy külföldi munkatársának túszul ejtéséről, majd szabadon bocsátásáról szóló hírek az egész világsajtót bejárták. A nigériai Ogoni földjét olajkutak és a lázadók sírjai borítják, ám a nyomorgó Afrika kifosztása a jelek szerint nem slágertéma Nyugaton.

Mottó: „Nemcsak mi állunk a bíróság előtt, hanem a Shell is, amely bár nincs jelen vádlottként, de eljön a nap, amikor majd ide kerül.”
(Ken Saro-Wiva halálos ítélete
kihirdetésekor)

Kevés hírügynökség tett említést arról, hogy a közelmúltban egy New York-i bíróságon perbe fogták a Shell olajtársaságot, amiért részese volt több ezer nigériai lemészárlásának. A brit–holland cég 1958-ban telepedett meg a legnépesebb afrikai ország délnyugati részén fekvő Ogoniban, tudván, hogy a Guineai-öböl térsége olajban bővelkedik. A termelés megkezdődött, a hatalmas cég dollármilliárdokban mérhető haszonhoz jutott, a térség lakóinak azonban pokollá vált az élete.
Jane Doe „bűne” például az volt, hogy telke pont egy olajvezeték útjában állt. Amikor birtokát nem volt hajlandó átengedni, a külföldiek által pénzelt karhatalom jelen lévő tagjai brutálisan megverték, majd egész egyszerűen kivégezték. Emberek százai, sőt ezrei jutottak hasonló sorsra, anélkül, hogy a világ tudott volna minderről.
A lakosság ellenállása nem okozott különösebb fennakadást az olajtermelésben, elvégre a Shell és a nigériai kormányzat mindig is megosztozott a hasznon, így utóbbi mindig félreállította azt, aki a terveknek keresztbe tehetett volna. Ogoniban a föld és a víz szennyezetté vált, így a helyiek nemcsak az olajbevételekből nem láttak semmit, de korábbi megélhetési forrásaiktól, a földműveléstől és a halászattól is elestek. A dollármilliárdokból kárpótlásra persze nem jutott.
A Shell egyébként négy évvel ezelőtt maga is elismerte, hogy fegyvereket vásárolt, amelyekkel aztán a helyi rendőrséget szerelte fel, azt azonban tagadja, hogy a halálesetekhez bármi köze lenne. A lakosság megnyomorítása és a térség kifosztása miatt a helyiek a kilencvenes évek elején megalakították a Mozgalom az Ogoni Nép Túléléséért nevű szervezetet, amely tiltakozó akciókat indított a környezetszennyezés megállításáért. A később több más csoportosulással is egyesülő szövetség élére az azóta hősként tisztelt író, Ken Saro-Wiva állt, első nagyobb megmozdulásukat azonban a hatóságok rögvest vérbe fojtották. De a „forradalmárok” nem adták fel, tovább tiltakoztak jogaikért. Saro-Wiva és társai mozgalma aztán külföldön is egyre nagyobb ismertségre tett szert, úgyhogy a nigériai hatóságok a bíróság elé citálták őket, ahol koholt vádak alapján halálra ítélték, majd nem sokkal később, 1995 novemberében ki is végezték őket.
Most a családtagok állítottak össze egy, az őket érő tragédia részleteit elemző dossziét, ami alapján a New York-i per megindulhatott.
A Nigériában történt rémtettek esetleges jogi elítélése azonban aligha bír majd különösebb jelentőséggel, elvégre a politika és az olajvállalatok számára a tét óriási. Az iraki háború, az egyre kínosabb iráni diplomáciai válság, valamint a Venezuela és az Egyesült Államok közötti pengeváltások sora ugyanis nemcsak az energiaellátásban megmutatkozó bizonytalanságot növelte jelentősen, hanem a fekete arany árát is. Teherán és Caracas körülbelül 2,5-2,5 millió hordónyi olajat exportál naponta, Washington pedig – szemben a negyed századdal ezelőtti állapotokkal – szükségleteinek csaknem kétharmadát (napi 12 millió hordót) importból képes csak fedezni. Nigéria a maga napi kétmillió hordójával tisztes szeletet hasított ki a piacból, az állandósult zavargások, a sztrájkok és a terrortámadások miatt azonban egyre megbízhatatlanabb partnerré lett.
Az ellenállás ereje az utóbbi időkben jelentősen fokozódott, az előző egy hónapban a lázadók több támadást is indítottak a Royal-Dutch Shell vezetékei és olajkútjai ellen. Decemberben kétszer is megtámadták a vállalat olajvezetékeit, az egyik robbantásban kilencen meghaltak. Ezt követően rabolták el Nigéria déli részén, egy tengeri olajmezőn a cég négy alkalmazottját, akik azonban végül szerencsésen kiszabadultak. Az incidensek hatására a Shell nemrégiben úgy döntött, több mint háromszáz munkatársát hívja vissza Nigériából.
A térség iránt persze nem kizárólag a holland–brit vállalat érdeklődik, s érdekes módon szinte minden nagyobb nyugat-afrikai feltárást követően zavargások törnek ki az adott helyen. Margaret Thatcher fiáról, Sir Mark Thatcherről egy, a közeli, nem mellesleg Afrika harmadik legnagyobb olajkitermelőjének számító Egyenlítői-Guineában tervezett államcsíny kapcsán cikkeztek. A Vaslady fiát végül felfüggesztett börtönbüntetésre és félmillió dolláros pénzbüntetésre ítélték.
A Guineai-öbölben, Sao Tome és Príncipe közelében helyszíni beszámolók szerint fel és alá cirkálnak az amerikai hadihajók, elvégre a tengerentúli kőolajipari vállalatok dollármilliárdokat fektettek be e térségbe. Afrika ezen részén olyan ipari fellendülés jelei mutatkoznak, amelyek eredményeként sokak szerint e területről egy évtizeden belül az Egyesült Államok több kőolajat importálhat, mint a Perzsa-öböl országaiból.
Közben pedig sokan vannak – s bizonyítja ezt a Daily Telegraphban néhány hónapja megjelent felmérés is –, akik szerint Afrika szegénységéért csakis a korrupció és a hozzá nem értés okolható. Éppen ezért akadnak olyanok is, akik teljesen feleslegesnek tartanak mindenféle segélyt a fekete kontinens számára. Valóban, az átutalt dollármilliók önmagukban nem sokat segítenek, hatékony lépésekre, például iskola- és kórházépítésre, mezőgazdasági létesítmények kialakítására mégis csak igen kevesen vállalkoznak. Az amerikai és európai multicégek pedig nyilván azt gondolják, Afrika kőolaj-, földgáz-, nemesfém-, vas- és szénlelőhelyeivel a „buta fekete ember” úgysem tudna mit kezdeni, élvezzük hát ki „mi” a gyarmati kor örökségét.