Tanyasi apostol

S z i g e t v i l á g Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Komárom vármegye 1832. augusztus 1-jén tartott közgyűlésén fölírt a Magyar Tudós Társaságnak, hogy „a magyar nyelv nagyobb megkedveltetésére alkalmatos népdalokat készíteni és közre munkálni méltóztasson”.
Ez a furcsa megnyilatkozás jelzi a kor igényét, másrészt azt a naiv elképzelést, hogy a népdalokat készíteni lehet, s ez a nem sokkal azelőtt alakult Akadémia föladatai közé tartozik. A tudós társaság nem is vállalkozott sem erre, sem gyűjtésre vagy ennek megszervezésére, hanem áttestálta a megbízást az 1836-ban született Kisfaludy Társaságra, amely 1843. december 2-i ülésén országos népdalgyűjtésre szólította föl híveit. Ha az imént a hozzáértőkben keserű mosolyt fakasztott, hogy a kor a népdalok készítésének hitében élt, most ellenkezőleg, az lep meg bennünket, hogy az Akadémia már akkor arra kérte a Kisfaludy Társaságot és gyűjtőit: „a gyűjtendő népdaloknak, amennyire lehet, zenéjökre is fordítná gondjait és figyelmét, hogy a magyar népköltészetnek ezen lényeges és jellemző vehiculumának [velejárójának] több becses példányai nemcsak az elfeledtetésről megóva, a mívelt közönség ismeretének jőjenek, hanem ahoz értők által s tökéletes magyar szellemben szerkesztve, a már nagy számban kijött s jobbára idegen hangművészek által elferdített dalok sorsára ne jussanak!” Ez a jelentős fölismerés sajnos hasztalan volt: csak a XX. század elején, Bartók és Kodály korszerű népzenegyűjtése óta válhatott valóra.

A Kisfaludy Társaság mozgalma azonban tetté ért. A beküldött dalszövegek gondozásával a társaság a titkárát, a kor nagy tudósát, filozófusát, esztétáját, költőjét, Erdélyi Jánost (1814–1868) bízták meg, s ő hamarosan megszerkesztette a dalok gyűjteményét. A Népdalok és mondák első kötetének előszava, amelyből fent idéztem, 1846. március 9-én kelt. Fölsorolta benne a beküldőket is, köztük „Petőfyt”. A második kötet hamarosan követte az elsőt: ennek előszavát Erdélyi 1846. november 20-án írta, s a kötet Beimel József nyomdájában (amelyet később a szegedi könyvtárat alapító Somogyi Károly bérelt saját kiadványai számára) meg is jelent 1847 elején. A harmadik kötet 1848 júniusában látott napvilágot; előszavát Erdélyi éppen március 15-én keltezte!
Az első kötetben 95 beküldőt sorolt föl, itt további 61-et. A 125. számúnál ezt olvassuk: „Szegedi népdalok, összeszedte Tóth János kegyes szerzetbeli tanár, 104 db.” A harmadik kötetben további 20 gyűjtőt nevezett meg, köztük olyanokat, mint Irinyi József Sopronból, Pesty Frigyes Temesvárról. Erdélyi munkáját Ortutay Gyula így értékelte: „Válogató és csoportosító tehetsége, a közreadott anyaga gazdagsága s lendületes, finom tanulmánya Erdélyi publikációját az egyik legértékesebb magyar gyűjteménnyé teszik.”
„Szerintem három nagy jótevője volt az újabb kori Szegednek: Kállay Albert, aki a várost építette; Kiss Ferenc, aki az erdőket nevelte; és Tóth János, aki a tanyai iskolákat ültette” – írta Móra Ferenc Kedves öreg árnyak (1922) című tárcájában. „Harminchárom éven át ő járt ki a tanyára, a harmincnegyedikben a tanya jött be hozzá, a koporsójához. Nagyot mondok vele, de nem tudom, István király óta gyászolt-e valakit a szegedi magyar olyan igazán, mint a nagyságos dilektor urat. És most még lehetetlenebbet mondok: noha tanfelügyelő volt, minden tanító sírt a temetésén.”
Tóth János a Vas megyei Nyőgér községben született 1804. november 7-én parasztcsaládban. Négy testvére közt ő volt a legidősebb. A helyi elemi iskola után, a szombathelyi premontreiek gimnáziumában végzett tanulmányai közben – a hatodik osztály elvégzése után, 16 éves korában, 1820. október 10-én – lépett be a piarista rendbe. A trencséni noviciátusban barátkozott össze Horváth Cirillel, aki később Szegeden kartársa lett, utóbb jeles drámaíró és filozófus, egyetemi tanár, akadémikus. Tóth János életrajzírója, rendtársa, Diósi Géza szerint: „első találkozásuk óta a közös tettvágy és nemesen versengő törekvés irányította mindkettőjük pályafutását életük végéig”.
1822. november 4-én tette le első szerzetesi fogadalmát. 1824-ben már Kalocsán próbaéves tanár. 1825-től Vácott elvégezte a kétéves bölcseleti tanfolyamot, és történelmet tanult, majd mennyiségtant és természettant hallgatott. Különösen fizikaprofesszora, Nagy Lipót hatott rá, és szerettette meg vele a természettudományokat, főként a fizikát, amely legkedvesebb tantárgya lett.
Vácott tette le az örökfogadalmat 1826. június 4-én. Bölcseletből és történelemből, majd mennyiségtanból és természettanból teljesített szigorlati vizsgái után 1826. november 14-én a pesti tudományegyetemen „bölcsészettudorrá”, doktorrá avatták.
1827-ben Nyitrán, 1828-ban Szentgyörgyön (Pozsony vármegye) teológiát hallgatott. 1828. október 11-én Vurum József nyitrai megyés püspök szentelte áldozópappá. Utána egy évig a váci gimnáziumban tanított. Ezután ritka szerzetesi és tanári pálya következett. A piaristákat is áthelyezték egyik rendházból a másikba, egyik városból a másikba, kit milyen gyakran vagy milyen ritkán, ki tudná ma már fölidézni a tartományfőnökök szándékát. De Tóth Jánost 1829 őszén Szegedre küldték, és többé soha senkinek nem jutott eszébe, hogy elvigye onnan: egész életét ott töltötte. Ahogy Diósi Géza írta: „nyolcvanhárom évéből ötvennyolcat Szegednek ajándékozott”. Tanítványa, Szeged iskolatörténetének másik nagy alakja, a belvárosi elemi népiskola igazgatója, a nyolcosztályos általános iskola első meghirdetője (1875), Vass Mátyás „Szeged Pestalozzijának” minősítette.
Diósit idézem ismét: „A híres intézetben egyszerre három fiatal tudós piarista tanár foglalt tanszéket az 1829–1830. tanévben: Reisinger János a történelmi, Horváth Cyrill a bölcsészeti és Tóth Ker. János a természettani, fizikai földrajzi és mezőgazdasági tanszéket. Reisinger János és Horváth Cyrill később egyetemi tanárok lettek a pesti tudományegyetemen, és ott folytatták sikeres tudományos működésüket, a harmadik, Tóth János Szegedé maradt, teljes lelkével, szívével, elszakíthatatlanul Szegedé lett, honnan őt többé semmiféle rendi és állami kitüntetés el nem mozdíthatta.”
1849-ig csak fizikatanár volt a kegyes oskolában. Megkedveltette diákjaival a természettudományokat. Nemcsak tanított, nevelt is az iskolában és az iskolán kívül. Ismét Diósi állapította meg: „Ő volt az első piarista hazánkban, de talán az első tudós tanár, aki népművelési előadásokat tartott már a múlt század negyvenes–ötvenes éveiben nemcsak Szegeden, hanem kiment a tanyákra is, hogy oktassa a falusi népet »mutatványokkal egybekapcsolt népszerű előadásaival«. A természettudósok vándorgyűléseinek szervezésében tevékeny részt vett 1841-ben. Mert Tóth János, a piarista, a pap, a tanár, a nevelő szerette a népet, nagyon megszerette az Alföld magára hagyott magyarját, és mert szerette, megtalálta a szívéhez az utat.”
1852-ben egyszerre három helyen kapott igazgatói megbízást. A városi és a városhoz tartozó tanyai iskolákban, a királyi katolikus „tanítóképezdében” és az „alreáltanodában”.
Az 1851-ben megnyitott alreáltanodából lett 1870-ben a főreáltanoda, 1875-től főreáliskola, 1922-től Baross Gábor Főreáliskola, 1924-től csak reáliskola, 1934-ben reálgimnázium, 1935-től gimnázium, 1939-től gyakorló jellegű gimnázium, 1941-től aztán gyakorlógimnázium; a centenáriumi évében szüntették meg a nagy múltú iskolát. Itt tanított 1906–1908 között Babits Mihály, 1930–1931-ben Bálint Sándor. Ide jártam nyolc éven keresztül magam is. Tóth János lett ennek a jó hírű, sok magyar kiválóságot, tudóst, mérnököt, tanárt nevelő középiskolának első igazgatója. Maga kérte nyugdíjazását 1872-ben.

Ellentmondó adataim vannak arról, hogy az 1844-ben létesített tanítóképzőt az alreáltanodával párhuzamosan igazgatta. Csillik László szerint 1856-tól 1869-ig. A piarista életrajzi lexikon csak egyetlen tanévet, az 1857–1858-ast mondja igazgatása alattinak, ám 1869-től holtáig az iskolát ellenőrző bizottság, igazgatóság tagjának minősíti. Reizner János csak 1871 és 1874 között tud ilyen igazgatótanácsról. A város újabb történeti monográfiájában Szabó Tibor erről sem szól. A tanítóképző történetének esedékes részletes fölkutatása után tisztán látjuk majd, milyen szerepe volt benne Tóth Jánosnak. Ugyanígy a tanítóképzésben játszott szerepét is világosabban kellene látnunk. Arról viszont van adatunk, hogy a helyi iparostanuló-képzésben is úttörő volt.
Az első szegedi polgári leányiskola létesítését szintén ő kezdeményezte. A polgári fiúiskola megnyitása (1873) után mint a városi törvényhatósági bizottság tagja indítványozta a leányok számára hasonló iskola létesítését. Egy évvel később, 1874. november 12-én 62 tanulóval megnyílt a Szegedi Községi Polgári Leányiskola. Tóth János tanított is benne természettant. Az iskola 1876. évi értesítményében közreadta tanulmányát A nyilvános nőnevelés címmel. Saját fizikai szertárát, ásvány- és növénygyűjteményét pedig az iskolának ajándékozta, továbbá fejlesztésére 1876-ban 500 forint alapítványt tett. 1879-ben saját költségén kiadta a Szerves vegytan rövid vázlatban a polgári leányiskolák számára című tankönyvét. 1881-ben szaktárgyainak könyveiből álló 350 kötetes gyűjteményét adományozta az iskolának. Önzetlen munkássága után igazi elégtételt érezhetett, hogy amikor a nagy árvíz utáni újjáépítés díszes új épületet emelt az iskolának, halála előtt kevéssel, 1882-ben ő nyithatta meg. Ez az épület – a Tisza Lajos körút és a Kölcsey utca sarkán – ma a Szegedi Tudományegyetem jogi karáé.
Tóth János munkássága a legnagyobb jelentőségűvé mégis a város elemi népiskoláinak élén emelkedett. Még az önkényuralom idején megszervezték „a szegedi tanodák igazgatóságát”, s élére 1852. február 24-én Tóth Jánost nevezték ki. Az ő figyelme főként a város kiterjedt tanyavilágának ifjúságára terjedt ki. „E nagy tudású, nemes lelkű, szelíd modorú férfiú, aki előbb a tanyai lakosságot az anyagi hozzájárulásra buzdította, hatalmas befolyásával meggyőzte a hatóságot a tanyai iskolák ügye mielőbbi rendezésének szükségességéről, s mint alapos szakember megadta az útbaigazítást a helyes rendezésre” – foglalta össze tömören munkásságának lényegét Nemecskay István. Az eredményt is az ő statisztikája alapján ismerjük: amikor átvette az igazgatást, mindössze hat tanyai iskola volt a hatalmas szegedi határban; halálakor pedig 23. S a krónikás rögzítette: „holta napjáig a legodaadóbb szeretettel gondozta az iskolákat”. „A népnek e nemes szívű barátját mindenki a tanyai nép apostolának nevezte, s mint ilyent, úgy a hatóság, valamint a tanítóság és a tanyai nép mélységes tiszteletében és szeretetében részesítette.” De hiszen ezt már Móra Ferenc szavaiból megtudtuk.

A hatóság elismerését királyi kitüntetés fejezte ki. Ferenc József 1861-ben koronás arany érdemkereszttel, 1867-ben pedig királyi tanácsosi címmel jutalmazta. A nagy árvíz (1879) utáni újjáépítést lezáró királynapok alkalmából pedig, 1883. október 16-án az a megtiszteltetés érte, hogy a király az ő egyik tanyai iskoláját is fölkereste. Az ásotthalmi (utána királyhalminak nevezett) iskolánál Tóth János üdvözölhette az uralkodót.
Ekkor már nem volt a népiskolák igazgatója: 1868-ban, a kiegyezés után átszervezték a tanügy igazgatását is. De Tóth János tekintélye mint népiskolai felügyelő (Móra írásában tanfelügyelő) is változatlan maradt a városban és a tanyavilágban egyaránt.
Közreműködése tehát Erdélyi János gyűjteményében nyilvánvalóan csupán mellékszál volt életében és munkásságában. A róla szóló irodalom nem is említi, és mi sem tudunk róla semmi közelebbit. Azt sem, hogy maga gyűjtötte-e a dalszövegeket, vagy másokat mozgósított a gyűjtésre: diákjait vagy tanítóit. Mivel szövegeinek jó része nem népdal, hanem félnépi, kántori csinálmány, valószínűleg nem a szegedi tanyavilág termése, hanem városiaktól leírt, netán kéziratokból másolt, a maguk korában népszerű dalszöveg. Értékük nem vetekszik ugyan a hiteles népdalszövegekével, de megismerésük nem haszontalan. Vizsgálatuk, összevetésük mind a magas költészet, mind a népköltészet alkotásaival, motívumaik tanulmányozása gazdagítja a folklorisztikát. Ezért is meg annak a kornak oly gyér szellemi termékei közt önmagában is értéket jelentő teljesítménye miatt tartottam szükségesnek Tóth János életútjának közkinccsé tételét.