Magyarországon ma a köztársaságot, a demokráciát és a jogállamot, a szabadságot, a becsületet, a tisztességet a baloldalnak lesz dolga megvédeni – fektette le ellentmondást nem tűrő hangon Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a Miskolcon rendezett közelmúltbeli választási gyűlésén. Köztudomású, hogy a KISZ-vezérből lett milliárdos korábban nem küzdött ilyen vehemenciával a fenti értékek, főképp az ország tisztességének, becsületének megőrzése érdekében. Sőt: mintha üzletemberként sikerének zálogát éppen abban látta volna, hogy miként tudja a lehető legvégsőbb határokig feszegetni friss jogállamiságunk kereteit. Ez a hitvallás jellemezte Gyurcsány Ferenc privatizációs szerzeményeinek ékkövét, a mosonmagyaróvári timföld- és műkorundgyárat birtokló Motim Kft. közelmúltbeli működését is.
A Magyar Nemzet 2003. június 7-i tényfeltáró riportjában már kitért arra, hogy a mostani kormányfő 1995-ben hogyan jutott hozzá sokak szerint vérlázítóan kedvező feltételek mellett a Motim Kft.-hez. A miniszterelnököt képviselő társulásnak ugyanis mindössze ötmillió forintot kellett saját erejéből letennie az asztalra a magyarországi alumíniumvertikumot kézben tartó állami Hungalu-csoport zászlóshajójáért a privatizáció során.
Apró szívesség?
Az Állami Privatizációs Rt. felügyelőbizottságának 1998. november 4-én kelt jelentéséből, illetve a privatizációs miniszter 1998 januári, a kormány részére készített tájékoztatójából is kitűnik, hogy a Gyurcsány Ferenc ellenőrzése alatt álló Altus Rt.-GPS Kft. konzorcium 705 millió forintért vehette meg 1995 végén az abban az évben 6,5 milliárd forintos árbevételt teljesítő és 200 millió forintos nyereséget elkönyvelő timföldgyár 90 százalékos üzletrészét. Mint utóbb kiderült, Gyurcsány a szerény vételárat sem addigi, manapság sikeresnek elkönyvelt vállalkozói ténykedéséből gyűjtötte össze, hanem annak csaknem teljes egészét, 700 millió forintot az akkor még állami Magyar Hitelbank nyújtotta kölcsönből sikerült fedeznie. Arról egyelőre csak találgatni lehet, hogy milyen szerepe volt az állami segítségnyújtásban a kormányfő anyósának, Apró Piroskának, aki az idő tájt – számos párt és kormányzati megbízatásainak sorában – a Magyar Hitelbank elnöki tisztét töltötte be.
Csakhogy az ÁPV Rt. is igyekezett takargatni a látványosan kilógó lólábat: Gyurcsányék bár aprópénzért juthattak hozzá a sikeres nagyvállalathoz, cserében a privatizációs szerződésben nagy összegű fejlesztést, illetve az évtizedek alatt felhalmozott környezetszennyezés ártalmatlanítását is el kellett vállalniuk, összesen – 1995-ös árszinten – hárommilliárd forint értékben. A közelmúltban a lapunkhoz jutott dokumentumokból az olvasható ki: a kormányfő nem elégedett meg az állampolgárok nagy többsége által elérhetetlen, kedvező privatizációs lehetőséggel, hanem az általa megbízott menedzsmenttel egészen a legutóbbi évekig a nagy összegű vállalások elodázásán, bojkottálásán munkálkodott.
Az ÁPV Rt. felügyelőbizottságának a privatizáció után három évvel készült, már említett jelentése felrója, hogy a privatizációs szerződésben nem határozták meg tételesen, Gyurcsányéknak milyen feladatokra és tételenként mekkora összegben kell környezetvédelmi kárelhárítást végezniük. Így csak az iratokban szereplő utalásokra hagyatkozhatunk, ezek szerint a hárommilliárdos vállalás felét, 1,5-1,6 milliárd forintot tett ki a kármentesítés költsége, a többi tétel más, az üzemnél végrehajtandó technológiai fejlesztés ára. Ezt egy hivatalos beszámolójában később megerősítette Gerezdes János, a Motim Kft. (majd részvénytársaság) vezérigazgatója is. A pénzt pedig javarészt a timföldgyártás 1934-es beindítása óta felhalmozott három és fél millió tonnányi (!), Mosonmagyaróvár környékén, a sérülékeny ivóvízbázis fölött négy tározómedencében hatvan hektáron elterülő vörös iszap ártalmatlanítására kellett fordítaniuk. Ez az anyag a timföldgyártás mellékterméke, amely ha kiszárad, vörös színű porviharok révén több tíz kilométeres körzetben károsítja az emberek egészségét és a természetet. Magas nehézfémtartalma miatt a talajvízre is veszélyt jelent. A rekultiváció ez esetben a tározók lefedését, fásítását és szigetelését jelenti.
Gyurcsányék összesen tehát 3,705 milliárd forintért jutottak hozzá az üzemhez, még ha a Horn-kormány jóvoltából a nyereséges gyárért vajmi kevés készpénzt kellett is letenniük. A vételár kiegyenlítettnek csak akkor tekinthető, ha a privatizált vállalat határidőre és maradéktalanul eleget tesz a kárelhárítási és fejlesztési kötelezettségeinek. Úgy is értelmezhető az állam által kötött üzlet, hogy a magyar állampolgárok 1995-ben összesen másfél milliárd forintnyi bevételről mondtak le, csakhogy a Nyugat-Magyarországon élők minél hamarabb megszabadulhassanak a vörösiszap-felhőktől.
Nyitva hagyott kiskapu
Nem Gyurcsány Ferencről lenne azonban szó, ha a már magánosított Motim Rt. ne találta volna meg azokat a kiskapukat, amelyeket a privatizációs eljárás nyitva hagyott. A cég kötelezettségeit az üzletrész-adásvételi megállapodás mellett az MSZP– SZDSZ-kormány az alumíniumipar privatizációjáról szóló 2263/1995-ös rendelete szabta meg azzal, hogy előírta: a vevőnek kötelezettséget kell vállalnia a környezeti károk felszámolására, függetlenül azok keletkezésének időpontjától. Dokumentumok szerint a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium képviselője már akkor kifogásolta, hogy a cég vállalásait nem rögzítették külön is a privatizációs megállapodásban, ám Csiha Judit privatizációs miniszter tájékoztatójában megnyugtatta minisztertársait: a kormányhatározat arra kötelezi az érintettet, hogy a területileg illetékes környezetvédelmi felügyelőségek által jóváhagyott kármentesítési terv pontjait hajtsa végre.
Az 1995. decemberi magánosítás idején a Motimra nézve az Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség Gerencsér Tivadar igazgató által személyesen jegyzett, az év szeptember 13-i kötelezése volt érvényben, amely alapján az felhagyott vörösiszap-tározók közül az I. és II. számú teljes kármentesítésének végleges határidejét 1997. december 31-ben, míg a II. számú tározóét 1996. július 1-jében határozták meg.
A szerencsés privatizáció után alig telt el azonban fél év, Gerencsér Tivadar felügyelőségi igazgató 1996 szeptemberében máris új határozatot hozott: ebben szemet hunyva a Motim Kft. mulasztása fölött (a II. számú tározó rekultivációja nem készült el) új határidőket írt elő: mindhárom tározó rendbetételére 2000. december 31-ig, több mint négy esztendőre haladékot adott. A váratlan döntésnél csak az indoklás meglepőbb: Gerencsér ebben felidézte a Motim kérelmét, amelyben a vállalat arra hivatkozott, hogy „az eredeti határidő tartása a részvénytársaság teherbíró képességét meghaladja, mivel a költségek 100 milliós nagyságrendűek”. Mindezt néhány hónappal azt követően írta le a Gyurcsány Ferenc által megbízott menedzser, hogy munkaadója a privatizációs tendert éppen az egymilliárd forintot meghaladó környezeti kárelhárítás vállalásával nyerte meg. Az már csak hab a tortán, hogy a kérelem szövegének tanúsága szerint a Motim 2003. végi új határidővel, tehát hétéves haladék kérésével próbálkozott, ám ezt Gerencsér akkor még túlzásnak találta. A halasztást engedélyező, meglehetősen szűkszavú határozatban a magas költségeken túl más érv nem szerepel.
A Motim Rt. 2000. december végi határidőt sem tartotta, még több alkalommal haladékot kért a környezetvédelmi felügyelőségtől. 2002 májusában hetvenéves múlt után leállították a timföldgyártást, a Gyurcsány-érdekeltség ezt követően a timföld helyett a nemzetközi piacokon könnyebben és sokkal nagyobb nyereséggel értékesíthető kádkő- és műkorundgyártásra, illetve alumínium-szulfát-gyártásra fókuszált. Bár a munkások nagyobb részét elbocsátották, a kormányfő nem panaszkodhatott. A Gyurcsány Ferenc birtokában lévő Altus Rt. 2003-ban százegy, 2004-ben 303 millió forint osztalékot emelt ki a vállalatból, aminek jelentős részét a részvénytársaság később a kormányfő saját céljaira fizette ki. Ám a búsás jövedelemből a miniszterelnöknek továbbra sem futotta a privatizációs kötelezettségek teljesítésére.
Majd egy évtizedes haladék
A környezetvédelmi felügyelőség a környezetszennyezés, azaz a kiporzás és a szivárgás megszüntetésére végül 2004. december 31-ig adott újabb határidőt, amelyet néhány részfeladat esetében még tavaly őszig meghosszabbítottak. Aligha lehet független Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki kinevezésétől, hogy éppen 2004-re szedte össze magát a Motim és gyorsította fel a kármentesítési munkákat.
A miniszterelnök érdekeltsége tehát kilenc év haladékot kapott az általa a privatizációs megállapodásban vállaltak teljesítésére, amit az előző logikai eszmefuttatásunkat alkalmazva úgy is felfoghatunk, hogy az adófizetők majd egy évtizedre másfél milliárd forintos kamatmentes kölcsönt adtak Gyurcsány cégbirodalmának, a vörös-iszap-felhőktől szenvedő nyugat-magyarországiak terhére.
Azt már sosem tudjuk meg, hogy a Csiha Judit által felügyelt ÁPV Rt. 1995-ben csak hanyagul járt el, vagy netán szándékosan felejtették ki a környezetvédelmi vállalások elmulasztásának pontos szankcionálását a privatizációs megállapodásból. (Ezt utóbb, igaz már az Orbán-kabinet idején az ÁPV Rt. felügyelőbizottsága is felrótta.)
A kiskapu felnyitásához így csak egy engedékeny környezetvédelmi felügyelőségi vezető kellett: a kormánydöntés szerint ugyanis a Motim Rt.-nek a felügyelőség 1995-ös határozatát kellett végrehajtania, azt ellenben senki nem vette figyelembe, hogy az abban foglalt határidők módosíthatók. Meglepetést a szakavatottak körében mindenesetre nem okozott, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció 2002-es visszatérésekor rögvest visszahelyezték az Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség élére a Motim-határozatokat aláíró Gerencsér Tivadart, pedig négy évvel korábban, más környezetvédelmi botrányokkal a háta mögött – tehát nem koncepciós eljárás áldozataként – kellett távoznia székéből. Mint ahogyan a baloldali koalíció káderpolitikáját ismerve szinte természetesnek is mondható, hogy Szabó Pál, aki Horn-kormány idején az állami Hungalu-csoport vezérigazgatói székében ült, s ilyen pozíciójában tevékenyen részt vett a Motim Kft. privatizációjában is, 2002-ben a Magyar Posta Rt. élére kerülhetett.
Akiknek a kormányköröket érintő igazságszolgáltatás kiszámíthatatlansága ellenére még van kedvük Gyurcsány Ferenc körüli „jogi pontatlanságokat” górcső alá venni, segítségül szolgálhat a mosonmagyaróvári timföldgyár eredeti, 1995. augusztusi privatizációs kiírásának egy kitétele: eszerint a pályázóknak nyilatkozniuk kellett, hogy amennyiben öt éven belül nem valósítják meg a vállalt beruházásokat, köztük a környezetvédelmi kárelhárítást, az elmaradás értékének tíz százalékát vételár-kiegészítésként kötelesek megfizetni.
A dokumentumok sorában sehol nem találtunk arra utalást, hogy az ÁPV Rt. részéről ezt a pénzt a 2000. végi határidő lejárta után követelték volna a kormányfő vállalkozásától. Megközelítőleg 150 millió forint tehát tét, amely egy felelős kormánynak minden bizonnyal megéri a jogi eljárás megindításával járó vesződséget.
origo.hu
Nemvárt fordulat jön az időjárásban, mutatjuk mire számíthat
